Márkus Béla
Mielőtt? Miután?
Ekler Andrea: Mielőtt? Miután című tanulmánykötetéről
Mielőtt? Miután? – kötőszavak, bizonytalan alany, állítmány és tárgy nélkül. Annál biztosabb, hogy milyen irodalomszemlélet híve, követője a könyv szerzője, Ekler Andrea. Kétség nem férhet hozzá, az eszmény alapozásában döntő szerepe volt a Barta János nevét viselő „debreceni iskola” első rangú képviselőjének, Görömbei Andrásnak. Példa és ösztönzés – tanítványként ezt hangsúlyozta az irodalmat „létkérdésnek” tekintő professzorára emlékezve. Vonzotta szakmai tudása, hagyománytisztelete, a morál, az esztétikum fogalmainak érvényre juttatása, a személyesség hitele. Hirdeti a szintén „rendkívül felkészült” tanítvánnyal, Papp Endre monográfussal együtt méltatva a sokak által kétségbe vont „társadalmi cselekvés irodalma” létjogosultságát. „Egzisztenciális érvényű, általános emberi értékekről van szó: a szabadságról, az önrendelkezésről, a függetlenségről és az azonosságról – egyénre és közösségre egyaránt vonatkoztatva”. Ekler Andrea írásaiban is visszatérnek olyan értMielőtt? Miután? – kötőszavak, bizonytalan alany, állítmány és tárgy nélkül. Annál biztosabb, hogy milyen irodalomszemlélet híve, követője a könyv szerzője, Ekler Andrea.ékképző s minősítő jellegű alapfogalmak, mint az „életelvű”, a „létérdekű”, a „cselekvő”.
A kötet csaknem felét teszi ki a „Hajótöröttek vagyunk”, Németh László „szubjektív irodalomtörténetéből” válogatott hat fejezet. Képek Balassiról, Petőfiről, Jókairól, találkozások Tamási Áronnal, Szabó Zoltánnal, Várkonyi Nándorral. Mindegyik előadásmódját jellemzi az a „személyesség”, amelyet Ekler Andrea fontos tényezőnek tart. Németh László tanulmányaira, így a Balassiról írottakra is jellemző módszert, elemzés és vallomás elegyítését a Babitséval rokonítja. Németh a költészet a „magyar ritmusba és magyar szomorúságba” rögződött gyökereire figyeltet. Babits szerint annak a nagy magyar lírának a megindítója, amely „mindmáig annyiszor merített új erőt az ’istentelen’ falucsúfjainak fölgyülemlett keserűségeiből”. Kettejükétől Kosztolányinak még a szóhasználata sem tér el: Balassi az, „aki először fejezte ki énekben gyökeres magyarságunkat s először merte megszólaltatni a gügyögő, népiesség gyerekhangját”, hozzátéve: „ízig-vérig európai költő, nyugati költő, a világ költője”. Magyar és európai: Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét mérlegelve Németh László e kettő egyensúlyát hiányolta. Szerb könyve, írta, „kocsányirodalomtörténet”, vigyáz arra, „az európai irodalom fájáról le ne szakadjunk”, ami rendben van, ám a „magra” sem szabad haragudni. Ilyen magnak tudhatta a nyelvemlékeket és a protestáns zsoltárokat a Balassi-vers ihletőiként. És ilyen fának a lengyel verskultúrát, amely nélkül, mint írta, Balassát meg sem lehet érteni. Innen is eredeztethető a sorsközösségben élő szomszédos népek „tejtestvériségének”, illetve egymás kultúrája megismerésének gondolata, a „szellemi hídverésé”.
Példa értékű Németh László Balassi-képének bemutatása s elemzése. Ahogy alakul az értekező pályája, úgy kerülnek fel új és újabb vonások, árnyalatok a képre, párhuzamba állítva vagy szembesítve a kortársak által rajzoltakkal. Jellemzők: hiánytalan tárgyismeret, higgadt tárgyilagosság, világos, egyenes vonalvezetés - ha kitérők, lábjegyzetbe szorítva, mint az Erő című diáklapról, akkor a nemzet emlékezetébe hozni Karácsony Sándort, a két világháború közötti idők nagy hatású pedagógiai, filozófiai íróját, A magyar észjárás szerzőjét.
A Petőfi-kép hasonlóképpen készül: követni, hogyan változik, módosul az idők folyamán Németh László szemlélete a korai, 1926-os Alkalmi verstől kezdve az egy évvel későbbi, az Erőben közölt tanulmányán át a költő varázserejét a Homérosz, Dante, Shakespeare és Goethe mellé soroló Népiesség és népiségig. És tovább, „Az író vállalkozás” jelmondatát megfogalmazó első, 1934-es cikkétől az utolsóig, az 1969-es Mit vesztettünk benne? címűig, ahol egyfelvonásosa, a Petőfi Mezőberényben eszméjéhez tér vissza: „irodalmunk újraalapítóját a segesvári csatatéren pazarolták el” a költő „harctérre ugrasztói”. E darab áll Ekler Andrea esszéje középpontjában, fogadtatása a szocialista realizmus dogmáinak, propagandisztikus sémáinak uralmát szemléleti. Jó-e, ha „Petőfi az oroszok elől menekül?”, szelíd felvetés volt a Bóka Lászlóéhoz képest, aki a főszereplőt botcsinálta figurának látta, holott „az imperializmus hadkeverő agressziója idején még inkább jelszó Petőfi”. A vita során nem merült föl az életmű (egyik) botránykövének tartott Kisebbségben, így Petőfinek a „mélymagyarok” helyett a „hígmagyarok” közé sorolása sem.
Jókai művészetéről Németh Lászlónak egyetlen egy önálló írása sincs, eltérő műfajú munkáiban annál többet foglalkozik vele. Az Utolsó kísérlet regényfolyama éppúgy szerepelteti, mint a Kisebbségben és megannyi esszéje. Minősítései korántsem egybehangzóak – hogy mennyire nem, Ekler Andrea csokorba kötve remekül érzékeltette. „Nemes lélek”, „a kiegyezés utáni kor illúzió-szövője, a veszély altatója”, „különös naiv ernyedtség”, „géniusz”, „világnagyság”, „tündérítve anekdotázó elbeszélő hév”, „kitűnő elbeszélő”. Elégedetlensége abból fakadt, hogy egy, a „magyarságot” szintetizáló művel Jókai – akár csak Vörösmarty és Arany – utat törhetett volna irodalmunk előtt Európába – ugyanakkor elismerte, a szabadságharc és a reformkor mítosszá teremtésével missziót teljesített.
A klasszikusok életművének értékelését a kortársakhoz való személyes viszony elemzése követi – a Mielőtt? Miután? szerzője itt is lényeglátóan talál rá a „magra”. Kiindulópontja Németh László vallomása, aki a Tamási Áronnal való kapcsolatát a „kritikák viszonyaként” határozta meg. Méltatások és kíméletlen bírálatok váltakozásaként. A Szűzmáriás királyfit „legelhibázottabb” regénynek tartja vagy a „pamfletregény” Czímereseket szintén elmarasztalja. Az 1931-es Tamási-portrét Ekler Andrea ezért, az „arányok eltolódása” miatt bátran tarthatja rendkívül különös írásnak. Egyetértéssel szól viszont a korábbi, az Erdély lelke a legújabb irodalomban című, 1926-os esszéjéről, amely távlatosan jelöli meg azt a három irányt, amerre a „témakínáló múzsa settenkedik”: a történelem, a természet és a „mai sanyarú napok”. Drámáit, játékait az Énekes madártól a Csalóka szivárványig mint a költészetet a színpadra visszalopó s az „arisztotelészi játék új magyar” változatát megteremtő műveket dicsérte. Kettejük kapcsolatát a kritikák viszonyánál jóval gazdagabban tárgyalja a kötet, nehezen lehetne találni olyan irodalom- vagy politikatörténeti eseményt, esetet, amelyről, ha érintettek voltak, ne esne szó. Így Németh László útirajza, a Magyarok Romániában, azzal, hogy a körülötte kialakult vitához Tamási nem szólt hozzá. Aztán az 1956-os forradalmat követő idők, Tamási Gond és hitvallás című írása mint az Írószövetség állásfoglalása. Majd a párt, az MSZMP készíttette állásfoglalás a népi írókról. Mindeközben a kritikus régi, visszavonhatatlan állítása: Tamási „székely Homérosz maga”.
A kötet következő esszéje sem kertel: alaptétele, hogy Németh László és Szabó Zoltán „találkozásai” nem vallanak felhőtlen kebelbaráti viszonyról. Két „szenzibilis ember”, jellemzi őket, de a sértődékeny jelző is találó lehetne. Sértés, kölcsönösen? Szabó Zoltán úgy emlékszik, 1934-ben, Szekfű Gyula könyvében, a Három nemzedékében találkozott vele először. Mint aki nem olvasta a regényét, nem hallott a Tanuról, amelyet majd az életmű csúcspontjának lát. Aligha visszavágás gyanánt a Magyarok Romániából az úti társak között nem nevezi néven őt, „szociográfusként” említi. Ezt jóval utóbb sérelmezi, annak idején, 1937-ben úgy vélekedett, az útirajz „az utóbbi esztendők legbátrabb és legmegrázóbb írásainak egyike”, jelentőségét annak kimondásában is látta, hogy „hazai hibák rontják ott is a hazainál nagyobb veszedelmeknek kitett töredék magyarságot”. A Gyászról mint remeklésről írt: előtte csak Kodolányi látta „ilyen sötétséggel-telinek, suba alatt piszkálódónak, lassú méreggel ölőnek a falut”; a Bűnt pedig „különös és jellemző” alkotásnak mondta. A Kisebbségben után mérgesedik el a viszonyuk: a „Jámbor szándék” című, alcíme szerint a szellemi honvédelem szükségességét hirdető programadó írásában Szabó Zoltán még „sürgős és alapos elolvasásra” ajánlja Némethét, s a „híg magyarság” fogalmát is azonos értelemben használja. Ám, s ez érzékeny pont lehetett, amikor azt állítja, szinte minden magyar író szellemi honvédelmet csinál, a felsorolásból kihagyja. Németh László mégsem ezt sérelmezi Gulyás Pálnak írva, meglepően nyersen, „Szabó Zoltán-féle figurákat” emlegetve s hogy undorodik az embertől. Üres, a Magyar Nemzethez szabott retorika bosszantja, hogy ez lett abból, „amit én vérrel és komolyan csináltam”. A mondanivalómat, írja, „úgy lopják el, hogy megsemmisítik”. Egy irodalmi cikk az újság „vasárnapjában” „nem eshet meg belém szúrt kés nélkül” – jegyzi fel. Eltelik jócskán az idő, amikorra, 1958-ban Szabó Zoltánt illetően az ellentét félre tételéről ír. Egy év múlva az 1943-as szárszói konferenciára emlékezve a szociográfus író az 1956-os Németh-cikk, Az emelkedő nemzet eszméjét összeköti a Szárszón elhangzottakkal, nyomatékosítva: „A nemzeti veszélyérzettel telített előérzetet a résztvevő írók legérzékenyebbje, Németh László fejezte ki”. Aki előtt két nagy tanulmánya, A minőségért forrongó ember és A tusakodó ember tiszteleg. Az előbbi szövege egy konferencián hangzott el, arra kért ifjú hallgatóit, Németh László általa nagyra becsült alkotásait tekintsék „ébresztő- s izgatószernek”, ám gyógyszernek nem ajánlja azokat. Ekler Andrea úgy oszt igazságot, hogy mindkettejük szellemi hagyatékát maradandó értéknek nevezi, meglátásaikat, kérdéseiket pedig ma is időszerűeknek.
A kötet legutolsó, ehhez a fejezethez tartozó esszéje Várkonyi Nándor és Németh László irodalomszemléletének hasonlóságait és különbségeit tárgyalja. Kapcsolatuk a negyvenes évek közepén mélyült el, oly annyira, hogy felvetődött az író Pécsre költözésének gondolata, az őt ért támadások elől oda menekülne, ha lenne számára munka középiskolában, könyvtárban, valahol. Az ügy odáig jut, hogy a minisztérium utasítja el Németh László kérelmét, majd ő kéri az irodalomtörténészt, ne is foglalkozzon vele, mert „Bóka államtitkársága óta nincs is értelme, hogy odamenjek”. Évek múlva, a hatvanas évek közepén találkoznak; a Jelenkor kérését, Várkonyi Nándor 70. születésnapját köszöntő cikk írását Németh László azzal hárítja el, hogy igazság szerint „a szeretetem nagyobb és kialakultabb bennem, mint pályájának az ismerete”, egy évre rá egy vallomásos írással (Látogatás Várkonyi Nándornál) kárpótolta a folyóiratot. Ekler Andrea úgy summázza kapcsolatuk, szemléleti rokonságuk lényegét, hogy mindkettejükre hatott a szellemtörténeti iskola, jelentős szerepet játszottak a komparatisztika tudománya előkészítésében, s azon voltak, hogy „lenyűgöző műveltségüket, tudásukat egy közösség javára fordítsák”.
A közösség: a nemzet, a magyarság. Javára tenni: művekre, prózai alkotásokra, versekre bízni, hogy segítenek, cselekednek érdekében. Ez a szemlélet, a cselekvő irodalom eszménye mutatkozik meg a kötet első fejezetében is, olyan kortárs költőink műveit bemutatva, akik hisznek „a vers erejében”, ahogy ezt a Nagy Gáspár és 1956 alcímű esszé elemzi. Az 1956-os vonatkozású versek fogadtatása jellemzőjének látja, hogy hozzájuk a tények kimondásának igénye metafizikai, morális tartalommal és ontológiai kérdésekkel társul. A vers ereje igen méltatandó jellegzetessége pedig, hogy ezeknek a tartalmaknak és kérdéseknek a megfogalmazását poétikai, retorikai síkon vizsgálja. Hangsúlyozza, a későbbi költemények térszerkezete is olyan ellentéteken alapul, mint kint és bent, fent és lent, s hogy a vertikális tér a metafizikai, a horizontális pedig a történelmi olvasatra indít. A hangnemek váltása – jajkiáltástól fohászig, felszólítástól számonkérésig – hatáskeltő, jelentésárnyaló szerepét is nyomatékosítja. Előadásmódja, mint mesterére, Görömbei Andrásra emlékezve, mer vallomásos lenni, akár csak az újabb esszében, a Prédául a versben is. Etnográfusnak nevezi magát, akit főként az önelbeszélések foglalkoztatnak, így közelít Nagy Gáspár önreflexiós verseihez, a poétikai mellett irodalomelméleti támasztékokkal. Az ellentétek, kibővítve – felejtés és emlékezet, lehűtött vers és forrongó, tiszta szó stb. – a korszak éles kritikájaként tűnnek fel. A csend motívumát közéleti és ontológiai nézőpontból is szemléli, a kényszerű vagy az önként vállalt elhallgatással összefüggésben. Az pedig irigyelendő lényeglátásra vall az ellenállás himnuszává vált 90. zsoltár kezdetének – „Tebenned bíztunk eleitől fogva...” – parafrázisaként értelmezni a Magamtól féltem... című verset. A mottóként és kötetcím adóként szerepeltetett Mielőtt még az óhajtás verse, önkifejező, ars poetica érvényű: „Mielőtt még minden miután lesz / mielőtt már minden sejtjeiddé épül / addig kéne arról a nagy útról / csöndesen beszélni...”
Az igen gazdag Csoóri Sándor-bibliográfiában is újdonság, ahogy Ekler Andrea az ünnepek és hétköznapok versbeli motívumai alapján az egyéni és közösségi sorsot értelmezi. Etnográfusi és vallástörténészi ismeretekkel felvértezetten bizonyítja, hogy az ünnepek, karácsony, virágvasárnap, nagypéntek, húsvét és pünkösd a költő sorsának szemléltetői, szerepvállalása a „hagyományosnak tekinthető Krisztus-szerepéhez, a kereszthez mint a vállalt sors motívumához” köthető. A karácsonyi várakozás a megváltásra váró egyetemes bizodalom jelképe is, a virágvasárnap, a szamárháton való bevonulás pedig a profán és a szakrális határainak felszámolása. Szó esik az ünnepek időtlensége mellett a hétköznapok időhöz kötöttségéről, a verscímek jelezte évszakok, hónapok, napszakok tagolásában – kiemelve, hogy az ősz a költő „magánmitológiájának” meghatározó eleme. Lehet az elmúlás, a létösszegzés jelképe, de lehet a változékonyság, a színgazdagságé is. Szorosan ide tartozik a kötet másik esszéje, a Harangzúgás, Csoóri „őszikéiről”. A cím a költő metaforikus, főleg szakrális és természeti képi világát idézi, a harang az isteni kinyilatkoztatás, a veszélyhelyzet, az emberi menedék és a megtisztulás jelképe. A költői hivatás dolgában a vívódásé, „a megszólalás hiábavalósága és belső kényszere között”, a szó válságát, hitelvesztését jelezve.
Nem mintha a válságérzet nem kísértené, Ágh Istvánt mégis A „teremtés szerelme” járja át, az alkotást a megújuló természettel rokonítja, az időtől való független voltát hangsúlyozza. De megjeleníti a Teremtőt is, a költői feladatvállalást pedig, Csoórihoz hasonlóan, a Krisztus-szereppel összefüggésben értelmezi. Ekler Andrea kiválóan kamatoztatja szakrális néprajzi tudását, például a kötet hetes tagolású szerkezetéről értekezve, vagy a költői szerepet a reményt hozó pünkösddel vonva párhuzamba. Ihletett A nyári dél kiáradása elemzése is, az Anya-Fiú kapcsolat kibontása, az édesanya, Mária, az anyaföld és a szülőföld képét egyesítő anyával s a falu szülöttjében a haza gyermekét, az örök élet reményét adó fiúval. A nemzedéki számvetés, a Bűnbeesés előtt a kert motívumával egyszerre idézi meg az emberi lét terét, az édenkert és a sírkert között leélt bűnös életet és az alkotás belső terét. A Válasz hazulról című kötet ily módon személyes vallomás is – a pusztuló faluról, a sorsközösségről, a szülőföld és a haza szeretetéről. A Szélcsend költeményei az elemző szerint szintén vallomások, „az elmúlás célkeresztjében álló költőé”, irodalmunk „legszebb őszikéinek sorát” gazdagítva. Hangnemük a rokonok, barátok elvesztését sirató drámaitól, a szülőföld ősi világát felidéző balladástól a melankolikuson, elégikuson át az ironikusig terjed. Szerkezetük függőleges irányultságú, a menny és a pokol között a földdel mint az ember átmeneti helyével, köztes terével. A különféle, a jelképekben, ritmikában, értékrendekben érzékeltetett ellentétek a lírai én belső küzdelmeit fejezik ki. A kötet versei „költői testamentumok, nyomok, amelyek örökké jelenvalóvá teszik az alkotót” – jóslatként szól az összegzés. A Rekviem elemzése végén ugyancsak szólhatna, a Biblia mély ismeretét tanúsító szerző hitvallásaként is, aki a versekhez hasonlóan „nem az evangéliumi tanításba, hanem az evangéliumi gondolkodásba” avat be.
Kovács István verseskötete – Shakespeare a Corvin közben – szolgál alkalmul, hogy Ekler Andrea az életmű egészét jellemezze. Ontologikus időszemlélet, irodalom és történelem szoros kapcsolata, természeti és tárgyi valóságelemeket ötvöző képiség, a gyermekkori élmények, a történelmi és kulturális emlékezet jelentőségének előtérbe állítása. A háborúk és az 1956-os forradalom eseményei állandó témákként. És Erdély, térképe „a szétszaggatás, az erőszakos asszimiláció, a megsemmisítés drámai helyszíne”. Szakralitás, Jézus-allúziókkal, az emberi lét idő- és térbeli köztességét jelképezve. Imaszerű lamentálás az emberiség bűnei megismétlésének veszélyéről, félelem az áldozattá válástól. Számadás, mert eljött az ideje, belátható tere pedig: „még itt a Földön, / ha már-már odaát is”.
Látszólag kilóg a sorból a prózaíró Gulácsy Irénről készült portré, holott napjaink divatba jött műfaja, a történelmi regény poétikai, irodalomelméleti és filozófiai vizsgálatára teremt alkalmat. Ráadásul igazán időszerűvé lett: regénye, a Fekete vőlegények az ötszáz éve lezajlott mohácsi csatát a tények, az események tekintetében hitelesen jeleníti meg, szemléletében pedig a hazaszeretet megélése és bizonyságtevése tragikus történelmi pillanataként fogja fel. Németh László nem fukarkodott a dicséretével: „Monumentális, emelkedett koncepció, a jellemzés aprólékosságtól ment ereje, az alakok beláthatatlan változatossága, vizionárius erő és történelmi otthonosság elemik a jó magyar történelmi regények közé”. Más alkotásai is szóba kerülnek, kivételesen pedig, mert kevéssé ismert író, az életrajzi adatai is.
És végül, a kötet középpontjában Visky András regénye, a Kitelepítés bámulatra méltó elemzése. Poétikai tényezőké: elbeszélő technikáé, nézőpontoké, váltásuk, áttűnésük egymásba; hangoltság, derű és irónia; szerkezet, a Biblia formáját követve; idő és tér, konkrét történelmi és univerzális, végtelen, térparadoxon: mindenhol és sehol jelenlét; nyelvi gazdagság, változatosság a csöndszólamig; irodalmi párhuzamok a román Gulág ábrázolásával; hús-vér szereplők, akik bibliai archetípusok, de egy abszurd dráma figurái. Műfajok: a gyermek elbeszélő nevelődési regénye, családtörténet; dokumentumok, valós nevek, események sem teszik emlékirattá, de trauma- vagy történelmi regénnyé sem. Így vélekedik Ekler Andrea – egy remekműről, remek esszéjében. Magas színvonalú írásai között a legkiemelkedőbben. Az utóbbi negyedszázad antológiáiba kívánkozóban.
Nap Kiadó. Budapest, 2025.
Megjelent a Bárka 2026/3-as számában.
