Nagy M. Anna
Kicsoda vagy tehát?
Falcsik Mari: Megnemvalósulások dicsérete
Falcsik Mari legújabb kötete azzal az elfertőzött sebbel foglalkozik, amely a felszín alatt van: életnek hívjuk, és végső fokon megismerhetetlen. A Megnemvalósulások dicséretének legfontosabb kérdése alighanem a „Ki vagyok én?” A lírikus rapilógja Babits Mihály és József Attila intertextusában nyíltan beszél erről, az eredeti epilóg (utószó) kifejezést egy hapax legomenonra cserélve, hogy raplis ars poetica legyen belőle: „te ábrázolóművész, grammatikabűvész / ritmusvésnök, érzelemmérnök, / álomtárnok, összefüggéslátnok, / hiányteremtő vákuumfestő, / te gondolatvegyész, te józanész”. Személyes és kulturális identitást felmutató, veszteségeket feldolgozó mű ez a könyv, amelyben a saját élmények sztoikus elemzése folyik kudarcos viszonyokról, katasztrofális családi kapcsolatokról, társadalmi szintű mintázatokról. Család, kultúra, történelem találkozik a kötet lapjain, az egyéni tapasztalatot, az élet összetettségét generációkon és régiókon átívelően ábrázolja. „Végül minden családtörténet”, mondja a könyv mottója.
A hetven vers eklektikus lét- és lelkiállapotról szóló, sokszor vicces és traumatikus élet-keresztmetszet, és már menet közben az az érzésünk, hogy a szerzői akarat nem akarja megmondani mit érezzünk, csak bizonyítékokat szolgáltat egzisztenciális kétségbeesésekről, ezek hatásairól, árulásról, halandóságról, az élet legősibb, legmegoldhatatlanabb félelmeiről. Nemcsak a lírai szubjektum gyötrelmei ezek, mindannyian térdig állunk egy élménytengerben, mindannyian ismerjük az elszigeteltséget, a feledést, a szerelem, a szeretet, a test és lélek felbomlását, legfeljebb nem tudunk róla úgy beszélni, ahogyan a költő, aki ugyanezt a tapasztalatot rögzíti, csak másik regiszterben.
A Falcsik-kötet lírai énje nem válik el élesen a szerzői éntől, ismerjük ezt a személyességet, nagy angol költőnők újító gesztusa volt a hatvanas években, Anne Sexton, Sylvia Plath verseinek önéletrajzi részletei például. A Megnemvalósulások dicséretének olvasója kénytelen megnyitni magát a lírai szubjektum nehézségei, nézőpontjai, a világról tett megfigyelései előtt, a csábító és kísértő referenciális olvasat és a szinte kényszerítő jelentésalkotás megpróbálja az üresen hagyott helyeket kitölteni találgatásokkal, amelyek egy része biztos felsülés lesz majd. Van-e megfeleltetés Falcsik többé-kevésbé ismert magánéletével, a lírai beszélő és/vagy szerzői én vallásos-e a szó hétköznapi értelmében, vagy a keresztény szimbolikának és utalásoknak csak kulturális jelentése van? Milyen karaktert képvisel a lírai hang? A Megnemvalósulások dicsérete implicit modellt ad az olvasónak, hogyan születik vagy alakul egy identitás, hogyan válik a költészet részévé. A Szabadságbújócska hosszúverse például bizonyos értelemben a determinációról szól, az az érzésünk, hogy a szerző identitása kezdetektől, már születése pillanatában adott, nem keresi, csak megállapítja – „normalizált bolond”, írja másutt –, ugyanakkor megalkotott képződmény is, saját cselekedetei, ízlésítéletei, döntései révén válik azzá, ami. A Falcsik-kötetben megjelenő lírai karakter elidegeníthetetlen része a származása, társadalmi körülményei, hogy a budai hegyvidékre születik pont 1956-ban, fehérbőrűnek, vagy éppen nőnek. Kár, hogy a női mivoltot nem bontja ki részletesebben, s nem mondja explicit módon, hogy a nőként létezés más szükségleteket és nézőpontokat jelent, hogy a nemi reprezentáció fontos, amit többségi pozícióból nehéz belátni, és a többség szó itt és most nem számszerűséget jelent, hanem hatalmi többletet.
A költészetben a nyelvvel történik valami. Egyrészt a költői hagyományok felé tisztelettel közeledő hangot kíván, transzcendens elhívást, de retorikai trükköket is, és a kérdés mindig az, mi az arány. A költői hagyomány iránti tisztelet elkerülhetetlen része (időnként) az elhasznált, konvenciális nyelv, amihez ironikusan kell hozzáállni. Ez nem egyszerű feladat, egyensúlyt kell teremteni (vagy nem kell) a költői hang és az egyenes nyelv között. Az egyenes nyelv mindig valamilyen gyorsaságot és nyilvánvalóságot jelent, az olvasók hajlamosak éppen ezt jutalmazni, erre értik a „szeretek verseket olvasni” gyakorlatát. Ez a summázat nem kedveli a túlzottan kimért, elmélkedő hangot, azt a szerzői tudatot, lírai beszédet, ami nem fél beleülni a kényelmetlenségekbe, és magasról tesz a szép történelmileg és kulturálisan kialakult eszményére. Falcsik Mari legújabb kötete fűszerezett nyelvet használ: belső rímek, ismétlések, egészen direkt, leplezetlen intertextusok (pl. Babits, Thomas Mann, József Attila, Arany), allegóriák, parafrázisok, allúziók, archaizálások és szleng együtt, jelzőhalmozások, kétértelmű machinációk, amivel tudatosan zavarja meg az olvasó jelentéssel kapcsolatos elvárásait. A Megnemvalósulás dicséretének poétikai stratégiája, hogy egyszerre klasszikusan visszafogott, ugyanakkor provokatívan közhelyszerű köznyelvi fordulatokat tesz elmélkedő-filozofikus közegbe, amivel lemond a jó hangzásról (eufónia), talán mert a szép hagyományos felfogása a kortárs kultúrában tényleg mindig gyanús. Az otthonosok című versben, ami a biztonság vágyáról értekezik, melyet leginkább az otthon szó jelent, a szavakat is ebbe az otthonos, jó hangzású mederbe tereli, de csupa hétköznapi kifejezéssel: „Hát bűnösök vagyunk mi? / Bűn az otthonosság vágya? / Ha nem is tudunk ellene nem vétkezni, nem jobb-e ezzel az ambícióval érkezni ebbe a véres-sáros emberi világba?”
A Falcsik-versek nem udvariaskodnak, ha a kritikában követjük a szerző újszövetségi fogalomtárral dolgozó képrendszerét, azt mondhatjuk, a versekben a vizet vérré kellett változtatnia. Majdnem mindig sikerül neki. A címadó Megnemvalósulások dicséretében például egy roppant igazságközhely összegző költészetté formálása történik: megahasonlatok sorával bontja ki, mi tart össze két embert. Arra hívja az olvasót, hogy fedezze fel legmélyebb, legbensőségesebb, nagy távolságból (tízezer nap) kirajzolódó bölcseletét, okézza le az egyik legfontosabb élettapasztalatát, a feltétel nélküli szeretetet, amihez a retrospektív emlékezet lencséjét használja. Végső fokon a két ember közötti intimitás csodáját, „ősi jussát”, azt a felbecsülhetetlen ajándékot, kegyet, amikor minden énállapotunk legitimást kap egy másik embertől. Az életrajzi és történelmi eseményekbe ágyazott személyesség a kötet fő költészeti témája, gerince, szervezőelve. A Szenteste háromszor című versben a lírai megszólalás regisztratív, listaszerű eseményekben helyezi el önmagát, akár a Szabadságbújócskában, ahol szinte jegyzőkönyvszerűen rögzíti az életeseményeket.
Falcsik Mari kötete szíven üti olvasóját az időhöz való viszonyával, jelenlétével, emlékezetének fenntartásával, a szabadság óhajtásával, ahogyan újraírja emlékekkel teli önmagát és az általa megélt történelmet. Mindig többet sejtet, mint amennyit kimond, és ez a legtöbb, amit kortárs költő adni tud a közönségének.
Helikon Kiadó, 2026.
Megjelent a Bárka 2026/5-ös számában.
