Darvasi László
Hugó hazajövetele Amerikából
A tárgyaknak is lehet gyilkos hajlama, dünnyögte az emeletek között Rondella úr, az időtlen házmester, aki speciel felügyelte a ház tisztítóeszközeit, keféket, vödröket, rongyokat meg egyebeket is. Én, már bocsánat, mindig tudom, hány partvisom van, kérem. De hogy egy bőrönd is mit képes tenni az emberrel. A szenvedélynek mindegy, mi akad a keze ügyébe, bárd, köszörűkő, bőrönd, kamásli. Az ember a bőröndöt még akkor is cipeli, amikor a sértődötten odébb lebbenő porcicák közé, az ágy alá helyezi, hogy ott várakozzon. Mozdulatlan a bőrönd, de cipelik, tessék.
Téboly, Hanna, őrület és káosz, de mindenképpen snassz és balhé!
Emil dohogott, mint egy mérges kályha.
Máskülönben nem egy bőröndről volt szó, hanem kettőről. Egy kisebb méretű és egy tekintélyes vulkánfíber volt az exkuzált példány, amikkel Prágába, Rómába, Triesztbe is el lehetett volna utazni. Ha addigra nem zárják le a határokat, hogy se ki, se be, még a kismadár szárnya is fönnakad a szögesdróton.
A körúti Lelovitsnál vételezték a remekbe szabott példányokat vagy tizenöt éve, alig valamivel a csodás felszabadulás után. Miként és hol őrizte meg a kollekcióját a bőröndös, rejtély. Kellerék tartózkodtak az érdeklődéstől, mindenkinek megvolt a maga titka, a túlélés meg különösen nem lehetett szóbeszéd tárgya. Lelovits azzal ámította őket, hogy a bőröndök életük végégig szolgálni fognak, nem esnek szét, nem vásnak el, pakolhatják tele bármivel, ezek itt, kopogtatta az egyik darabot a csontos ujjával, időtálló darabok. A musz nyűgeibe is ezekkel a modellekkel indultak a rokonok Miskolcra, Diósgyőrbe, árokásásra, légoltalmi pince betonozására, téglarakodásra.
Lelovits úgy mutatott az ég, de inkább boltjának szürke mennyezete felé, akár egy lázas rabbi, őrületszaga volt, ezt később Emil szóvá is tette, Hanna nem ellenkezett. Lelovits személyes tapasztalatával támogatta abbéli állítását, hogy a portékái elnyűhetetlenek.
A Don-kanyarba ilyen márkát cipelt a hátára kötve Berkicsev, az úri szabó, és haza is gyalogolt vele, mint egy szárazföldi Odüsszeusz, csak mert a minőség kötelez, kérem. Mondjuk, addigra a drága felesége köddé vált. De ez, ha nem is mellékes, éppenséggel nem a tárgyhoz tartozó körülmény. Nos, a bőrönd tartalmazta egy német katona frankfurti gyártású műkezét, tíz feleslegessé váló szemüveget a hozzájuk tartozó tokkal, amik között volt talján és több dioptriás dajcs okuláré. Volt benne négy kiló hitlerszalonna zsírpapírban. Hogy került elő a Berkicsev úr, csoda! De mégsem az. Fordítva volt! Berkicsevet a bőröndje hozta-vitte, irányította és kalauzolta a világégés megpróbáltatásaiban. 1945 tavaszán az asztalra borította mindazt, amit hozott, ezt ő, Lelovits bőröndös a két szemével látta.
– Szemtanú voltam – bólogatott, vibrált a nézése. – A szomszéd utcában tartózkodott a front, ha érdekli Önöket – újra végigmérte Hannát és Emilt. – A Mandl fűszeres előtt tudtam egy lóról, volt még nyiszálnivaló a farából bőven – áthajolt a pulton. - Kellerné asszonyság, a Duna partra is ilyen kofferrel baktattak le a megboldogult rokonok. A Paulay Rozi ilyen fíberrel tempózott át a dimbes-dombos Budára, ilyen példányt szorítva ugrott a sorozat elől! – kiáltotta. – Szabályos zárpattintás után garancia a vízhatlanság. A Lánchíd budai talpazata mellett a Rozi át tudott öltözni. Beázott a bőrönd? Hát nem! Paulay Rozi száraz ruhát öltött, és illa berek, mint a kámfor, kérem!
A bőröndös nem tudta folytatni a hadoválást. Hanna akkorát toppantott, hogy tartani lehetett, összedől a bolt. Emil meg se rezzent, bírta, szokta már ezt, csak sóhajtott, szegény barátom, szegény zsidó fiam, párásodó szemüvegén át bámulta a bőröndöst.
– Atyavilág, Lelovits. Azonnal hagyja ezt sületlenséget! – szólt Hanna.
– Megbocsásson, ha így dübörög, nyomban ránk ront az ÁVÓ – suttogta Lelovits.
Hanna rezignáltan konstatálta a vérben forgó szemeket. Lelovits egyedül maradt, mint az ujja. Családja füstbe szállt, rokonsága korommá lett. Meg is buggyantotta elméjét a gyász, de a vulkánfíber bőröndjei valóban, ahogyan állította, időtálló daraboknak mutatkoztak.
– Még az unokák is használják őket, kérem! – kiabálta a bőröndös.
Lelovits rálehelt a drótkeretes szemüvegére, kilépett a pult mögül. Fölkapott egy kisszéket. A bejárati ajtó fölött apró rézcsengő fénylett. Egy sárga kismadár. Békebeli idők emléke, amikor még csak furcsa, kellemetlen törvényeket hoztak. Megmaradt, mert a csengők is túlélhetik az égzengést vagy a meteoritok zuhogását, és csiripelhetnek tovább. Lelovits a széket körülményesen lehelyezte, a karjait széttárva, akár egy repülni kész Ikarosz, ráállt, majd a rézcsengettyűt megtörölgette.
Hanna figyelte, ahogy a másik végez, és visszahuppan a kisszékről.
– Elviszünk egy kicsit, meg egy nagyot – szólt.
– Mindegyik kezükbe lehetne egy, nemdebár. Az korrekten négy bőrönd, kérem.
– Kettő kell. Nem több – ismételte Hanna.
A férfi visszalépett a pult mögé, szeretettel simogatta a két darab, pultra helyezett bőröndöt.
– Szinte ingyen vannak.
– Még a semmin is lóg árcédula – dünnyögte Emil, Hanna felé fordult. – Tényleg mind a kettőt?
Lelovits bólogatott, na, persze, árcédula.
– Búcsúcédula, dögcédula, árcédula. Persze a nagy belefér a kicsibe.
– Kérem?
– Egyet cipel, kettőt visz – Lelovits hahotázni kezdett, hirtelen hagyta abba, megmerevedett az arca.
Aranyárban adta a bőröndöket, természetesen. A számlát úgy írta, hogy a tinta óvatos buggyanással elfeketítette az ár kétjegyű számát. Emil otthon gondosan elrakta őket. A legmagasabb előszobai polcon talált helyet, abban a magasságban még Hanna sem érte el őket. Nem is vették elő a koffereket egy ideig, Rákosi táncmulatsága alatt volt idejük pihenni, porosodni. Majd egy alaposabb tavaszi takarítás alatt Hanna rájuk lelt, és ők nyomban kitalálták a funkciójukat, pedig már szegény, bolond Lelovits se élt. Hazatért a Kozma utca földjébe, talán kapott Kádist, talán nem. A bőröndjei túlélték, kis suvickolás után vígan ragyogtak, és Kellerék pakolászni kezdtek beléjük. Leginkább Hanna. Egy barátságos kis meleg alsó. Ez meg egy horgolt mellény. Budai hegymászásra, Dunakanyarba való meleg zokni, harisnya. Fogkefe. Hátvakaró.
A két bőrönd hamarost megtelt. Többé nem is kerültek a magasba. Elfoglalták helyüket az ágy nyöszörgő rúgói alatt. Hanna minden takarításnál ellenőrizte őket, svábbogár, szú, moly, akármi károkozó élőlény megkörnyékezte-e a tartalmat.
Hugó fiuk 1966-ban méltóztatott hazalátogatni Amerikából, és igazán úgy nézett ki, mint egy tősgyökeres jenki. Öröm és boldogság volt az érkezése, de sajnos akaratlanul rájuk hozta a bajt. Hugó az egyszem gyerekük volt, gyógyíthatatlan seb maradt utána, amikor a távozást bejelentette, de persze értették a döntést, azzal vígasztalták magukat, hogy így túlélte.
Ám most Hugó akaratlanul is elhozta nekik a viszályt. Ez a két jóravaló, rendes, a végítélettel szemben sikeresen összefogó, egymásért bármilyen áldozatra képes emberpár, Hirsch Hanna és Keller Emil a bőröndök miatt civakodni kezdtek, mint két házsártos, öreg galamb. Súlyos, méltánytalan sértések artikulálódtak. Egyenlőtlen vetélkedés zajlott. Hanna mellkasának impozáns mennyiségéből áradó erő mindig túlszárnyalta Emil artikulációját.
– A csöndes igazság a nagyobb igazság – zihálta a férfi egy kínai bölcs idézésével, föladta a hiábavaló küzdelmet. Miért kell egy bőröndön civakodni, bocsánat, kettő darabon, amikor az életük fölött eloszlott a füst, az üszköt és a kormot elverte az országos eső. Német panzereket, szovjet lánctalpasokat se látni az utcákon, ahogyan a gyilkos lőtornyuk forog a bérházak ablakait pásztázva. Rákosi és bandája a fenébe hordta el az irháját. Az éjszakai lépcsőházat nem dübögi föl az ÁVH csizma. Szegény Nagy Imrének vége lett, mint egy fölkapott sanzonnak. A hentesnél több a hús, már-már választék mutatkozik, libanyak, kacsanyak kapható, szűzérme varázsolódik a pult alól, máskor csirke szíve, zúzája, mája. A Lehel piacon a kofánál sorozatban pihen a sárga, egészséges tojás, a halastól harcsafejjel szalad el a macska. A táskarádióból árad a Teenager Party zenéje, ami ugyan förtelmes marhaság, legalábbis Emil szerint, aki inkább a régi sanzonoktól került ábrándos és még mindig testiséget áhító állapotba, de azért Hanna is megállt hallgatni, amikor Emilnek a frekvenciák sokaságából sikerült rálelnie Cseke Péternek, a rock and roll nyugati apostolának a hangjára, I can’t get no.
A Szabad Európa Rádió!
– Az ifjúság szétveri Londonban a kultúrházakat, drágám.
– Tudod is te, mi az a rock and roll.
– Bugizni is tudnék neked! Elő a bőrönddel!
– Nincs bugi, nincs bőrönd! – zengte Hanna, és máris újrakezdődött a családi purparlé.
Hugó érkezése és elutazása után Arany Ármin és a gyerekei gyakran lettek tanúi annak, hogy a házaspár civakodik. Enyhén szólva. A veszekedés látszólag vérre ment, a téma tetszőleges volt, az időjárás, az ételminőség megítélése, a múlt bűneinek fölhánytorgatása. A doktor óvatosan elköszönt, de sejtette, a mesterségesen fölkorbácsolt haragot csöndesülő relációk váltják. A békülést követő emberi tevékenység a kanapé rugóit is csakhamar megrecsegteti, közvetlenül az inkriminált bőröndök fölött.
Ármin látogatásai, hol a gyerekekkel vagy nélkülük, rendszeresek és praktikus célzatúak voltak. Matyi szeretett a Bajza utcában lenni, Virág meg mindig úgy viselkedett, mint akinek minden mindegy. Ármin Hannához bármilyen lelki tanács ügyében fordulhatott, és persze sokszor közbekottyantva Emil se spórolt az útmutatásokkal.
Ármin egyszer újra egy botrány közepébe csöppent. Hanna és Emil olyan szórakoztató vehemenciával civakodtak szeretett Hugó fiuk drámai megjelenése és visszautazása után, ami a világháború fejezeteit idézte. Inkább az elsőhöz hasonlatosakat, mint a másodikhoz. Megdermedt frontvonalak, fagy és hófúvás, lövészárok labirintusa, természeti elemek garázdálkodása, aljas gáztámadás, tétova karácsony a szögesdrót mellett, pardon, hanuka.
– Nem a bőrönd a lényeg, hanem hogy mi van benne, a tartalma, kérlek! Nem lehet benne akármi, értsd meg, mesüge! – kiabálta Hanna.
– Nem, nem az a lényeg! Minden mindennel összefügg. Kérem, a zakót! Most!
– A léhűtő kávéházadban hallottál az összefüggéseidről, Emil?
– Az én kávéházam minden igényt kielégít, még flódni is van, ha tudni akarod!
– A bőröndök zárva maradnak!
– A zakót akarom. Hordani akarom, viselni akarom, az enyém!
Hanna tornyosult, mint egy hegy.
– Emil, már megmondtam, a zakó marad. Verd a segged a földhöz, akkor se adom.
Emil tényleg toporzékolt.
– Ki fogom lopni, meglátod. Amíg ájultan horkolsz az egy liter likőrödtől!
– Emil, vedd tudomásul, ez velejéig aljas megjegyzés volt. Akkora baj neked az a rózsalikőr Berech Jázmin boltjából, Vas utca kettőbé, csak nekem? Ebéd után szopogatok az idegeim miatt, amit te is rendre próbára teszel. Ha lopsz a bőröndből, én szerető hitvesedként töröm el a kezed, Emil.
– Törd el, te érzelmi pribék, akkor már a zakómban leszek!
A bőrönd létezése, a valósága volt a lényeg. Ármin pontosan értette, hogyan és miként gabalyodnak össze a félelem könnyétől és taknyától átitatott lelki fátylak, selymek, galíciai rongyruhák, kaftánok és bankárzakók. Mindenkinek volt igazsága. Mindenki állításában ott állt az igazság megingathatatlan istene, aki körülbelül úgy néz ki, mint Lelovits, a bőröndös. Arany doktor dehogyis merte a tudtára hozni Hannának, inkább Emil nézeteit preferálta. Az ágy alatt rejtőztek el a bőröndök, fölkészülve bármilyen helyzetre, ami leginkább helyzetváltoztatási szituációt jelentett. Mondhatni, menekülést. Volt hasonló fölkészültségre példa szerte a városban. A szomszédban. A környező otthonokban. Az érintettek hallgattak, akár a sír. Szótlan zsidó emberekkel teli a kerület. Túlélők, visszatérők, hazakeveredők, emlékezők. Nem emlékezők, az emlékeiket sírokba temetők. Szájat összeszorítók. A nagyszülők és a szülők hallgattak a gyerekek előtt, míg nem reccsent az avar. Mint valami széltelen őszi erdő, a levélhulláshoz nem kell fuvallat, sem az ősz asztmás köhécselése, de a lehullt levél beszél magában, és ki tud ellenállni annak, hogy meghallja az elmúlás titkát. Fecseg az avar, fecseg a múlt. A kisgyerek óvatlanul beleszalad a száraz levelek szőnyegébe, és a platánrozsdás réteg alatt várakozó csapda rácsattan a pipaszár lábára, gyönge bokájára. A kicsi lány a selymes lófarkával az iskola folyosó tablója alatt, a rövidnadrágos kisgyerek a játszótér hintáján tudja meg, ki fia-borja.
– Mama, papa, nagymama, én zsidó vagyok?
– Ki mondta?
– Mindenki?
– Ó, nahát, ki az a mindenki?
Körülményes helyzet. A könny sójától fölpuhított gyerekarcnak bizonygatni, ez nem akkora probléma. Belepillantani az ártatlan szempárba. Nincsen baj, dehogy. Hogy lehet elmondani, amit nem lehet, nem szabad, kék szavak, piros szavak, zöld szavak, elszállnak, mint a léggömb, nincsen baj.
Az olyan gyermekveszett pároknál, mint Hanna és Emil a bőrönd lett a lényeg. A bőröndöket be lehetett tolni az ágy lábai között, aludni lehet fölöttük. Hanna horkolt, természetesen. Emil ennél szebbet nem tudott az életben. Hanna horkolása olyan, mint Csajkovszkij, mint Beethoven, de inkább Mozart, piano, fortissimo. Előfordult, hogy Hanna olyan csodásan berregett, hogy Emil ügyeskedni kezdett, átnyúlt, birizgált, hátha lesz valami. Néha lett is, az arcra ereszkedett egy másik nagy, meleg száj. Köszönöm szépen neked, orrferdülés.
Hanem a bőröndök!
Amikor az ember a papucsát leügyeskedte lefekvéshez készülődve, Emil szemellenzőt is használt, ne zavarja a függönyön átszűrődő utcalámpa, az óvatos igyekezetben a sarkát valamelyik bőröndbe beleütötte. Méltatlankodott a sötétbe, mire Hanna szép, nagy teste megremegett.
– Ez most a kicsi vagy a nagy?
– Nem mindegy, fiam?!
Hanna ellentmondást nem tűrően jelentette ki, kettő darab bőrönd kell, minimum annyi, egy nagy és egy kicsi. Plusz hátizsák, kéziszatyor és retikül, illetve egy olyan kalap, amibe pénzt lehet rejteni. Emil tiltakozott, mint egy föllázadt hivatalnok. Hanna, ez diktatúra! Ilyen elvárásokat, bőrönd, kalap, retikül, kötelességgé tenni nem lehet, még ha menekülőre is fogja az ember. Elszántan vitatkozott. Mindenki tudja, az ember bőrönddel, akármilyen méretű az, nem ballaghat, ha elviszik. Pénzt rejteni bőröndbe, marhaság! Duna-partra bőrönddel?! Meg vagy te őrülve, drágám!
– Volt ilyen, Lelovits megmondta!
– Szegény Lelovits már a Kozma utcában társbérletezik. A boltját államosították. A legrosszabb cipőmben, Hanna! Abban megyek a Duna-partra, ha jönnek értünk.
– Pláne, pláne, Emil! Ki pucolta? Kicsoda bagarolozta azt a leggyalázatosabb állapotú cipellődet is?
– Ne mondd nekem azt, hogy pláne, Hanna!
A felesége hallgatott, mint egy fáradt szfinx. Emil a parizer szót se tudja rendesen kimondani. Raccsol, köhög, harákol. Nem tudja kimondani, hogy bambi, termelőszövetkezet, táncdalfesztivál, tervgazdálkodás, de azt bezzeg hibátlanul artikulálja, hogy Dávid Miklós kisfia az útra szaladt, mert megtudta, hogy zsidó.
– Elütötte az utó?
– Egy rendőrautó.
– Nem szirénázott?
– Nem. Vagy de. Nem tudom. Elütötte, és kész. Volt egy csúnya baleset.
Ármin figyelt, hallgatott.
– De nem az apjától vagy az anyjától tudta meg – tette hozzá Emil.
– Hanem? – kérdezte Hanna.
– A házfelügyelőtől – csapott oda a férfi.
– De nem Rondella úrtól?
– Hát persze, hogy nem, mit képzelsz!
Ármin, aki végighallgatta a szomorú társalgást, és még sok hasonló természetűt ennek előtte és ezután is, most, fölállt, visszaült, különös volt így látni a félelmet, különös volt összetenni azt, amit megtapasztalt.
Arra jutott, ez rosszabb, mint ott volt.
Ott már nem rossz volt.
Valami más volt, az a tábor, vagy mi, szavakkal nem leírható.
Ez volt az igazi szar, ez, lehetett beszélgetni, vitatkozni, érvelni, de hová.
– Ha csak úgy megtudnád, hogy zsidó vagy, mit szólnál hozzá?
A férfi kicsit lenyugodott.
– Én az elejétől fogva tudtam, kérlek, de biztosan elcsodálkoznék, mint a budai fügefatermésen.
– Például megtudod, hogy svéd vagy. Vagy nicaraguai. Csodálkoznál?
Emil elveszetten gyűrögette a dohányzóasztal horgolt terítőjét, mintha megfogták volna.
– Hanna, kérlek szépen, ne hergelj.
– Hogy én hergellek – vett mély levegőt Hanna. – A falak között bekkeltünk, fiam. Magunk alá csináltunk naponta. De túléltük.
– Sokféleképpen lehet túlélni, de amit te csinálsz, az kínos. Vegyük ki az amerikai zakómat, Hanna!
Erről volt szó, egy jól szabott, finom, amerikai Camel zakóról. Hetek óta ezen ment a perpatvar. Amikor Keller Hugó, a fiuk, immár mint amerikai állampolgár hazalátogatott, szeles idő volt, és 1966 kora ősze. Ferihegyre fáradtak ki a remegő szívű szülők, a teraszról lehetett látni az érkező és fölszálló vasmadarakat. Szép idő volt. Meleg és langyos, a reptéri büfében ittak egy whiskyt.
1966-ot írtak, már tombolt a Rolling Stones, a Beatles. Hugó hülye kalapban érkezett, akcentusa volt, így is köszöngetett ismerősnek, ismeretlennek, jaónapoth kivanok. Jessicáról és a gyerekéről, ha ugyan valóban volt neki családja odaát, egyáltalán nem ejtett szót, se az érkezés forró és megilletődött pillanatai után, sem pedig később, Hanna pedig szorongott rákérdezni. A Bajza utcai ház sokat tapasztalt lakói, meg természetesen Rondella házmester úr is élénken emlékeztek, micsoda vircsaft kerekedett, amikor Hugó az amerikai élet mellett döntött. Akkor aztán igazán nagy ramazuri lett, zengett a ház, hullott a vakolat a jammerolástól, a szülők jajveszékelésétől.
Az a fiú most is kiköpött úgy néz ki, mint a rátarti, egyméteres apja, és igen, mint egy Kabos nevű színész, egy kabarettista konferanszié, csak valami amerikás mázzal leöntve. Szivarozik, mint egy olajmágnás, munkásnyúzó, kizsákmányoló kapitalista. Olyan fényes a nagysarkú cipője, hogy a lipótvárosi légy elszánkázik az orrán. Hugó a sokféle különleges ajándék mellett hozott az Újvilágból apjának egy valódi Camel zakót. A galléron egy dromedár finom hímzése. Két stóc Camel cigarettát is kipakolt a matt dohányzóasztalra, a dobozfedélen úgyszintén egy teve. Mogyorós csokit, illetve rágógumit is hozott, de azt titokban kellett tartani, mert az édesanyját ingerültség töltötte el az ínyencség hallatán, nem igen lehetett érteni, miért, ilyen alapon a kóla, a fánk, a földimogyoró is célkeresztbe kerülhetett volna. Az ember ízlésében olykor fölülkerekedik az irracionális hajlam.
– Mám, ded, én értelek titeket, bát nát máj véj – magyarázta szájában a rágógumival csámcsogva Hugó, élénken nézelődött a taxi ablakából. Ó, jesz, disz iz. Ezt is thudom, jesz! Máj gád, de terriböl. Szóval, bár nem volt rá oka, meg hogy jött ő ehhez, de eléggé lehangolónak találta a látványt. Tényleg nem New York kőrengetege, a Városliget sem a Central park, de ez az a csodabogárnak maradt, ide-oda hajló erkélyekkel bíró, furcsán életre való Újlipót otthon maradt a rozsdás és csakhogy nem elhanyagolt házaival, melyek között unottan hömpölygött a Duna, néha föltűnt a kékszürke foltja, tüdőbeteg villamos lökdöste magát a Pozsonyi út macskakövein, és az utcákon igenis mutatta magát az újra magára találó élet.
– Mit értesz te, fiam? – kérdezte Hanna, kétségbeesetten arra gondolt, Hugó legyen olyan, amilyen, de azért ne legyen egy Lelovits. Ha kérheti. És ne legyen olyan, mint a szegény, bolond apja, az ő férje, akit persze ő, Hanna úgy szeret, hogy az életét adná érte. Jó. Hát mit mondhatnék arról, hogy a fiam miféle zsidó legyen. Sokféle zsidó van, de a lényeg mégis az, hogy akármilyen firma, végül csak az viszi el a bankot, hogy zsidó. Szabad nekem, Hirsch Hannának igényekkel előhozakodni, hogy így meg úgy? Sok zsidó van, sok maradt. Megmaradtak a gyűlölettel szemben, megmaradtak magukkal szemben. Annál is több maradt, mint amennyi látszik. Szám szerint, lélek szerint több maradt. Mindig több zsidó van, mint amennyi, mondjuk, és ez azért elég jelentékeny történelmi eredmény.
Hugó nagyvonalúan kifizette a taxit. A lakásban körbeforgott, fölhúzta a szemöldökét, hamar leült, mert az emlékezés kivette lábaiból az erőt, de nemsokára madártejet kért. Habbal.
– Dollárral fizettél, fiam? – kérdezte Emil, már előtte ült a sezlonyon, a vádliját masszírozta.
– Of korsz, ded – mosolygott Hugó, és egy pici üvegszobrot forgatott, a sellőnek ő törte le a farkát egy másik időszámításban. A szülőknek valahogy megmaradt.
Hanna a konyhában főzte a madártejet, az ajtó nyitva maradt, hallgatózott, Emil a vitrines szekrényből kiemelte az ünnepi alkalmakra tartogatott brandys üveget, a könyökével törölt rajta. Amikor Hanna megjelent a konyhából, gyanakodva szemlélte az üveget, legutóbb több volt benne. A madártejbe is löttyintettek. Hanna könnyezett, nehéz lett a lélegzet, félt beszélgetni. Félt érdeklődni. Félt, félt, nagyon félt. Megfogta volna az ő kisfiának a kezét, szorongatta volna. Hugó egyik ujján fénylett egy kövér egy pecsétgyűrű. A fiú talán megértette az anyukája félelmét, így máris elővette az ajándékokat. Emil több alsónadrágot, fogkefét, borotvát és egy zakót kapott a fiától. Made in Hongkong. Hanna egy pulóvert, büszke banánfa volt a mellrészébe horgolva, előkerült egy kombinés csomag, illetve a vérvörös rúzskészletet. Amerikának különleges illata volt. Amerikának fahéj, vanília és mogyoró illata van.
Hugó azt magyarázta, egy clevelandi magyar gyárban dolgozik, a Köteles-féle üzemben. Őt természetesen a legjobb munkaerők között tartják számon. Abban az üzemben űrhajók alkatrészeit készítik.
– Űrhajót gyártunk, mami – váratlanul úgy kezdett beszélni, mintha el se ment volna. – Olyan alkatrészeket szerkesztünk, amiket műholdakba is beszerelnek. Azok keringenek a Föld körül, a fényük pislog, mint egy sztár, úgy értem, csillag, szabad szemmel is lehet látni őket.
Hugó elmagyarázta, hogy gyakorta azt érzi, hogy a keze munkája révén, mert hiszen ő is csavarta, szerelte és illesztette az alkatrészeket, fent tartózkodik a kék világűrben, és mindjárt el fog jutni a Holdra is, ami pedig rosszabb, mint a magyar puszta.
Sivár.
– De a problem kámplikétid!
Hugó szeme lázasan csillogott.
– Junó, nem nációk kérdése, mám. Néhány év sem kell, és ember sétafikál a Holdon. Ez az ember amerikai lesz, Ohióból vagy New Yorkból. Vagy én. Egy magyar gyár részvételével járok a Hold sétányán. Mondjuk, én zsidó vagyok. Bát hángerien zsidó. Ez egy magyar sétafikálás lesz a Holdon, mám. Minden magyar. A töltőtoll. Az atombomba. A szódavíz.
– A házmester is, kisfiam – szólt hirtelen Hanna, és legszívesebben a szájára ütött volna -, ő szintén magyar találmány.
– Ó, yes, mám. Igen, a házmester is magyar, de mondom, nem annyira, mint az atombomba.
Emil sóhajtva szólt közbe.
– Az atombomba van annyira magyar, mint a szomszédházban Tóth házmester, aki először szociáldemokrata volt, aztán nyilas, most meg kommunista. De?
– Bát?
– Azért bát, bazmeg, kisfiam, mert a Tóth mondta meg a kis Dávid fiúnak, hogy a nagyapjának még csavaros pajesza volt.
– Mert hogy mi kik vagyunk, ez még mindig akkora big probléma? Ó, no! – kiáltotta Hugó.
– Az, kisfiam, elég nagy probléma. Csak nem beszélnek róla – mondta Hanna, nézte, hogy elfogyott az madártej és a brandy is.
Amikor napközben vagy este társalogtak, a telefont Hanna téli bundájával letakarták, a rádióban klasszikus zenét kerestek. Mindenki hall mindent, és hallani is akarnak. A témákat Hugó szolgáltatta.
Beszélt Fidel Castróról, a kubai válságról. Szóba hozta Hirosimát. McCarthy szenátort. Az amerikai absztrakt festészet remekeit.
Egy vonal mire képes, mám!
Egy folt!
Egy pötty!
Az irodalmat is emlegette Hugó. Hogy a fegyverhasználati jog csoda! A fölhevült férfi beszélt Rosa Parksról, a feketékről, akik radikális mozgalmat akarnak indítani. A marihuánától megokosodott hippikről, Vietnámról, a brooklyni haszidokról, a mormonokról.
A farmerről.
– Az nem börtönruha? – kérdezte Hanna.
– Volt – bólintott Hugó. – Most már ellenkezőleg. Most már a szabadság szimbóluma.
– Mintha mi is táborcsíkosban járnánk.
– Benneteket nem vittek el, mám.
– Magunkat zártuk be, ha tudni akarod – szólt epésen Hanna.
És igen, volt egy titok, kettő. Elég komolyak. Farmert Emil is szeretett volna, mire Hugó az egyik nadrágját, ami eddig a számzáras amerikai bőröndjében pihent, és eredeti Lee farmer volt, nagylelkűen az édesapjának ajándékozta, aki nyomban magára húzta, és nem is kívánt megválni tőle. Hanna egyre feszültebben méregette a farmerben sétálgató Emilt.
– Most kaptál zakót, fiam.
– Mindig is egy farmer volt az álmom – mélázott Emil.
– Börtönruha – jelentette ki a tájékozott Hanna. – És ízléstelen. Még jó, hogy nem rágógumival csámcsogsz.
Ebben, mondjuk, Hanna tévedett. Némi konspirálás után Hugó segítségével Emil kipróbálta a rágót, az amerikait, és igen élvezetesnek találta. Fűszeres íze volt, szegfűszeg. Meg mentol íze a másiknak. Mintha cseresznyét szopogatott volna, ami nem tud elfogyni. Fantasztikus!
A társalgásokban részt vett a Keller családnál időről időre föltűnő Ármin is, ritkán szólt, inkább a térdére könyökölve figyelt. Rondella úrnak, az ő házmesterüknek szintén jutott az ajándékokból, mogyorós csoki, szappan, golyóstoll.
Aztán Hugót visszaszállította Amerikába az élet, a szülők sírtak, amikor a repülő fölemelkedett. Emil a büfé felé vette az irányt, fogta Hanna kezét, aki nem vitatkozott.
– Elment? - kérdezte a pultos.
– El.
– Hm. Visszajön?
– Nem tudjuk – ezt Hanna mondta, mintha egy sírboltból.
– Visszajön – mondta könnyedén a pultos, okosan bólintott, letette az eltörölt poharat.
Hanna otthon aztán úgy zokogott, hogy még Rondella úr is fölballagott az emeletükre, kezében egy üveg szocialista likőrrel, talán már a két emelet között húzott belőle.
– A gyerekek már csak ilyenek – mondta Rondella komolyan, és fölállt, megtámasztotta magát. – Már ne haragudjon, Hanna, de tetszik.
– Hogy kisírom a szememet, Rondella úr?! Én… én tetszek magának, Géza?
Rondella bámulta a kezében maradt üres üveget.
– A férje pantallója… az a nadrág.
Hanna a fejét ütögette, mint akinek ébredni kell.
– Az a lehetetlen viselet?
– Farmer.
– És? A farmerek munkások, nem? Amerikai parasztok, nem?
– Hozzájárulnék, természetesen – vágott közbe eltökélten Rondella. A vámot meg a költségeteket kifizetem.
Csönd. Rondella úr mérlegelt.
– Nem küldene nekem a Hugó egy ilyet? – visszahelyezte az üveget a konyhaasztalra, minek szorongatni, ha üres. – Megadom a méreteket. Kis pocak. De azért slank vagyok, százhetvenöt.
Néhány hét múlva Rondella úrnak, aki a ház zsidó lakóinak megmentője volt, és igazán nem olyan, mint a szomszédban működő Tóth, át kellett fáradnia a Keller-lakásba. Tűzoltás. Békemisszió. Nem kellett csöngetni, nyitva volt az ajtó, dúdolt a huzat. Enyhén ittasak voltak a lakásban időzők. Ármin doktor is, de inkább Emil, ő a legjobban. Na, jó, Hanna is.
A ház ura furcsa zakót viselt. Hanna mindenáron meg akarta őket verni. Meg-megrángatta őket, és zokogott. Hangosan. A zakót itt-ott foltok tarkították, végiglocsolták valami szar borral az egyik közeli kocsmában.
– Doktor úr – szólt halkan Rondella.
– Semmi baj, uram – mondta a doktor, és óvatosan visszahúzta Hannát. – Csak egy kicsit eláztunk. Volt itt két bőrönd – mutatta –, pontosan kettő. Elvittük Emillel, és a vízbe dobtuk őket – arra mutatott, ahol a folyó lehetett.
– Hol?
– A Parlamentnél.
Rondella úr bólogatott. Ármin közelebb lépett.
- Látja, a zakót Keller úrra öltöttem – mutatta, mosolygott. – Jól áll neki.
Rondella úr sóhajtott, de lefelé nézett, Keller Emil nadrágja felé.
– Szeretne egy farmert, ugye? – kérdezte Ármin.
Rondella megcsuklott.
– Idős ember vagyok, de…
– Szerzek magának – mondta a doktor, és a rádió után nyúlt. A gombot csavargatta, megszólalt Cseke Péter a Szabad Európától, illetve nem is, hanem mindjárt Bob Dylan.
Like a Rolling Stone.
Megjelent a Bárka 2026/3-as számában.
