Karácsonyi Zsolt
Az augusztusi bőr
Ott él az én az augusztusi bőrben,
a pergamenszerű, örök anyagban,
mert odabenn is minden mozdulatlan,
és változatlan minden odakinn.
Mondat ragyog: lépjek túl valamin.
Mert az élethez kell az akadály.
Varázsosan szép elméletet gyárt és
magába szív a szemcsés szívapály.
Focimeccset már évek óta nem
nézek, és nincsen választási év.
Miről beszéljek? Derűs az idő,
de látszik benne már a szakadék.
Szivárványt zokog fel a zivatar.
A szív nyugodt, rideg esztétasáv.
Ami szép lesz, már pergamenszerű
örök anyag: felejti önmagát.
Levél haza
Ti, kedves meg nem született gyermekeim,
csak jelzem, hogy mindannyiótokat egyformán
szeretlek. Mind a huszonhármat. Mert
egész pontosan ennyien lennétek, ha nem
költőként, de Dzsingisz Kánként írom
ezt a levelet. Talán ennél is többen.
Mindenesetre, elmondhatom, hogy itt,
a férfikor javában, jó szívvel gondolok rátok.
Ne képzeljétek, hogy bármi földi törvény,
vagy a (fogamzás)gátlás egyre fejlettebb módszerei
tartottak benneteket odafent.
Elmondhatom, hogy a megszületettek
jól vannak, épek és egészségesek. Felnézek rájuk.
Rátok azonban nem volt felnézni erőm.
Rátok, akik épen és egészségesen vártátok,
hogy valaki, éppen én, adott időn át
felnézzen és szeressen benneteket.
Nem néztem fel, nem szerettem eléggé.
Mert fordulnak a régi évszakok,
tudom, hogy búcsúzkodni kell.
Ezentúl nem látjuk egymást többé.
Még egy évszak, és más férfiak nyomát
figyelve moccantok egy ágon,
néztek tükörbe égi kútkávák pereméről.
Ti, akik egykor annyira szerettetek volna,
ne nézzetek utánam, felejtsetek el.
A versek a Bárka 2025/2-es számában jelentek meg,
közülök az első a szerző kézírásában is.
