Zsidó Ferenc
A leghosszabb óra
Amikor apám bejelentette, fel kellene mennünk szekérrel Ladácsba, végigfutott a hideg a hátamon. Abban, hogy kellene, nem volt semmi megengedés, kibúvási opció: kisgyerek korom óta hozzászoktatott, hogy amit mondott, az hétszentség, a tiltakozás, ellentmondás elméleti lehetőségként sem merült fel. Persze, én is tudtam, hogy fel kell: más fuvart (például teherautót) az 1980-as évek körülményei, a mi kapcsolatrendszereink (azok hiánya) közepette szinte lehetetlenség volt szerezni, a cuccainkat pedig le kellett hordani, de valahogy mégis abban reménykedtem, megúszom a dolgot, hogy megoldja nélkülem, vagy tudom is én. De miért oldotta volna meg? Én voltam a fia, a tizenkét éves, akit meg kellett tanítani mindenfélére. Olyasmikre is, amiket nem akartam megtanulni. És erre egy költözés kiváló alkalom volt. Igen, költöztünk. Akkori divat szerint: faluról városra.
Nővérem korábban felment már, a reggeli autóbusszal, hogy összepakoljon. (Igen, egy éjszakát már a panelben töltöttünk, én máris kezdtem városi gyereknek érezni magam.) Jobbára csak ruhákat, edényeket, használati tárgyakat, szerszámokat akartunk elhozni, szüleim úgy döntöttek, a bútorok többsége marad: a három szoba összkomfortba nem illettek a régi falusi hóbelevancok, amiből lehetett, újat vettek.
Ha valahová mentünk, azt csakis sietve: ilyen volt apám stílusa. Mentségére szolgáljon, sokat dolgozott, mindig időhiányban volt. Most is sietős tempót diktált: felkaptunk a biciklinkre (mondanom sem kell, autónk nem volt), s felkerekeztünk Rigófalváig, ahol egy barátjától elkérte a lovát és szekerét. Ismertem én is az illetőt, apám Dani komámnak szólította, máskor is kérte el a fogatát, ha valami fuvart vagy nagyobb mezei munkát meg kellett oldani; cserébe eljártunk neki nyáron szénát csinálni. Nekünk nem volt lovunk, mert mi korábban is csak félig voltunk falusiak: apám is, anyám is városon dolgozott, beköltözni is elsősorban ezért kellett, mert az ingázás a kimaradozó buszok miatt egyre macerásabb lett.
Dani komám jó szívvel fogadott, dolgozni is, beszélgetni is szeretett apámmal; olykor, ha nekifogtak, annyit tudtak mondani, apámnak úgy megeredt a nyelve, otthon egy hét alatt nem beszélt annyit, mint egy-egy ilyen komázás alkalmával. Ott van Kati, fogjátok be, s menjetek!, mondta, nekem másodszor is végigfutott a hideg a hátamon, mert a ló felszerszámozása, szekérbe fogása kész tortúra volt számomra, apám dirigált, de egyre idegesebben, mert semmit sem csináltam elég jól, a hámot ügyetlenül raktam fel a lóra, a szíjakat nem húztam meg eléggé, a késefát fordítva akasztottam fel. Amire elindultunk valahogy, csupa ideg voltunk mindketten. Én azért, hogy miért kell annyit idegeskedni, patáliázni, ő valószínűleg azért, hogy miért vagyok ilyen kétbalkezes. Mikor az ő fia vagyok.
Ebben az ellenséges hangulatban mendegéltünk fölfelé: Ladács olyan nyolc kilométerre lehetett Rigófalvától, ami lovasszekéren körülbelül egy órát jelentett. Apám kezembe nyomta a gyeplőszárat, hogy hajtsam a lovat, pedig tudta, ki nem állhatom. Ezt is meg kell tanulni, fiam, mondogatta, s ha netán azzal replikáztam, hogy már tudom, akkor azzal zárta le az ügyet, hogy akkor gyakoroljad. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy tényleg volt mit gyakorolni: igencsak bizonytalanul irányítottam a lovat, a szekér hol az út közepén járt, hol szinte az árokban. Érdekes módon ezúttal apám nem szidott, úgy tett, mintha nem venné észre. Noszogattam Katit, kelletlenül. Azt utáltam legjobban, amikor kantárszárról kellett vezetni, ha szántottunk vagy gépkapáztunk. Ha nem vigyáztam, rálépett a lábamra, ne mind szédelegjetek, te!, szidott ilyenkor apám; aztán egyebet nem hallottam, csak, hogy csá, meg hájtsz, fojtott, ingerült hangon, ettől tudtam, rosszul csinálom (ha nem jó helyen járt a gépkapa, kivágtuk a kukoricát, ha az eke nem haladt a barázda élén, akkor – ahogy apám mondta, vagyis kiáltotta – „vétket” hagytunk). A sok kiabálástól általában teljesen összezavarodtam, végképp nem tudva, merre kellene irányítani a lovat. Szegény pára két forduló között általában megpróbált harapni némi füvet, de a szájában lévő zabla miatt nem tudta jól rágni, a zöldes nyál mind ráfolyt a kezemre. Undorodtam tőle.
Róttuk a métereket nagy csendben, csak a ló patkóinak ütemes csattogása hallatszott. Néha bizonytalanul apám felé sandítottam: érthetetlen haragot éreztem áradni belőle, és tudtam, ebbe a haragba bele lehet halni: nekem is, de neki is.
Csak valahogy kibírjam ezt az utat, fohászkodtam magamban, hazafele már sokkal könnyebb lesz, velünk lesz a nővérem is, ő többnyire könnyebben megtalálta az utat apámhoz, tudta oldani a feszültséget.
Úgy ültünk ott, mint két idegen, akiknek semmi közük egymáshoz. Mintha fal lenne köztünk. Vagy az áthatolhatatlan semmi. Egyre jobban belelovalltam magam a hallgatásba. Eldöntöttem, hazáig nem szólalok meg. Ha ő nem, én sem. Nem szakítom félbe a hallgatását. Sandítva rápillantottam: vajon mi jár a fejében? Hogy miért nem hasonlítok hozzá? Én a magam részéről biztos voltam benne, hogy bárkire, csak őrá nem. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy tudtam, szeret, csak nem fejezi ki (direktben kimondani, az szóba se jöhetett, nem voltunk mi ilyen „érzelgős” család).
Így utólag visszatekintve, úgy is fogalmazhatnánk, apám egyszerűen csak férfit akart nevelni belőlem. Anyám sokkal kedvesebb, játékosabb volt, de tudtam, apámtól ő sem védene meg, jelenlétében ő is kimértebbé, szigorúbbá vált.
Csak bámult maga elé kitartóan. Neki kellene kezdeményezni, gondoltam indulatosan. Ő a felnőtt, ő az apa. Aztán azon morfondíroztam, ha én apa lennék, mit kérdeznék a fiamtól. Mert, hogy beszélgetést kezdeményeznék, az hétszentség! Nem lenne ez a nagy hallgatás, az hétszentség! Ki tudja, hűtöttem le magam később, lehet, hogy gyerekként apám is végigélt hasonló helyzetet, az is lehet, hogy ő is fogadkozott: ha majd ő lesz apa, másként lesz. Aztán lehet, hogy elfelejtette fogadalmát. Vagy nem felejtette el, de most nem jönnek a szavak. Mert azok nem jönnek csak úgy maguktól. Azokkal jóban kell lenni! Az is lehet, hogy a saját fiammal én is így járok majd: előjönnek a régi beidegződések.
Hogy jutottunk ide? Megtettünk érte mindent. Bennem korán kialakult az érzés, hogy apámtól félni kell. Már kiskoromtól többféle feladattal bízott meg, melyeket többnyire akkor osztott ki, mielőtt munkába indult, hazaérkezésekor pedig akkurátusan ellenőrizte az eredményt. Hordjak be fát, vágjak/törjek tűzgyújtót, etessem meg a nyulakat, tyúkokat, söpörjem meg az udvart stb. Én többnyire igyekeztem (na jó, volt, hogy eljátszottam az időt), de sosem volt elég jó, amit elvégeztem. Mindig talált valami hibát, folyton szidott. Csakhamar rájöttem: ez számára kötelező kör minden hazaérkezéskor, amit jó lesz megúszni. Rákaptam hát, hogy amikor meghallottam az érkezését, behúzódtam a vécébe. Kinti, pottyantós budink volt a kert végében: kissé büdös, de nyugis, biztonságos hely. Néha a nővérem is bemenekült velem (két ülőkés vécé volt), ha apám keresett, mi csak kikiáltottunk, hogy itt vagyunk, aztán cinkosan összemosolyogtunk. Tíz-tizenöt perc alatt általában lejárt a „roham”, utána már elő lehetett somfordálni. Ekkorra sem vált olyanná, akire azt mondják, kenyérre lehetne kenni, de már meg lehetett állni előtte. Persze, néhány rendkívüli alkalommal hosszasan elhúzódott a vihar, például amikor egyszer vásárolt egy új külső gumit a biciklijére, és én azt délelőtt, amíg ő munkában volt, eljátszottam: addig karikáztam vele fel-alá, míg begurult a kertünk végében folydogáló patakba. Megijedtem, persze, próbáltam egy ággal kipiszkálni, de nem sikerült. Rettegve vártam a hazaérkezését, azon imádkozva, hátha nem jut eszébe a gumi. Dehogynem jutott: az első dolga az volt, hogy bemenjen a műhelybe, nekifogni felszerelni. Gondolom, számára is derült égből villámcsapás lehetett, hogy nincs meg. Hol a gumi, te gyermek? Milyen gumi?, próbáltam játszani az ártatlant, de nem tudtam megtéveszteni, kiabálni kezdett, percekig szórva rám a szitokáradatot. Én csak álltam és sírtam. Tudtam, hogy rosszat tettem, de nem értettem, miért kell ennyire üvöltöznie velem. Amikor jól kidühöngte magát, csak akkor kérdezte meg, mit csináltam vele. A patakba, hüppögtem, belegurult. A patakba? A kurva életbe, hát miért kellett a patakra menni vele?, és már megint üvöltött. Nekem folytak a könnyeim, nem is láttam tőlük, hogy közben elindul megkeresni. Csak azt vettem észre, hogy csend lett, kissé megkönnyebbültem, imádkoztam, hogy megtalálja, hátrakémleltem a patak felé, láttam, hogy belegázol, fel-alá járkál a mederben, egy ággal kotorja az alját. Tíz percig is kereste, sajnos eredménytelenül, nagy bőszen előjött, tovább kurvaéletezett, most már nem direktben nekem, hanem csak úgy, a fenébe kívánva minden hülye kölyköt. Nemsokára megérkezett nagybátyám, apám még ekkor sem tudott lenyugodni, pedig ő is csillapította, hogy hagyjad immár azt a gumit, elmegyünk gyalog. Amint kiderült, focimeccsre készültek, azért volt olyan sürgős-fontos apámnak a bicikli. Végül, megkönnyebbülésemre, nagy dérrel-dúrral tényleg elmentek gyalogosan. Este jókedvűen érkezett haza (valószínűleg nyert a csapatuk, s az a néhány sör is jót tett, mit közben legurítottak), másnap más külsőt vett, felszerelte: soha többé nem hozta szóba az esetet.
Ez, és ehhez hasonló emlékek jutottak eszembe, ahogy ott kuksoltam a szekéren: a megalázottság pillanatai, napokká, évekké összefolyva. Erőltettem az agyam, egyetlen alkalmat tudtam felidézni, amikor nyugodtnak, békésnek láttam: amikor biciklizni tanított. Mert meg kell hagyni, sok mindent megvásároltak nekünk, kaptunk sílécet, kormányos szánkót, korcsolyát, focilabdát, tollasütőket, biciklit stb. Nos, ezen a biciklin egy ideig rajta volt kétoldalt a pótkerék, hogy el ne dőljek, de egy idő után azt mondta apám, eljött az ideje, hogy azokat leszereljük. A vázra hátrafelé rákötött egy seprűnyelet, azt fogta, hogy segítsen az egyensúlyozásban. Már az első métereknél ráéreztem, hogy kell tartani az egyensúlyt, nem dülöngéltem, nem bizonytalankodtam, csak tekertem, egyre felszabadultabban, egyre nagyobb élvezettel, mosolyogva; hátrapillantottam, apám is mosolygott, biztatón, ettől én valósággal szárnyakat kaptam, egyre gyorsabban pedáloztam, apám kapkodó lélegzettel loholt utánam, én csak tekertem, úgy érezve, hogy már teljesen egyedül biciklizek, de ő azért nem engedte el a seprűnyelet, nehogy bajom essék, futott és mosolygott, egyre jobban kifulladva, míg végül csak annyit tudott kinyögni: egy kicsit immár pihenjünk. Én pedig olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogni velem, és nem is tudtam pontosan, attól-e, hogy megtanultam biciklizni, vagy attól, hogy a mindig kemény, haragos görög isten-apámat fáradtnak, gyengének: embernek látom.
Reméltem, bíztam benne, hogy most, elköltözésünkkel új időszámítás kezdődik ilyen szempontból is, hogy kicsit ki tudom vonni magam a fennhatósága alól. Elsősorban azáltal, hogy városon, a tömbházlakásban kevesebb feladatot tud majd adni nekem, ergo kevesebbszer tud számonkérni. Másodsorban azáltal, hogy végre külön szobát kaptam: ez az egy éjszaka, amit eltöltöttem benne, királyi volt, az, hogy becsukhattam az ajtót és magam lehetettem, hozta azt a megnyugvást és biztonságérzetet, amit Ladácsban a vécé, több komforttal. Kicsit tartottam a költözéstől (új iskola, új minden), de ezek miatt örültem is. Hónapokkal korábban megkaptuk már a kiutalást a lakásra, a tyúk- és nyúlállományt felszámoltuk, felkészültünk az életforma-váltásra, igaz, apám többször hangsúlyozta, hogy nem hagyjuk Ladácsot, a kertet műveljük, meg minden, de én úgy voltam vele, hogy majd meglátjuk. Egyelőre azon voltam, hogy kialakítsam új életvilágomat, hogy berendezzem új szobámat, hogy függetlenítsem magam mindentől és mindenkitől.
Mi hallgattunk, a ló baktatott. Olykor megnógattam, fusson egy keveset, de viszonylag idős jószág volt már, nem volt ficánkolhatnéka, ha megmutattam neki az ostort, tessék-lássék nekilendült egy kicsit, de aztán egykettőre lelassított, lépésre váltott. Apámnak a szeme se rebbent, mégis éreztem, nem tetszik neki. Ha futtattam, az sem, ha lépésre hagytam, az sem. Nem bántam. Igazából csak azért örültem volna, ha gyorsabban haladunk, hogy hamarabb vége legyen ennek a tortúrának.
Ha viccesebb természetű lett volna, arra gondolhattam volna, azért nem szólal meg, mert überelni akarja a székely hallgatós vicceket: hogy akkor immár szekerezünk vagy beszélünk? De nem volt az a humorizálós fajta, kacagni csak nagyon ritkán, férfitársaságban hallottam, italozás közben (alkoholt, gyomorfekélye miatt ritkán fogyasztott).
Ahogy így néztünk ki a fejünkből, mint akik megkukultak, egyszer csak rászállott egy pillangó a ló faránál a hámra, ott lebegett legalább egy percig, a ló mozgását kompenzálva. Furcsa volt, hogy nem repül tovább, mintha nekünk kelletné magát. Szép pillangó volt. Csillogó fekete, nagy, mélypiros pettyekkel. Láttam, hogy apám is látja, neki is tetszik. De nem mondott volna semmit erre sem, bár annyit, hogy né, pillangó! Én se mondtam, néztem egy ideig, aztán óvatosan odalegyintettem az ostorral, vigyázva, hogy el ne találjam: ha ő sem tud összehozni apámmal, akkor szállhat nyugodtan tovább. Pedig az ember azt hihetné, ilyenkor csak ennyi kell, egy kis külső segítség, hogy meginduljanak a nyelvek, mint amikor felhúzzák a zsilipet. De nem, a mi zsilipeinket nem volt, aki felhúzza: örvénylett, zúgott benn az ár.
Apám nyújtózott egyet, aztán nagyot szusszant. Láttam, unatkozik, türelmetlen. Igen, ez visszatérő állapot volt: hogy nincs türelme hozzám. Hányszor, de hányszor megtapasztaltam! Balkezes voltam, de első osztályos koromban átszoktattak, hogy jobb kézbe fogjam az írószert. Nem értettem, mi szükség van erre: bal kézzel könnyen tudtam formálni a betűket, de úgy nem szabadott, jobb kézzel viszont az istennek se ment. Futott meg a kezem, apám szidott, ne így, hanem úgy, mi ez a macskakaparás, te gyermek. Én kínlódtam, könnybe lábadt szemekkel: minél jobban könnyeztem, annál kevésbé láttam, mit írok; minél kevésbé láttam, annál rondább lett az egész.
Nehezen, nagyon nehezen akartak fogyni a kilométerek. Már mindjárt egy órája szekereztünk, már nem volt olyan messze Ladács, de úgy éreztem, nem bírom ki. Minden sejtem vibrált, éreztem, megőrülök, ha nem teszek valamit, hogy immár vége legyen. Üvölteni szerettem volna, leugrani a szekérről és elfutni, el ebből a kínos helyzetből, el az egész életemből.
Aztán nem tettem semmit.
Megjelent a Bárka 2026/3-as számában.
