Jóljárt Anita
Él
Én nem megyek oda, ahová feküdtél,
mert ott őzek harapják a koszorút,
és rájuk csak szelíd vadakként gondolok,
de távolról követek egy férfit,
aki csíkos rafiaszatyrot lenget a kezében –
talán a piacra tart. Elszánt, véges életű. De él.
Gombatelep
legyen ez az élet egy ernyő alatti gombatelep.
ne essen rá eső, és ne süsse a nap,
ne lássa fentről senki, csak, aki idelent marad.
nőjenek nagyra a fejek, a spórákat fújja szét a szél,
alapítsanak új telepet, válasszanak hivatást,
ha már fotoszintetizálni nem tudnak, mint egy rendes növény.
legyenek lebontók, a halál kufárjai:
fontos, hogy forogjon körbe az anyag,
úgyis lesznek paraziták, akik csak élősködnek másokon,
míg a legtöbben talán együttélni próbálnak,
mert erre épül a társadalom, segítik a rendes növények
tápanyagfelvételét, hogy végül a zúzmókban
gomba és alga együtt létezzen békében,
finom gombafonalaikból pedig kössenek
micéliumpulóvert a fázósaknak.
Bolygunk
aranypelyhes eső az ősz
kattanó lakat a nyárra
nézem milyen magasra nősz
hogy látsz egy felsőbb világba
síneken siklik a mozgás
ahogy elhúzod a kezed
hajnali fénykicsapongás
mész előre és megteszed
kezdettől épp ezt akartam
mégis galambszerű búgást
hallok a szív pitvarában
sepreget benne a múlás
vérembe beletaszítja
velem kering égitested
jéggé és kővé aprítva
gyűrű vagyok körülötted
Megjelent a Bárka 2026/5-ös számában.