Bende Tamás
Egy nyár végi, rekkenő délután
I.
Épp akkor jutottál eszembe,
amikor a 91-es busz ablakából
megláttam a folyót.
A vigasztalhatatlan anyag
sötéten kavargott, féltőn ölelte
a kőből emelt pilléreket.
A város aranyló fényeitől
szinte szikrázott a vízfelszín.
Éreztem, hogy a teherhajók
örvényei a mélybe rántják
elképzelt, illékony emlékeim.
II.
Látom, ahogy az akác
illatától elmosolyodsz.
Hallom, ahogy a reggeli
csöndben felkacagsz.
Kerti széken állsz,
piros kosárba szeded
a cseresznyevirágokat.
Mezítláb követlek a parton,
kagylóhéjat keresünk
a borostyán színű ég alatt.
Befelé figyelni, hallgatni,
fára mászni, biciklizni
és megbocsátani tanítalak.
Esténként, mielőtt belépsz
az álmok végtelen birodalmába,
féleleműző verset olvasok neked.
Látom, ahogy a napba
nézel, és elmosolyodsz.
Hallom, ahogy ébredés után
engem hívsz, és felnevetsz.
III.
Egy nyár végi, rekkenő délután volt.
Alattunk lávaként izzó aszfalt,
fölöttünk gyöngyházfényű égbolt.
Hármas számú vizsgáló, félhomály.
Behorpadt csönd.
Véget nem érő zuhanás.
Búcsúmosoly
Az ultrahang felvételen látni véltem formálódó arcodat.
Mintha mosolyogtál volna, mielőtt megszűnt a szívverés.
Néztem a kezdetleges vonásokat, amelyeket tőlem örököltél,
és szerettem volna elmondani, hogy mennyire vártalak.
De nem tudtam megszólalni, csak magamhoz szorítottam
a vigasztalhatatlanul zokogót, kit végérvényesen szeretek.
Azóta úgy gondolok rád, mint aki útközben visszafordult,
mert mégsem állt készen arra, hogy megharcolja az életet.
Egy nyár végi, rekkenő délután volt, alattunk izzott az aszfalt,
fölöttünk szikrázott az égbolt, és akkor utoljára láthattuk arcodat.
Azóta napról napra tanuljuk, hogyan viselhető el a veszteség.
Hiszem, hogy épp ránk mosolyogtál, amikor megszűnt a szívverés.
Egymás mellett
Ketten ülnek a kanapén, a nagyapám és az apám,
a nyolcvanas évek közepén, egy foltos fotográfián.
Ülnek egymás mellett a megfagyott időben,
egyikük mosolyog, másikuk hangosan kacag.
Vicceset mesélnek talán, vagy épp kinevetik
a korszakot, amely sötétszürke és hallgatag.
Állkapocscsontjuk vonalában, homlokukban,
elvékonyodó vádlijukban felismerem magam.
A gének könyörtelen, kitartó harca ez, ahogy
folyton folyvást követjük egymást a létezésben.
Nézem őket, és arra gondolok, vajon mit örökítettem
volna tovább belőlük, ha nem fordulsz vissza mégsem.
Nézem a képet, és arra gondolok, ha nincsen az a nyár végi,
rekkenő délután, egyszer talán mi is ülhettünk volna így,
egymás mellett nevetve, az évtized közepén, egy fotográfián.
Megjelent a Bárka 2026/5-ös számában.
