Jenei Gyula
Rakott krumpli
én mindig, mindent keresni fogok. nem csupán szerelmet, pénzt,
könnyű álmokat, hanem tárgyakat. nem rangjelző birtoktárgyakat,
inkább hétköznapi apróságokat: zoknit, tollat, körömvágót, iratot,
valami emléket vagy egyéb módon fontos dolgokat, amikre
hirtelen szükségem lenne, de nem lelem őket, mert elkallódnak
az évek alatt. fecnire jegyzett telefonszám, jelszó, biztonsági kód.
továbbírásra váró verstöredék, könyv, amire felszólítót küld
a könyvtár, hogy vigyem vissza, ugyanis évek óta csak halogatom,
vagy egy másik, amiben fellapoznék egy szövegrészletet, mert
nem találom a neten. ha mindennek helye lenne, ha rend lenne
az életemben, ha nem kellene mindig valami után kutakodnom,
tömérdek időt megtakarítanék. többet alhatnék, élhetnék. mégis
képes leszek félnapokat olyan tárgyak keresésével tölteni,
amik bár pillanatnyilag fontosnak tűnnek, nem érik meg a rájuk
fordított figyelmet. ha sosem kerülnek elő, ha megsemmisülnek,
ha véletlenül kidobódnak, meglennék nélkülük. ám én, mint
egy bulldog, olyan leszek, nem tudok elengedni jelentéktelen
semmiségeket. keresek bármit, ímélt, elgurult gyógyszert.
kallódó dolgozatokat, amiket biztos helyre teszek, hogy
meglegyenek majd, ám bonyolult rendszerben képzelem el
helyüket, és amíg azokat kialakítom, ideiglenesen teszem őket
ide vagy oda. lesz, amikor egy adag rakott krumplit nem találok.
pedig biztosan tudom, tudjuk a feleségemmel: előző este
megmarad. emlékszem is rá, ahogy fóliát teszek a tányérra,
viszont másnap hiába keresem, holott a hűtőt háromszor
átkutatom, még a mélybe is benézek, de semmi. sehol.
a konyhát módszeresen végigpásztázom, polcokat, fiókokat.
a sütőbe is bekukkantok, a szobákba. aztán jön a kényszeres
kutatás, amikor elbizonytalanodom előző perceim tapasztalatában,
és újra meg újra megnézem ugyanazokat a helyeket, de már egy
megváltozott tudatállapotban. megszállottan keresem a rakott
krumplit, nem azért, mert éhes leszek, mert meg akarom zabálni,
hanem: hogy meglegyen. a feleségem kérdi, nem ettem-e meg
este vagy éjszaka. gondolkodom, megsértődjek-e. már nem tudok
szabadulni a spirálból, járom a konyhát, a spájzot, a lakást, hol
lehet, hová raktam. s mi van, ha a feleségem tette el, ha ő ette
meg? esetleg éjszaka hazavetődött egyik fiunk, befalta, aztán
ment a dolgára. de a tányér is hiányzik, meg az észszerű
magyarázat. a feleségem túl sok krimit néz, és háttérzajként,
rám is ragad valami a bűnügyi sorozatok logikájából. néha
a házastárs vagy családtag olyan helyzeteket teremt, amiket
a későbbi áldozat nem tud magyarázni, vagyis egy idő után
kialakul benne, hogy cselekedeteinek nem ura, nem emlékszik
alkalmakra, amikre kellene, ugyanakkor lehetetlen is, mert azok
nem történnek meg, vagy egészen másként. azok csapdák
csak, amiket később fel lehet használni, hogy az illetőre
tereljék a gyanút. és akkor majd kinyitom a mikrohullámú sütőt,
és ott lesz a lefóliázott krumpli a harminchat fokos nyárban. és
ahogy nyílik az ajtó, még jobban beszűkül a világ. ez hogyan
történhet? hogy lehetek ennyire szórakozott? ennyire hülye.
s vajon mindez az öregség természetes velejárója, vagy valami
komolyabb kór előjele? s ha valóban egy krimiben leszek, s nem
én, hanem a feleségem helyezte át az ételt a hűtőből, ahová
előző este tettem, hogy összezavarjon, megtévesszen? ám ha
így lesz, az még csak a krimi expozíciója, a végkifejletet pedig
valószínűleg meg sem érem.
Lottó
turkálok mindenféle iratok, levelek közt, amiket nem lesz
erőm kidobni, s dobozokba zárva várják, hogy tíz-húsz évenként
átforgassam őket magányos, kánikulai délutánokon, amikor
egyedül leszek a lakásban. találok majd tucatnyi lottót. az ezer-
kilencszáznyolcvankilences esztendő nyarán játssza meg őket
apám, aki évtizedeken át legalább tíz-tizenöt szelvénnyel
igyekszik kilábalni a szegénységből. állandó számai lesznek,
vagyis nem lehet kihagyni egyetlen hetet sem. hiszen mi lenne,
ha pont akkor nyerne? anyám veszekszik, mert szerencsejátékra
költi a pénzt, és néha kiszámolja, hány forintot ver el így havonta,
évente. sokat. apám egyébként félni fog az ötöstől, az túl nagy
nyeremény, annyiért megölik az embert. családostól. apám
puritán, beérné négyessel. legalábbis azt állítja. lehet,
komolyan is gondolja. négyesre nagyobb az esély. egyszer
sikerül neki. a házunkkal szemben, az utca túloldalán lesz
a hajtókaros közkút. sokat játszunk, lézengünk körülötte.
ott üt el egy bicikli, ott tudom meg, még kisiskolás leszek,
barátom édesanyjának halálhírét, s azt is, hogy apám végre
örülhetne a négyesének, de állítólag akkor fizetik a lottótörténet
legkisebb nyereményét. elgondolkodhatok a szerencse
mibenlétén. szerencséjében is lehet peches az ember. apám
végigjátssza az életét, de a lottóötös terhétől megkíméli
a sorsa. utána már csak ketteseknek, hármasoknak örvendezhet.
és később, jóval később lesz az a délután, amikor kezembe akad
a csomó megsárgult, megöregedett szelvény, amiket nem
kímélnek a kémiai folyamatok, de még jól láthatók rajtuk
a jelölések. tucatnyi lehetőség, hogy nyerjek. mint egy jel,
olyan: apám üzen. de üzenet az, vagy csak véletlennek nevezhető
esemény, amikor megtalálok évtizedekkel korábban félretett,
megőrzött papírdarabokat? és mi az üzenet? hagyjam másra a
szerencsejátékot, vagy játsszam meg a számsorokat? mikor?
a következő héten? vagy már mindig, életem és pénzem
végéig? vegyem magamra apám sorsát? de ha nem játszom,
s valamelyik számsor nyerne, hogyan viselném? ezt persze
csak akkor tudnám meg, ha nyomon követném a húzásokat.
de lenne akaraterőm nem nézni meg, hogy egyeznek-e a számok?
nem. akkor viszont meg kellene semmisítenem a szelvényeket.
megnézem majd, mennyi lesz azon a héten a nyeremény.
négymilliárd. az istenkísértés. mit csinálnék vele? az elköltéséről
feleségemnek is lenne elképzelése, gyerekeimnek is. annyi
pénzen össze lehet veszni. annyin lehet csak! de hátha
több ötös adódik azon a héten, s akkor megoszlik az összeg.
mondjuk, párszázmillió lenne csak. kétségek között talán
elindulok a lottózóba szombat délután, s megteszem a tucatnyi
számsort. vagy csak felét, negyedét, ötletszerűen választva
a szelvények közül. aztán hazamegyek, s miközben várok
a húzásra, elkezdem írni ezt a szöveget. hogy nyerek vagy
sem, illetve milyen eséllyel lesz négyesem, esetleg ötösöm
évtizedek múlva, az már korábban is tudható a valószínűség-
számítás szabályai alapján. ám valószínűség-számítással
csak a valószínűségre következtethetünk, és nem a valóságra.
Megjelent a Bárka 2025/6-os számában.
