Kiss Ottó
Mihályom
Szép vagy
(és okos) – a
legszebb a
világon;
a neved
is tetszik
régóta:
Mihályom!
Olykor csak
suttogom,
olykor meg
kiáltom,
tudja meg
mindenki:
enyém vagy,
Mihályom!
Ezt tettem
egy éve
– s ma is ezt
csinálom:
duruzslok
füledbe,
szerelmed
kiváltom,
egyetlen
asszonyod,
ki van e
világon,
én édes
udvarlóm,
én drága
Mihályom!
Emlékszel?
Játszottál
nekem egy
gitáron…
Szép nyári
este volt,
csillagos,
Mihályom.
Én aznap
döntöttem:
a szívem
kitárom
– döntöttél
te is le
a fűre,
Mihályom!
Ó, az i
illata!
Ó, az M,
imádom!
És az l-
ipszilon
azt mondja:
hiányzom.
Csupa h,
csupa á!
– Eltökélt
irányom
feléd tart
még ma is,
édes jó
Mihályom!
Nem tudom
kizárni,
hogy a sors
kijátsszon –
nem mindig
mi döntünk
efelől,
Mihályom!
Nem lehet
kizárni
azt sem, hogy
hibázom,
csak legyél
itt velem
örökre,
Mihályom!
A kezem
ajánlom
kezedbe,
s immáron
ígérem:
az élet
próbáit
kiállom!
Legyél a
férjuram,
legyél a
királyom!
Mihályom,
Mihályom,
Mihályom,
Mihályom.
Ülni a földön
Ülni a földön. Ez a legjobb.
Nézni tűnődve az égre.
Átkarolt térddel bólintani,
és megérteni, mi végre.
Van úgy, hogy beszélni nem kell.
Előtte úgyis sokat fecseg az ember,
összehord mindent évekig,
de szembenézni még nem mer:
ifjan túl messze a múlandó, örök
a fiatalság – vagyis annak érzi –,
a lényeget elfedik hajnali ködök.
Majd este lehet csak tisztán nézni.
Hiába is a felhőtlen, derűs reggel,
a jövővel akkor sem gondol az ember.
Délben meg a napfény vakítja
– ám ahogy telik egyre a délután,
az árnyékát egészen felnagyítja.
És máris itt az este.
Megjön, nagyon hamar.
Megérzi a teste.
Időt nyerni hiába is akar,
nem tolhatja jövőjét odább.
Akkor megérti: ő eddig jött,
innentől csak ti mentek tovább.
Én most, ím, lefekszem.
Eljött az éjjel.
S ha kérditek: mit szerettem?
Hát ülni a földön tűnődve,
átkarolt térddel.
Megjelent a Bárka 2025/3-as számában.
