Márkus Béla
Krónika és mementó
Tari István: A téboly sorozatvetőinél
„Hatalmas robajjal rian a hír Jégtörő Mátyás napján: Oroszország megtámadta Ukrajnát! Engem is meglep: mennyi lappangó élményt eleveníthet föl bennem a legújabb, 2014 óta parázsló harcok 2022-es látványos kirobbanása” – így kezdődik a kötet előszava, a Magyarok a szlávok háborúiban, hogy párhuzamot vonjon az orosz-ukrán és az 1990-es évek délszláv, Jugoszlávia felbomlásával véget érő háborúi között. „Egyre elszántabban, egyre zaklatottabban” „turkál” a régi jegyzetei között, írja a szerző, mint aki emlékei felidézésére s tán könyvvé formálásukra is készül. S valóban, elárulja majd, hogy A téboly sorozatvetőinél egyes részeit régebb lejegyezte, ám „közöletlen” maradtak. Azt viszont nem fedi fel, hogy a különböző műfajú írások – újságcikk kivágások, dokumentumok, glosszák, kommentárok, esszék, beszélgetések, „levélfélék”, versek, naplók – közül melyik jelent meg korábbi köteteiben. A vajdasági civil magyarok lemészárlásáról, egész falvak, Mozsor, Zsablya, Csurog magyarságának elűzéséről számot adó publicisztikák mellett például az 1999. március 25-étől némi kihagyásokkal négy hónapon át, június 26-ig, a NATO bombázása idejéről vezetett háborús naplóját közzé tette 2002-ben az Akarsz egy Jugoszláviát? lapjain. Verseskötete, a Betakarják az eget (2009) lírai énjei 1991 őszétől, másfél évtizeden át jelenítették meg a szerző életének eseményeit, katonai behívója után menedéknek számító politikai feladatvállalását, költőként való szerepléseit. A Berzsenyi-átirat, A közelítő nyár egyik éke volt az 1998-as Napszélnek, a Nagyra nőnének pedig, ahonnan a mostani kötet címe való – „A téboly sorozatvetőinél / ragadt a honfibú, mint egy koszos mez” – 1995-ben a Dsida Jenő-verseny egyik fődíját nyerte. Filológiailag különös, hogy ezzel a címmel – ahogy egy interjúban fogalmazott – remélte megjelenni az 1997-es könyvhétre az írásait. Hogy aztán egy év múlva csak a cím változott-e, s lett Napszél s hogy a mostani, 2025-ös kiadás szövegei mennyire térnek el a csaknem harminc évvel korábbiaktól, erre nincs utalás, magyarázat. Akárhogy is, a jól, tudatosan szerkesztett kötet időrendet követő írásai a korábbiakhoz képest új szerepet töltenek be: együttesen krónikaként, illetve mementóként olvashatók.
A krónikát, a kilencvenes évek eseménytörténetének bevezetése még olyan zaklatottságra vall, mint a jegyzetek keresése lehetett. Eltúlozza, felnagyítja a Délvidéken a II. világháború végén „végigsöpört” „szabadrablás és öldöklés” jelentőségét, mint ami kialakította az „új világrendet”, megalapozta „a tömegsírok kultúráját”, méghozzá nagyhatalmi támogatással. Az állítást alátámasztandó olyan szerb értelmiségiek, akadémikusok, írók nyilatkozataiból idéz, akik úgymond kiszabadították a háború „fenevadát”, és akik némelyike történelmi távlatba helyezve az I. világháborúig vezette vissza a „testvérnépek” konfliktusait. Emlékeztetve a horvátoknak a szerbek ellen elkövetett gaztetteire, s hogy Jugoszlávia létrejöttével a vesztesek táborából a győztesekébe kerülhettek. Mementóként idézve a Független Horvát Állam, az usztasa rezsim által 1941-ben létrehozott és 1945-ig „működő” jasenovaci koncentrációs tábort, Európa harmadik legnagyobb lágerét, ahol „szerbeket, zsidókat és cigányokat öltek halomra”, lőttek agyon, gyilkoltak meg fejszékkel, késekkel. A háború után hallgatás övezte a borzalmakat, mi több, „testvériségről és egységről beszélt mindenki” pedig egyik sem létezett „a szerb néppel szemben sem a horvátok, sem a szlovénok részéről”. Jugoszlávia „ellentmondásokkal teli közösségének” ez a „hamis politikája” érlelte meg az elszakadás gondolatát, s juttatta oda Szlovéniát és Horvátországot is, hogy egy napon, 1991. június 25-én kikiáltsák függetlenségüket. Rá két napra pedig kitört a tíznapos szlovéniai háború; a muravidéki magyarság támogatta a szlovénok harcát- ezt már a harcok után Muravidéket bejáró Tari István tudatja, keserűen, kiábrándultan téve hozzá: „Helyzetünk a legstabilabb: a kisebbség továbbra is kisebbség marad”, ismét számolva azzal Szerbiában, hogy „időnként a nyelvünket is el akarják venni tőlünk”.
A jugoszláv polgárháború második szakasza, az 1991-től 1995-ig húzódó horvátországi harcoké elgondolkodtatja, öt éve halott költőbarátja, Podolszki Jóska haditudósítóként azt adná-e riportja címéül: Lövik a magyarokat Szlavóniában és Baranyában!, vagy ezt: Újból lövik a szerbek a magyarokat! Eszébe jut, hogy ő írta le először a „jugó–magyar sajtóban” a szavakat: detitoizáció, libanonizálódás. A televízióban a „széttrancsírozott hullákat” látva felvetődik benne, vajon értesül-e „kárpát-medencei világunk” arról, hogy a délszlávok háborújában magyar fiatalokat kényszerítenek arra, hogy egymást öljék. Verse, a morbidan bizarr Zsírszobrászként ítélkezik: Ó, / a gonosztevők / minket kényszerítnek / arra, hogy részeg / háborújukban harcoljunk / helyettük”. Fantomország szerbtövise szúrja magyar lelkemet – érzékeltette közérzetét, hangulatát egy interjú, amelyben a háború elől elmenekültekkel összefüggésben a hatvanas évek végének kivándorló-hullámáról, a külföldi magyar vendégmunkásokról ejt szót.
S itt merül fel először, a menekülés helyett ő miért választotta a bujdosást. Ennek terepeként semmi mást, mint házuk kertjét jelölve meg. Válasza tehát alig meglepő: úgy érzi, szorongatott helyzetében talán még jobban tud írni, mint máskor. A háborús csaták után így hozódnak fel az irodalmiak, itt-ott a magyarországiak, zömükben azonban a szerbiaiak. A Berzsenyi Társaság rendezvényein a nyilvánosság erejéből merít erőt, hitet; minél nyomorúságosabb a háború, annál több a szavalóverseny, állapítja meg az otthoniakra célozva, ahol Teréz lánya a győztes. Legfontosabb vállalkozása Becsén, ahol a képviselő testület magyar csoportjának vezetője volt, egy olyan tanácskozás megszervezése, amelyen arra emlékeztek, hogy 1928 őszén a délvidéki magyar írók itt vettek részt a Becsei Helikon elnevezésű irodalmi találkozón. A tanácskozásról szóló tudósítás kitér az irodalmi estre, ahol negyvenen olvastak fel, ismerteti, hányan írták alá, hogy a tervbe vett Délvidéki Magyar Írók Szövetsége tagjai lennének, és szóba hozza a botrányt is, hogy Bori Imre „dühös mozdulattal” írta egy lapra, ő a jugoszláviai magyar PEN Club tagja akar lenni. Tari a továbbiak elbeszélését Varga Zoltán írótársa naplójára bízza, ahol ismét Bori a főszereplő, aki az Illyés-cikkét kifogásoló vendéggel, Tornai Józseffel, a Magyar Írószövetség elnökével is összeszólalkozik, majd rátámad Tarira. A legalaposabb, a jugoszláviai magyar értelmiség sorsát, az államhatalomhoz való viszonyát elemző tanulmány már a címében ítélkezik: Hazugságra épült az a Jugoszlávia, amely „ötven évvel 1991 előtt is pillanatok alatt szétesett”. A második, titói ország a Sztálinnal való szakítást követően a nagyhatalmak szemében is a „külön utasság látványos kirakata” lett, ami az irodalomra nézve a szocialista realizmussal való leszámolást s az avantgárd, kísérletező irányzatok térnyerését hozta. Tari István az 1956-os forradalom leveréséhez, Magyarország leigázásához köti a délvidéki magyarság helyzetének javulását. Hogy például 1959-ben magyar irodalmi tanszéket kapott az öt évvel korábban alapított Újvidéki egyetem, s a város a magyarság kulturális központjává vált, ahol a tehetséges fiatal gárda „forradalmasította irodalmi életünket”. Új folyóiratot indíthattak, fő céljuk a jugoszláv szellemi életbe való bekapcsolódás volt. Modernek szerettek volna lenni, „úgy tagadták a hagyományokat, hogy nem is ismerték azokat”. Kemény állítás: „A titói Jugoszlávia legügybuzgóbb, leghűségesebb népszerűsítője épp a megnyomorított kisebbségek felkapaszkodó, újsütetű értelmiségi rétege volt”, a szolgalelkűség „pazar bőkezűséggel” volt megfizetve. A NATO-hadműveletek hónapjaiban kerül ismét terítékre az ügy, 1992 tavaszán a Vajdasági Írók Egyesülete közzéteszi, név szerint és a napok számát is jelölve, a magyar írók közül kik és mekkora mértékben voltak haszonélvezői a korábbi időknek. A haszonélvezés példájaként merül fel a „kishegyesi Horváth Laci” megnevezetlen, szociológusnak mondott fiának esete, aki – s az effajta minősítő leírás ritka a könyvben – Pesten „riszálja a farát”, Sziveri-díjat kapott „fiatal vajdasági íróként eladhatja magát”, ő is, de Tari nemzedéktársai is legfőbb erényüknek tartják, hogy barátkoztak, együtt ittak Sziverivel. A magyarországiak közül, erős hangsúllyal Csurka István és K. Gy. „népszerű” író említődik. Az előbbi, aki nyíltan szólt arról, hogy népszavazást kellene tartani és a magyarlakta tömböt Magyarországhoz csatolni, amire a helyi párt, a VMDK a perszonális unió igényét hangoztatta. K. Gy. a jegyzet szerint a milosevici propaganda népszerűsítője, kérdezvén, mi lenne, ha mind a 22 nemzet államot alapítana magának, nyilván Koszovó mintájára. A jegyzetelő felveti, az író mélyen hallgatott az őslakos magyarok szülőföldjükről történt elűzésekor, az Árpád-kori magyar falvak szétlövésekor.
Az irodalom ügye így fordul át a politikáéba, a koszovói albánok és szerbek háborújának s a NATO-bombázások krónikája a trianoni traumák emlékezetbe hozásával. És szemrehányással, még ha csak a kisgazda pártnak címezve is: „az anyaországi magyarság az anyagiakon kívül képtelen más áldozatot hozni az utódállamokban élő nemzettársaiért, tehát ma már nem érzi igazságtalanságnak a Trianonban történteket. Vagy, ha igazságtalanságnak is érzi, ezen nem kíván változtatni”. Milyen áldozatra gondolhatott Tari István? És elég-e a kívánság a változtatáshoz? Nem idejét múlt kérdések. Feltehetők lennének bujdosása szeretett helyén, fák, virágok között. „Derűs lélekkel szemlét tartani a kertben – a létezés igazi örömét jelentheti” – vallotta.
Időjel Kiadó, Pilisvörösvár, 2025.
Megjelent a Bárka 2026/4-es számában.
