Elek Tibor
Egy negyedszázad együtt
Egy örökifjú is lehet ötvenéves?
Miért ne, és meg is marad örökifjúnak még utána is. Te mindenképpen, Lacikám, ahogy eddig, ezután sem fog majd rajtad az idő.
Ki gondolta több mint 25 évvel ezelőtt, amikor szegedi egyetemistaként megkerestél első novelláiddal a Békés Megyei Könyvtárban, a Bárka szerkesztőségi irodájában, hogy eltöltünk majd, bárkás értelemben, közösen egy negyedszázadot, s én foglak köszönteni téged, amikor te leszel ötven, ahogy te is köszöntöttél engem, amikor én voltam annyi. Erre nem gondolhattunk akkor régen a könyvtári szerkesztőségben, amikor felidéztük, hogy az Erkel Gimiben néhány órámon is részt vettél, nem gondolhattunk akkor, amikor a Csukázásodat (Bárka, 2000/6. – micsoda szám!) elemeztük, amit, emlékeim szerint nem is nagyon kellett, mert úgy volt jó, ahogy megírtad. Rá és rád csodálkoztam, magamban, hogy ni, itt egy kész novellista, de jó, nosza, integráljuk is be a Bárka-csapatba! Az első években, évtizedben még kritikaírásra is rá tudtalak venni. És nagyon gyorsan részévé is váltál a hőskorszak kemény magjának, a Békés megyét és a Kárpát-medencét bejáró Bárka-kommandónak.
De kár, hogy nem vezettünk naplót azokban az években, se, pedig micsoda útjaink voltak nekünk, milyen jó lenne most (is) felidézni belőlük (de lásd Ottó!). Sajnos még fotók sem nagyon vannak birtokomban. Két fotót látok most magam előtt. Az egyiken valószínűleg a Hargita tetején állunk négyen (Krisz, Ottó, Tibi, Laci), négy edzőcipős, szandálos, rövidnadrágos, két majós (erdélyi kifejezés), két rövidujjú inges evezős legény, amint keményen néznek a távolba, vagy inkább a kamerába (vajon ki készítette a felvételt, s mikor?). A másikon ténylegesen bent ülünk egy bárkában, ráadásul a Körösön hajózunk, a Kettősön el Szanazugtól vagy éppen visszafelé. De nem csak mi vagyunk ott, két sorban ülünk, az én soromban elöl, az éppen tíz éve eltávozott EP, mellette Gitta, aztán én, velem szemben ülsz te, előtted Tibor Benjámin, előtte Ádám.
Bizony, ilyen is volt, mert hát kit tudja, hány Irodalmi Humorfesztivál is volt a gyulai Várszínpadon, meg konferenciák hozzá szervezve, részben éppen általad is. (Csak azt az EP-ebédmeghívás elhárításodat tudnám feledni.) S nem igaz, hogy csak beugrósnak hívtalak felolvasni, mert saját jogodon is szerepeltél többször, nem beszélve az előadásokról. Merthogy közben jeles kortárs íróvá nőtted ki magad, volt szerencsém több kötetedet bemutatni, ajánlani az érdeklődőknek, meg írtam is (keveset) róluk. S közben valamikor Bárka-szerkesztővé is lettél, és maradtál mindmáig, s ez nagy szó, mert az ifjabb, részben általam pályára segített munkatársaim közül többen elmentek. S ma már neked is köszönhető, hogy tudjuk tartani azt a nívót, amit az első évtizedekben elértünk, köszönöm is, hogy mindig számíthatok rád, az ötleteidre, a munkabírásodra. Tudom, hogy nem feltétlenül a műhely iránti hűség tartott itt, hanem inkább a szülővárosod iránti rajongás (lásd, amit kb. 10 éve leírtam már rólad, a par excellence gyulai íróról, akinek „nincs olyan műve, amely ne hangsúlyozná a lokális, regionális kötődéseit, amely ne gyulai élményekből (is) táplálkozna, amely ne Gyulán /Gyulán is játszódna”) és a választott fő hivatásod, a tanítás. Bízom benne, hogy soha nem fogod megbánni, mert a Te életed így lehet igazán teljes.
Szóval, sok víz lefolyt a Körösökön (volt néhányszor, hogy ezt is együtt szemlélhettük) azóta, hogy először a Bárkába jöttél, folyamatosan változik minden, együtt a korral (a miénkkel is), az irodalom élete, a magánéletek; a közösségi kötelékek óhatatlanul lazulnak, de örömteli, hogy olyan állandóságaink is vannak, mint Te.
A mögötted álló fél évszázad gazdagsága töltsön el elégedettséggel, a talán előttünk álló negyedszázad kihívásai töltsenek el izgalommal, az előtted álló újabb fél évszázad pedig tartson meg örökifjúnak!
