Kustár György
Trianon egy nádas
Kollár Árpád: Nád
Érett kötetet tartok a kezemben. Erős nyitánnyal, a Trianon az nem egy házzal, melyben szubjektív és általánosító tapasztalat egyszerre szólal meg. A felütés egy történeti örökséggel birkózó lírai gondolatsor kezdetének benyomását kelti, de kellemes csalódás, hogy később mégsem válik belőle magyarkodó narráció. A hatásos kezdést aztán egy sokszintű és árnyalt versvilág bontja ki. Letéve a könyvet, az az érzés fogalmazódott meg bennem, hogy az egyszerű cím és a téma félig szimbolikus univerzummá növi ki magát. Sűrű lesz minden, és áthatolhatatlan, mint a nádas.
Félig szimbolikus – azért csak félig, mert ebben a nádasban mindenhol járunk, de egy-egy vers csak ritkán növi ki magát metaforává vagy metonímiává. Ahol pedig megteszi, mint Az Alföld olajfájában, amely szinte már allegória, azt ellensúlyozza egy másik költemény, például az Invazív és őshonos növényfajok a Gyálai Holt-Tisza Fehérpart-Szilvás holtágszakasz mentén puszta játékos rigmusa, melyben a fellelhető őshonos növényfajták egyszerű katalógusát találjuk. A kötetben megjelenő összes megszólalásmód karikatúráját megtaláljuk, néha sokszor egy szövegen belül is. A Virágének pedig a két említett vers közti térben lebeg: egyértelműen játékos-népies stílusával fellélegzéshez juttat, új színt adva a konstans témához. Izgalmas, ahogyan aztán a növényvilág ágai-bogai átszövik a történelmet is: Árpád is megszólal, miközben leltárt készít a bejárt terület termőfáiról (Árpád mondja). Vékony szálon így kapcsolódik össze kép, természet, szubjektum és örökség, és ezt a kapcsolódást egy-egy költemény a vers-énbe vetítve is színre viszi, mint például az Erdős versben: „abban az erdőben ott lapulok én is, / zümmögj bennem, erdő, súgd meg a fák nevét, / holnap fölgyújtanak, ma még zöld a szíved.”
Mindezt áthatja az eltávolítás makacs gesztusa, mely új szintre emeli őket. Csak egy példa: a Hazafias vers a purhabról leltár, keserű-humoros regiszterrel, melyben a hiányok és meglévők közti meztelenségtudat lesz aztán a csattanó. A felsorolás nem csökkenti a hiányt, a személyiség nem áll össze, miközben széthullásáról sem olvasunk. Az én egyszerűen van, fel-felbukkan valamiféle távolságból szemügyre véve. Erre erősít rá a Balladám, egy még személyesebb hangvételű darab, mely befelé irányul: az életesemények szemlézésével keresi az identitást, de maga a versforma a tartalom nehézkedésével szemben játékos, szinte rigmusszerű. Az önazonosságot, a stabilitásra épülő tisztánlátást takaró fátyol képe konkrétan felbukkan a látászavarról szóló versben (Celofán), Hamvas Béla Karneválját is megidézve, de az összeírás és leltár egy személyes megszólalásba illesztve is helyet kap: „aztán eleredt az eső, és eszembe jutottak a deszkák, / összeírtam, mi minden miatt szorongok, / romlandó tárgyak főleg, közepes mulasztások, / leírtam azt is, régen hosszabb volt a lista, …” (Ez a nap). Sűrű nádasban vagyunk újfent, mely sejtet, titkokat rejteget.
Trianon így lesz létállapottá, biopoétikus elemekkel tűzdelve, térré és térszemléléssé alakítva egy mélyben rejlő alapérzést. Mintha sosem mondhatnánk ki azt, ami van, csak körbebeszélnénk: ez a kötet is ezt teszi. De mint egy kör esetében, melynek ívét megrajzolva láthatóvá tehető a középpontja, úgy ezeknek a költeményeknek a mentén haladva, ha láthatóvá nem is, de megtapasztalhatóvá válik egy centrális nehézkedés. Ha valamiért, ezért lehet ezt a versgyűjteményt Trianon-kötetnek nevezni: a történelmi epizódok a személyes történetbe illeszkedve bizonyos rezdüléseken keresztül válnak kitapinthatóvá. Nyilván egy erősen szubjektív lencsén keresztül – de éppen ez a szubjektivitás teszi hitelessé a beszédmódot: elkerüli a szájbarágós tételeket, a didaktikusságot, a nosztalgiát. Ügyesen játszik a poézis adta formai lehetőségekkel, a belső ellentételezésekkel, a keret és a tartalom feszültségben tartásával, és ahogy a fenti példa a leltárról mutatta, a köteten belüli versek egymást relativizáló és kiegészítő funkciójával.
Mégis nehéz olvasmány volt. Többször is nekiveselkedtem, de félretettem; rám nehézkedett a teher, amit ez a kötet cipel, és át is ad. Éppen ez még a nagy erőssége: a figyelmes olvasót érzékeny ponton találja el. Látszólagos könnyedsége mögött súly van, személyes és közösségi tragédia sejlik fel a sorok mögött. A Nagy-Magyarország csonkolásáról szóló vers (Az Alföld olajfája) az élet más csonkolásaihoz kötődik; vagy a személyes kapcsolatok távolságainak regisztrálásában (Anyu egy Marquis de Sade regényben), egy családi tragédia árnyékában (MR, Pacal volt), a testvéri kapcsolat Káin és Ábel történetéhez csatolása révén (Első fajzásából, Néztem, hogyan bajlódsz a bécsi szelettel. Néztem). A bibliai utalásokban viszonylag szerény kötet ilyenkor erős kiszólásokkal kapcsolódik a keresztyénséghez, és a krisztusi szenvedés toposzához (Madárles). Mindebben újra meg újra felsejlik az identitás, a magyarság kérdése (Mondd, otče náš), áthatva az elmúlás képzetével, mely néhol aztán a döntéshelyzet súlyosságához kapcsolódik: „Nem a termődárda, nem a hasadó kéreg, / a forma fajtiszta logikája diktál – / dönteni kell, mi marad meg és mi ég el / az őszi avarral”, szinte testimóniumhoz hasonló hangvételben (A kertész körömágya).
E sorsszerűség miatt erős az ablaknak csapódó karvaly és cinke képe (Belső üveg), mely több költemény meghatározó képévé válik: a szobabelső feszültségévé (Mintha cinke), a csalódás elkerülhetetlenségévé, ahol a kislány történetének egy epizódja olvad össze a képpel (Balkáni gerle); az elhullott ragadozó kiszáradt testét szemlélve is felbukkan (Mélypont), és felsejlik a gyorsan elmúlt napban is, melyben az eltakarítandó tetem kesernyés ízt ad a többi tennivalóhoz (Ez a nap). Bár nem mindenhol érthető a kötetrendezés logikája, a különböző helyeken felbukkanó állatok sorsa valahogy metonimikusságával egy irányba rendeződik: a vidráé, a galambé, a zsinórba gabalyodott karvalyé egyaránt a tájból kiszakítottság érzetét kelti, az idegenségét, úgy, hogy persze a tájhoz tartoznak, de mintha mégsem lennének szerves részei. Már halottak, és a hozzájuk kapcsolt elmúlásban felidéződik az áldozat-lét, kimondatlan kimondottságában: „koponyánk lágyékát célozza a kálvária, / tűkemény csőrökkel szegezne bele hosszában a löszbe.” (Madárles) Ez az állat-metaforika A tollak púderében éri el a csúcspontját, és ironikus feloldását, ahol a költő a csirkenyakból szívja ki a velőt, immár ironikus utalásként a saját versek képeire, és magára a költői tevékenységre.
Flóra, fauna és költészet kapcsolódása azonban ennél is mélyebb. Maga a természet válik a verselés képévé. A Program ezt viszi színre: az élő környezet szimmetriája, formája adja a költemény rendjét, és mintha az utána következő vers logikáját is ez szervezné: „Ágról ágra ugrik a tekintet, kényszerít a forma, / nem hagyja, hogy újra körbejárd a törzset.” (A kertész körömágya) Sem a törzset, sem az emlékeket, sem a belső szorongást, sem a múltat nem lehet még egyszer körbejárni. A táj tart össze mindent, a fák gyökerei (Homokóra), ahogyan viszont a másik oldalról a megszületett költemény tartja össze a tájat és az élményt, miközben rendbe szedi, katalogizálja és kategorizálja a látnivalót (A szülőföld körberajzolása, Körtöltés). A forma véglegesít, lezár, a megtartás és elhagyás döntése szelektál, miközben újrateremt és ezzel el is veszít valamit. Ez a téma több versben visszaköszön, az erotikával is átjárt A karmester eltöri pálcáját, vagy a Területfoglalási engedély című darabban, ahol a közeg szemlézése indít el és strukturál emlékeket, hogy azok a jelenbe áramoljanak a szelekció után, az előbbiben pozitív élménnyé formálódva, az utóbbiban a hiány megtapasztalásává.
Ezen a ponton pedig belép egy újabb szervezőelv. A kötet úgy komoly, hogy közben az irónia oldja. A kibontakozó poézis úgy nem válik vészterhessé, hogy újra és újra leleplezi önmagát, mint a saját nosztalgiájára ráébredő és önmagát helyesbítő ábrándozó. Ami külön izgalmas, hogy mivel soha nem jutunk el markáns nosztalgiához, így az irónia is könnyedebb, áttételesebb marad. Nemcsak a kötet végén található A tollak púderére igaz ez, bár ott jelenik meg a leglátványosabban, hanem több másik ironikus megszólalásra is, melyben önreflexió mutatkozik. Az Ulje, šećer, mleko pontosan ezt a dinamikát szemlélteti. A nosztalgia elemei kirajzolódnak, Újvidék, az anyanyelv, a Himnuszt szavaló gyermek emléke, a kiejtést követő fonetika, a bolond nő szerb, majd magyar szavai keltette érzelmek mind megindítanak, de maga az elérzékenyülés válik az emlék miatt ironikussá, és mihelyst megteremtődne a hangulat, a vers ellök magától: „mondom, jó volt sokáig nem gondolni rád, / egy kurvanagy márványlappal / elzárni veled együtt azt a vén gyereket is, / aki minden előjel nélkül bárhol és bármikor elsírta magát…”. Ez a nyelv is kettősséget visz színre: a kapcsolódás és a kapcsolódástól tartózkodás dinamikáját. Hasonló történik az Atilla címet viselő darabban, melyben a dédapai örökség, egy mente bomlik el lassan, ahhoz hasonlóan, ahogyan az emlékek kopnak. A menekülés, a kivégzés története a vers szövetévé szervesül: „ez a vers itt van helyettük, egy vers, / amiért nem lőnek főbe az akácok alatt.” Ez a zárósor viszont feszültséget teremt: a közvetlen fenyegetettség nélküli emlékezés és a téttel bíró, de már tovatűnt múlt közti kontrasztot kreálja meg. Ebben mutatkozik meg az iróniája: az emléket fenntartó versvilág már nem a múlt története, hanem a lírai én jelenének darabja. Múlt ez még? Emlék ez még? Ha nincs az eredeti veszélyhelyzet, vajon az újraélésnek mi a tétje? A Süppedő tájban szintén kiütközik a feszültség: a „nem történelmi idők” unalma, a nosztalgia és a világba vetettség idegensége együtt úgy szervezi a vers gondolatiságát, hogy az üresség érzésével hagyja magára az olvasót. A Huba mondja is ezen a szálon kapcsolódik ide: a történelmi személy előretekintése valójában a vers-én tapasztalatára irányul. A körömrágás mozzanata, a kopó térdek más versekben is megjelennek, a vers-én tapasztalatát tükrözve, a Huba mondjában viszont egy legendás személy víziójának részévé válnak. A múlt így játszik a jelenbe, a jelen így definiálja mássá, és formálja sajáttá az eltűnt időt. Az énbe be- és kiáramló múlt idegensége azonban éppen az önfelejtés irányába lök: „Két kerítés közt süppedős a föld, / megágyazok, nem rejt el a rejtek, / a semmi szúrós pokróca fölött / hallgatok és magamat felejtem.” (Senkiföldje) A poéma, miközben egy kuruc-nóta hatását kelti, nyelvileg is feszültséget teremt, éppen az asszonáncok használatával. A szabályos sorok sosem szabályos rímekben érnek véget. Az önfeledés szimmetriája itt a harmóniaérzet sérülésével talál el.
Jó választás volt a Celofán és A tollak púdere egymás mellé helyezése egyfajta záróakkordként. (Az általuk teremtett világból némileg kilóg az utolsó előtti vers, hangulatilag és tematikusan is – talán jobban mutatott volna korábban.) Bizonyos értelemben ugyanis ezek a versek a kötet az addigiakat összefoglaló és relativizáló szövegei. Az írásra utaló ironikus megjegyzések az egész felépített kötetvilágot lecsupaszítják. „A Karnevált azóta sem olvastam végig, / nem tudom, mi lett Toporjánnal meg Episztemon úrral, / de az orvosi szobában és a versben azóta is / szakszerűen kerülöm a metaforákat.” (Celofán) Miközben az állat- és növényvilág képei végig a metaforikusság képzeteit keltik, és több esetben azzá is válnak, ez a szöveg kihúzza alóluk a talajt. A kimondás után azok áthúzásáig érkezünk, amitől olyanok lesznek, mint a kisatírozott naplóbejegyzések, melyekkel már nem tudunk azonosulni. Mindezt pedig A tollak púdere is színre viszi: „A költőkről, fiam, nem árt, ha tudod, / hogy mind köcsög és biciklivel jár reggelenként / a munkába meghalni.” […] A költőknek, fiam, gyomorsavuk lesz a nyers hagymától, / a Tescóban átforgatják a közeli lejáratú hűtőt, / és utálják a többi költőt.” A költővel és költészettel szembeni irónia gúnnyá válik, relativizálva magát a kötetet megszülő tevékenységet is, miközben a vers világa megőriz valami alapvető szomorúságot és komolyságot. Mégsem ad át ennek az érzésnek: a megszólalás ironikussága könnyít a könnyíthetetlenen, ezzel az öniróniát is ironikussá téve.
A Trst, bár nem olyan erős, mint a Trianon az nem egy ház, így hatásosan keretezi az összes verset a nemzeti identitásra utalásával és a kisatírozottság végső színrevitelével. A „mégsem” és „mégis” dacos kettőssége, a növényvilág és állatvilág majdnem szimbolikus képei úgy hatják át az egész kötetet, hogy kapcsolódásukkal sűrítenek és oldanak. Élményt, szorongást, kapcsolatokat, látványt. Izgalmas kaland ez, mint valamit keresni a nádasban; néhol felsejlik a víz, máshol ki sem látni belőle.
Pesti Kalligram Kft., 2025.
Megjelent a Bárka 2026/4-es számában.
