Sulyok Valentina

 

Az otthontalanság határmezsgyéi

Két vajdasági költő (Beszédes István és Verebes Ernő) mai verseiről

 

„Egyfajta gyökértelenség a hazája”[1] – mondja Pilinszky János egy 1972-ben vele készített interjúban a művész, mint olyan jellemzőiről. Noha az állításban rejlő paradoxon a költő egyik legkedveltebb gondolatalakzatának tekinthető, látszólag megfoghatatlan volta ellenére mégis egy a hétköznapokban is átélhető történésre utal: a kapcsolódás vágyára a világ távoli, vagy akár szokatlan dolgaival.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a gyökértelenség ne lenne fájó, és hogy olykor ne járna együtt a kirekesztettség érzésével.  Sőt, az is elképzelhető, hogy a fentebb írt kötődés igényét éppen a sehova-nem-tartozás alapélménye hívja elő a művészekben.

Ez a fajta kettősség – a kötelékek keresése és a gyökértelenség tapasztalata – általában a valamilyen határhelyzetben élő alkotók műveiben érhető tetten. A vajdasági magyar nyelvű költészet gyakori témái közé tartozik az otthon és az idegenség, a hovatartozás és a kívülállás olykor gyötrő, máskor felszabadító dichotómiája.

Ebben az ellentmondásokkal terhelt, valamint az otthonosság vágya által belengett lírai térben szólalnak meg Beszédes István (1961–) és Verebes Ernő (1962–) versei is. Bár a két alkotó közül egyik sem maradt pusztán a költészet határain belül.

A zentai születésű Beszédes műfordító és szerkesztő is, sőt a zEtna kiadó vezetésével és művelődésszervezőként a vajdasági irodalmi élet egyik motorjának tekinthető.  

A sokoldalúság – ahogy arra előbb utaltam – természetesen a szintén zentai származású Verebes jellemvonásai közé is sorolható: próza- és drámaíróként is ismert a szakmabeliek körében, amellett pedig színházi rendező, valamint dramaturgként is tevékenykedett. (És eredetileg vegyészetet tanult.)

Valószínűleg nem véletlen, hogy a két alkotó legutóbb megjelent könyvei – Beszédes Istvántól a Viszonylag szép (2024), Verebes Ernőtől pedig a Sejtés (2025) – egyazon kiadó, vagyis a zEtna műhelyének gondozásában kerültek napvilágra.

A hat ciklusra tagolt Viszonylag szép című verseskötet bővelkedik a néhol meglepően részletes növény- és állatvilágra vonatkozó leírásokban. A kötet címadó versében például „lángoló, bazalt meredélyek” fölött szédelgő, valamint egyensúlyozni próbáló lírai énnel találkozhatunk. Tovább lapozva a könyvet olvashatunk még „gyümölcsevő denevérről”, akit éppen a saját tápláléka sebez meg (Gyűjtő), veszélyes magasságokban közlekedő csigáról (Alacsony ösztön), illetve a Rainer Maria Rilke versbéli párducára emlékeztető, fogságában „eszét vesztett” fekete elefántról (Fekete elefánt).

Felmerül a kérdés, hogy a sokszor zavarba ejtő képeket elénk vetítő versbeszélő miért éppen a civilizált világ indusztriális zajától távoli jelenetekre irányítja figyelmét, figyelmünket? Talán a korábban is említett otthon-érzést valójában az emberektől messze keresné a lírai én?

Az is elképzelhető persze, hogy a versekben megelevenedő természet valójában nem egy külső, érzékelhető dimenzióra vonatkozik, sokkal inkább egy belső világ leírására: „Ha kicsiny vagy, szinte észrevétlen / –  árnyad kertje csupán egy borzas mohafolt” (Árnyad kertje).

A 19. századi angol klasszikusokat idéző vers ugyanarról a szinte transzcendens azonosulási vágyról szól, mint William Wordsworth híres Táncoló tűzliliomok című műve, ahol a lírai én visszaemlékezik egy őt egykoron lenyűgöző természeti látványra, és az emlékezés intenzitása révén a külső táj tulajdonképpen eggyé válik az ember belső lényével: „amit gyűjtöttél, / az fog belőled látszani”.

Ez utóbbi idézet tulajdonképpen meg is világítja a verseskönyvet elárasztó természeti jelenetek egy más aspektusból történő megközelítését. Ugyanis a kötet bizonyos ciklusaiban a „vad világ” egy olyan térként tűnik fel a lírai alanyok számára, ami lehetőséget nyújt az emlékezésre, vagy akár az önmagukkal való szembenézésre: „A tó, amelybe / belenézett, őrzi még az arcnyi / krátert… (Tó). Ugyanígy az emlékezés, pontosabban az ember emlékezetét megörökítő táj nyomaira bukkanhatunk már az első ciklusban is, ahol a lírai én a part lenyomataként, érdemeként tűnik fel (Érdem), vagy éppen a „romok lebontására” buzdít (Muzsika a tűből).

Szintén nagyon hangsúlyos szerepet kap a kötetben egyfajta gyermeki perspektíva: gyakran találkozhatunk a sorok közt olyan szokatlan képzettársításokkal, amelyeket leginkább a gyermeki képzelet szokott alkotni, hogyha valami általa nem értett jelenségre keres magyarázatot. A legjobb példa erre talán a Sub umbra (lat. „árnyék alatt”), valamint az Emlékműnemek című ciklus, amelyek soraiban „éhes, / fekete fóliazsákokkal” (Belecsomagoltad), „árnyékliliommal” (Árnyad lilioma), illetve a „hasonlatoknak vízfestékfolyásos, / kis hídjával” (Emlék) találhatjuk szembe magunkat.

Valójában a verseskönyv legtöbb lírai alanya kutat valamiféle biztonság, vagy éppen otthonosságot adó válasz után. Olyan, mintha minden megszólalás egyfajta kísérlet volna az idegenség feloldására: „feladatod / a zsúfolt utcaképben idegen mázzal, / azonosággal vonni be mindent” (Önarckép). Csakhogy, „az életlenség közepén lakozik / a határozott kontúrok nélküli, / a megnevezhetetlen Én” (Jégkristály-emlékezet).

Hiába a versbeszélők igyekezete, biztos válaszok helyett legfőképp Megoldatlanságok keresztezik útjukat, „a belülről épült ferdeségek / csak megidézik a kezdet előtti / eredetit”. Azonban a  bizonyosság nem feltétlenül kell, hogy konkrét válaszokból érkezzen: lehet egyfajta belső állapot is, amire – akár egy repülőből kizuhant tárgyra – véletlenül rábukkanunk.

A Kis Herceg ártatlan látásmódját megidéző Feketedoboz című záróciklus mesés távlatba helyezi a fentebb is említett külső és belső egybeolvadását, egyúttal címeivel konkrétan is utal a világhírű mű francia szerzőjére: „megtaláljuk a padlódeszka résében / a kis, fekete dobókockát, s a belé rejtett / naplementét és minden utolsó / ragyogást…” (Exupéry lelke).

Noha a Viszonylag szép című kötet versbeszélői a külső és belső tájakon való bolyongás után végül az emlékezés aktusa révén rá-, sőt, visszatalálnak a idegenség ellenszerére – amely a könyv esetében a reménytelen helyzetben is reményt látó gyermeki tekintet –, a művek olvasása után mégsem érzünk felhőtlen megnyugvást. Talán azért, mert felnőttként a gyermeki látásmód ajándéka már csak pillanatokra adatik meg nekünk: már nem természetes, és semmiképp sem mindennapos, újra és újra elveszítjük, ezért újra és újra fel kell kutatnunk, s ha sikerült megtalálnunk, hátra kell hagynunk, hogy ismét útnak indulhassunk, és valamilyen cél délibábja elhitesse velünk, hogy valahol otthon lehetünk.

Verebes Ernő a hét ciklust számláló Sejtésben nem annyira a gyermeki nézőpont, sokkal inkább a humor segítségével igyekszik feloldani a gyökértelenség alaptapasztalatát. Voltaképpen, ha véletlenül leejtenénk a könyvet, és az éppen a tartalomjegyzéknél nyílna ki, arra a következtetésre juthatnánk, hogy valamilyen commedia dell’arte írott, magyar nyelvű fordítását fogjuk olvasni.

Bár a színpadi stílus egyáltalán nem meglepő, a szerző korábban is említett, színházi foglalkozását tekintve, mégis zavaróan hatnak a már-már túl gyakran használt „viccrímek”. Sok esetben ugyanis az egyébként értékes gondolati líra rovására megy a célzott szellemesség: „ezzel megváltva a sapiens-fajt, / tolódott időben idébb a rajt” (Latrok, létrák), „nemes gyom / serken úri kedvemből, s én hagyom (Türelem).

Holott a környezet-és helyzetleírások a lírai ének perspektívájával együtt meglehetősen kreatívak, akárcsak Beszédesnél: némely versekben egyenesen Krisztus bőrébe bújhatunk (Leplezetlen), máshol egy szellemes Petőfi-parafrázis soraiban merülhetünk el (Még morajlik), a kötet végén pedig a tudomány és a líra szokatlan fúziójának lehetünk tanúi (Egy gondolat az agyról – Rövidre zárt rendszerek hosszú pillanatai, versábrákkal).

Ha Beszédesnél az egymástól alapvetően távol eső dolgok összekötésének képességét emeltem ki, akkor Verebesnél leginkább az elveszettségre és az értékvesztettségre adott nyelvi invenciókat tudnám méltatni.

Előbbire jó példa az indító vers utolsó strófája: „Úgy térülnék, mint aki éppen önmagát keresi, / míg valaki idejét leli a rátalálásnak” (Írnék én márványra), ahol a humoros szójáték nem töri meg a vers gondolati ívét, hanem rávilágít annak sokszínűségére.

A devalváció élménye Verebesnél főként a Fazekas Anna híres verses meséjére rájátszó költeményben válik szembetűnővé: „A hatvan méter hosszú körúti villamoson” (Öreg néne őzikéje) egy önjelölt szónok prédikál az utasoknak olyan konvencionális értékekről és problémákról, mint például a család, vagy a faji megítélés. Csakhogy a közönség nem igazán nevezhető befogadónak, mivel szinte mindenki a telefonjával van elfoglalva, egy idős hölgyet leszámítva, aki párbeszédbe elegyedik a villamos fiatal szószólójával. Ahogy kettejük dialógusa elmélyül, úgy válik egyre félelmetesebbé a beszélgetés közege: a társalgástól szinte teljesen elzárkózó, sőt, azt elítélő utazók ugyanis „eggyé válnak / a képernyőfelbontással”, majd váratlanul bizarr kántálásba kezdenek: „a vége az, hogy le kell szállni”.

Többféleképpen is értelmezhetjük ezt a verset az értékvesztés szemüvegén keresztül. Tekinthetjük a naponta ezerféle ingerrel terhelt, és épp emiatt érdektelenné vált modern társadalom kritikájának, a híres mese keserédes parafrázisának, vagy a fiatal generáció technológiával történő összeolvadásának, ahol az élő párbeszéd már nem érték, hanem egy piros riasztógomb a virtuális világba történő meneküléshez.

A Sejtés egyik sajátossága, hogy a ciklusok nem egyetlen gondolati ívet bontanak ki, hanem különböző beszédmódokat szólaltatnak meg. A kötet ezért inkább egy műhelyre emlékeztet, ahol ugyanannak a kérdésnek több nyelvi változata születik meg, mintsem egy lineárisan felépített lírai történetre.

E megnyilatkozásbeli rétegzettségben gondolhatunk akár a Vitorlások szántottak című versre, ahol rendkívüli – a szinte 20. századi tárgyias költészetet felidéző – képi érzékenységgel a tenger „gyönyörű titkok vontatójaként” jelenik meg előttünk. Egymás mellett olvasva ezt a művet például a híres bibliai jelenetet felelevenítő Csipkeláng című alkotással – ahol a metapoétika keveredik a viccrímekkel – vitathatatlanná válik számunkra a könyv sokhangúsága: hol a tárgyias, sűrű képiség, hol az ironikus nyelvjáték, hol pedig a filozofikus reflexió kerül előtérbe.

 Noha a két költő eltérő poétikai eszközökkel és igencsak különböző stílusban alkot, alapvető tapasztalatuk, és ezáltal fő kérdésük is megegyezik: lehetünk-e még otthon valahol ebben a világban ténylegesen is, vagy csak a képzelet és a nosztalgia képes minket úgy ringatni, ahogy azt a szívünk mélyén mindig is szerettük volna?

Elsősorban azoknak ajánlanám ezeket a verseskönyveket, akik örömüket lelik a szerteágazó, ám formailag általában letisztult lírában, és nem riadnak vissza attól sem, hogy a humor mögött megérezzék az idegenség magányát; akik készek – ismét Pilinszkyt idézve – „magukra venni a világ képtelenségének súlyát”, „beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásaik terhébe”.[2]

 

zEtna Kiadó, Zenta, 2024, 2025.