Graf Dorka
Varjak
Reggel mind a tetőn ültek,
feketén, mozdulatlan.
Mintha tudnának valamit,
vagy csak nem hisznek
az eleve elrendelésben.
Az utcán felszáradt pocsolya,
benne a tegnapi eső szaga –
még nem döntötte el,
hogy marad, vagy eltűnik.
A combomon apró folt,
véletlen lehet,
vészjóslás,
a kezdete valaminek.
Nem nevezem nevén.
Alig észrevehető,
minden gondolatot visszaránt.
Indián nyár. A levegő sűrű.
Hideg nyárból fülledt őszbe csúsztunk,
a fény ferdén hatol a szobába,
nem akarja látni az arcom.
Napok óta érzem,
csak jól tagadom.
A szomszéd gyerek törött babakocsit tologat,
egyik kereke hiányzik,
a baba helyén üres párnahuzat.
Közben nevet, visítóan-gondtalan.
Kicserélni álmokat –
ez hát a játék lényege.
Éjjel az ágy fölött
megfeszül a levegő,
a mellkasom alatt mozdul valami,
ami nem marad.
A vér nem siet,
nyomot is alig hagy.
Reggel már szemerkél,
de még süt a nap.
Számban a furcsa íz,
tenyérviszketés, bizsergő tarkó.
Távoli károgás.
Varjak figyelnek ránk.
A nagy bűnöket viszik magukkal.
Hallgatok tovább,
a vihar nem jön,
csak belül a mennydörgés.
Így nem lesz szobája,
első lépése, kedvenc játéka.
Nem ugrik az apja nyakába.
Sűrű a levegő, vihar előtti csönd,
indián nyár.
Üres károgás, meddig,
meddig maradnak.
Megjelent a Bárka 2026/4-es számában.
