Kabai Henrik
Kell egy folyó
Kell egy folyó, amelyben kiáztathatjuk kéz- s lábfejünk.
Amelynek folyása meggyőz, hogy lemosatott rólunk
minden sötét, mit valaha érintettünk,
minden hely, hol valaha jártunk.
Kell egy folyó, mely elsodor minden
szakállunkba, ujjaink közé rekedt hajszálat,
csontos égbolt alatt megbocsátást csobog,
feloldoz tucatnyi nemrég alól,
mit sajátként cipelünk tizenéves korunk óta.
Szégyelljük, hogy kudarcot vallottunk fiúgyermekekként,
s még inkább, hogy fivérekként is elbuktunk.
Szégyelljük sok félreszeretésünk,
hogy voltunk hűtlenek, büszkék, függők,
egynyári ígéretekben hittünk,
s nem engedtünk a fertőtlenítő zajlásnak.
Istenünk, add, hogy soha ne feledjük,
mennyire fájt, valahányszor megégettük magunk.
Állítsd el templomunk vérzését,
tégy bennünket megtisztult elsőszülöttekké,
kiket tetőtől talpig átjárt jéghideg csillagokkal kikövezett éjszakád.
Sifrá és Púá éneke
Ki meddő volt is, megszülte a Mindent,
mikor a fáraó halottnak hitte az álomlátó istenét.
Ősi jajszók hamvai éledtek újra
a tengernyi sárban és vályogban.
Parlag már a föld, mibe múltat vetettek,
és életet arattak a hét szűk esztendőre.
Három nemzedék elég volt, hogy elfeledjék,
áldást hozott az idegen,
megváltást a rabszolga.
Nem adtuk nevünk a gyalázathoz és vétekhez,
féltük az istent, ki szabadulást ígért.
Hittünk abban, kit vízből húztak ki,
titokban segítettük elő életek százait,
altatót énekeltünk magzatvíztől és vértől megtisztítottjainknak,
ígérve, hogy apjuk is hazatér,
ajándékot hozva nekik a telihold fényében.
Hittünk a kivonulásban,
a szabadulásban négyszáz évnyi fogság alól,
hittük, hogy vezetőt ringatunk karunkon,
öröménekükbe foglalnak bennünket
a Vörös-tenger túlpartján,
körtáncukban, dobszavukban,
cimbalmuk éltető hangjában
megemlékeznek rólunk.
Dalukba szőnek, kikre egykor mi énekeltünk álmot,
éltetnek bennünket ígéretünk földjének küszöbén.
Megjelent a Bárka 2026/1-es számában.
