Erdész Ádám
Norvégok

     Tari Dénes közkönyvtárost – akit a barkaonline hasábjairól ismerek – kollégámnak, sőt már-már barátomnak tekintem. Magam közlevéltáros vagyok, így aztán pontosan tudom milyen érzés „ülve loholni”, hogy is lehet párhuzamosan sokféle, össze nem illő feladatot végezni. Könyvtár, levéltár – sok a hasonlóság; van persze különbség is: nálunk egyre ritkábban bukkannak fel azok a feszülő blúzú kutató- és gyakornok lányok, akiket Tari Dénes oly nyomatékkal említ. Határozottan emlékszem, hogy régen felénk is jártak ilyenek, de valahogy megfogyatkoztak. Bizonyára internetes portálokon keresik a szemináriumi dolgozatok forrásait, s nem vesződnek a nehezebben olvasható eredeti kéziratos dokumentumokkal. Pedig ha kipróbálnák, milyen különös öröm a puhán zizegő merített papírosra írott régi szövegek mozaikjaiból összerakni egy-egy történetet!
      Van egy mondata Tari Dénesnek, amit különösen irigylek; a legnagyobb őrületet, a legextravagánsabb kérdést is le tudja zárni azzal, hogy „jól is van ez így”. Különös kérdések pedig nap mint nap szép számmal akadnak: hogy kellene egy három nap alatt megírható szakdolgozati téma, eredeti forrásokkal, az hétköznapi ügy. Ha valaki a kéményseprés történetéről faggatódzik, az már érdekes feladatnak számít. Ha egy ügyfél titokzatos arccal kéri, dokumentáljuk azt, hogy temetkezési vállalkozó nagyapja birtokában volt egy kétajtós halottaskocsi, akkor már kombinálunk, vajon mire kell a hitelesített másolat?
      Legutóbb az egyik fogós kérdést a felsőbbség képviselője tette fel. A feladvány úgy szólt, hogy soroljuk fel gyorsan Békés megye és Norvégia múltbéli kulturális kapcsolatainak fontosabb epizódjait, de csak az ütősebbeket, amelyek PR-szempontból is használhatóak. A kérdés úgy volt feltéve, mintha természetes lenne, hogy minden osztás után van a kezünkben egy ulti, négylapos húzóval, magas ütőlapokkal, s a második hívás után már teríthetjük le az egészet. A kérdező azért a szeme sarkából feszülten leste, hogy vajon legalább egy megoldás bepottyan-e, hiszen ezt a kérdést valaki neki is feltette – s végső soron együtt sírunk, együtt nevetünk. Könyvtáros és muzeológus közszolga társaimmal töprengtünk egy sort, mikor is szép, piros-kék keretes könyvborítók villantak fel előttem, középpontban a hátán könyves tékát cipelő Kner-emberkével. Ez nem a jól ismert, Kozma Lajos által rajzolt egyenes tartású, artisztikus Kner-emberke, hanem egy másik. Botjára támaszkodó, előre hajló alak, mintha hegynek fel menne. Szemmel láthatóan nehezére esik neki a könyves téka cipelése, de elszántan halad előre. Ez a figura a gyomai Kner-nyomda által 1931-ben kiadott hatkötetes norvég prózasorozat borítóin látható. (Alighanem a gazdasági válság tette olyan nehézzé a háti tékát.)
        A hat, mára elfeledett kis kötet különlegesen érdekes, számomra nagyrészt ismeretlen világra nyitott ablakot. A sok-sok részletes információ a fjordok partjain élő parasztokról és halászokról, s a norvég falvak és tanyák életét szabályozó viszonyrendszer jelentette a „szociológiai” újdonságot. S mindegyik kötetből előbukkant egy-két kitűnő novella a bűnről, vezeklésről, az öregedésről, a magunkkal cipelt, soha nem teljesülő vágyakról.
       A Kner-nyomda, amely közigazgatási nyomtatványokból és nem könyvkiadásból élt, a kalkulálható veszteség ellenére kötelességének tartotta, hogy időről időre kiadjon olyan könyveket, amelyek a hazainál egészségesebb társadalmakról adtak képet. Az 1920-as és 1930-as évek fordulóján svéd, dán és norvég könyvsorozatot jelentetett meg a nyomda. „Ezek a kis északi könyvek jelentős mennyiségű ismeretanyagot közvetítettek előttünk ismeretlen életviszonyokról…, hogy sok-sok magyar előítélettel szemben másfajta életeket, parasztságnak, népnek, középosztálynak másfajta viszonyát, társadalmaknak másfajta berendezését is megmutassa” – írta a skandináv sorozatról Kner Imre barátjának, Fülep Lajosnak.
      A sorozat szerzői közül annak idején Sigrid Undset-et ismerték legjobban. Nobel-díjat is kapott – ha valakinek nem ez jutott azonnal eszébe. A Kner-sorozatba a városi polgárok, kispolgárok világát idéző novelláiból válogattak. Olaf Duun elbeszélései lazán összefüggő láncot alkotnak, az egymást követő történeteket egy idős parasztember, Öreg András meséli el hosszú estéken családtagjainak és vendégeinek. Mesék és a falu múltjának kerekre csiszolt történetei váltogatják egymást, az olvasó azután töprenghet azon, az „igaz” történetekben mennyi a fikció, a mesékbe pedig mennyi valóság szívódott fel. A Kner-sorozat kiadása idején Undset és Knut Hamsun mellett Johan Bojer volt az egyik legismertebb norvég író külföldön. Az észak-norvég halászok és parasztok mindennapi életéből merítő írások között a vezeklés esélyét elveszítő idős asszony története a legmegrázóbb. A három másik szerző – Hans E. Kinck, Peter Egge, Hans Aanrud – köteteiben váltakoznak az irodalmi értékük és a norvég társadalomról adott érdekes információ miatt kiválasztott elbeszélések. Mindegyik kötetben akad friss, megrendítő erejű novella, Egge a halállal való szembenézésről, Kinck természet és ember viszonyáról írt máig érvényesen. A humorból elég kevés jutott ezekbe a könyvekbe, Hans Aanrud rajzolt meg jó ízűen egy öreg korhelyt, aki – mivel várostól távoli tanyán élt – csak komoly logisztikai előmunkálatok árán juthatott hozzá cimboráival egy kiadós ivászathoz.
      A sorozat annak idején kedvező fogadtatásra lelt; ajándékként megkapták a nyomda kuncsaftjai közé tartozó községi jegyzők, később egyleti és munkáskönyvtárak is, ám ennek ellenére úgy tűnik, a norvég falvakról adott kép nem szívódott fel a sokak által ismert hazai műveltséganyagba. A pár évvel később kibontakozott népi mozgalom képviselői, bár Dániát, „a gazdag parasztok országát” sokszor emlegették, a Kner-nyomda skandináv sorozataihoz nem találtak el. Pedig az északi sorozatok elbeszéléseiben éppen azokat az önálló, a maguk közösségét saját értékrendjük szerint irányító parasztokra bukkanhattak volna, akikhez hasonlóakat idehaza látni szerettek volna.
      A véletlen – a már emlegetett kérdés miatt – úgy hozta, hogy a Kner-sorozatban megjelent novellák java egy kis könyvben feléled. Hamarosan kézbe lehet majd venni az egykori borítót idéző külsővel megjelenő szövegeket. A kötet szerkesztése, a szövegek olvasása utáni irodalomtörténeti, történeti böngészgetés az utóbbi hetek legkellemesebb mellékesen adódó munkáját jelentette. S ha innen nézzük a dolgot, Tari Dénes közkönyvtárosnak alkalmasint igaza van: jól is van ez így.

Kapcsolódó: