Finta Éva
Kérni jöttünk
Hogy kérni jöttünk ide, nem vitás:
békét, bőséget, szerelmet rakással
de megtévedtünk a boldogulással
Uram, az élet is egy alkotás.
Hibát hibára – mi se lenne könnyebb
de törekedni vágytunk már a jóra
a hamis ellenében a valóra
az előbbiből mégis mindig több lett.
Advent hevében és havában járunk
szívünkben olvadoznak képek
ahogy a kisded életünkbe lépett
és fénybe öltözött borús világunk.
Estébe hajlanak a reggelek.
Rövid napok gyors szorgalmával élünk
belélegezzük múlását, remélnünk
a lampionok sem segítenek.
Se kint, se bent nem gyújtja lelkünk béke.
Gyertyáját elfújta a Kapzsi szája.
Bambán és ölni készen néz a tájra
a félelem, neki mindig megérte.
Parnasszusig vagy fel a hegyre
(Turczi István és a Parnasszus születésnapjára)
Ha mégoly kék, ha mégoly fényes az égi kegy,
a leleményes se tudná összerakni újra,
amit teremt az ember ujja, amit teremt
az ember-elme, hogy koszorúval megemelje.
Parnasszusig vagy fel a hegyre, olimposzi
sziklákon állva figyelhet a völgyi világra,
kőszáli kecske módján hághat magasba, mélybe,
kis gidákat cipelve hátán, szakadékon
ugorva át (egy légi hídon), röpülve, mégis
talpon állva: a biztosat magában hordva,
hiszen már van mindenre gondja. Átívelődik
üres tereken, mit értelem szült, hogy testté
legyen, szóródjon égtájakon által, küzdve
idővel és a távval. A Parnasszusra felviszi
magával a harminc évet, mely beléje
oltott, és rajzolódnak vele pályák, sorsok,
ívek, hidak, szakadékokon át, miközben
átlendíti önmagát megsemmisítő mély-
rétegek fölött, elméje spektrumába
költözött szavakkal, fogalmak fokain
viszi előre mindazt, amit ér, amivel minden órája
felér. Prométheuszi, nyughatatlan szívvel,
nap mint nap, évtizedeken át, emeli önmaga fölé
a pártázatos fény diadalát, miből a szemlélődő
mit sem lát át, ha mégoly kék, ha mégoly fényes, égi.
De átível, útját, dolgát beméri, egybeolvad mindazzal,
ami dolga, magára mérten éli, felfokozza
a belső látomás kivetülését, és megtestesül, miben
nincsen kétség. Marad az égi kékség és a szellem útja, fel
a hegyre, hová Homérosz, Szapphó is belesne.
Húgomat kérdem halottak napján
Kicsi húgom kérdezem
van-e világ odaát
világol-e a világ
hatvanöt év nem idő
kedves húgom kérdezem.
Fényes-e vagy fénytelen
a végtelen nem-idő
van-e benne kegyelem?
Korán ment el kérdezem
van-e öröm odaát
szeretnek-e az apák
nem maradnak idegenek
sem a dölyfös nagyapák?...
Húgocskámat kérdezem
gyertya lángját faggatom
tűzön égett a szíve
én a tüzet faggatom
van-e öröm odaát
világol-e a világ?
Megjelent a Bárka 2026/4-es számában.
