Tárca



Erdész Ádám
Bányászlámpa a templomkertben

Az elmúlt másfél évtizedben jó néhány különös emlékhely létesült országunkban. Például Mezőberényben az egyik evangélikus templom kertjében, a főbejárathoz közel, magas feketemárvány talapzaton egy bányászlámpa áll. Zubbony zsebébe vagy gomblyukába akasztható, három részből álló csillogó bányászlámpa. Egy szép, artisztikus tárgy. A bronzból készült lámpa a valóságosnál kicsit nagyobb, a mintául szolgáló eredetit a templomban őrzik. Mezőberény Békés megyében fekvő alföldi kisváros, határában ércet soha sem bányásztak, szenet is csak a Tüzép telepen lapátolhattak a helyiek, de ahhoz nem kellett lámpa. A talány feloldása egyszerű: 1945 januárjában a 18. század eleje óta Mezőberényben élő németek közül 562 személyt kényszermunkára hurcoltak a Szovjetunióba. Egy részük Krivoj Rog vasércbányáiba, többségük Sahti és Novo Sahti szénbányáiba került. A hazatért szerencsések egyike magával hozta a bányában használt lámpáját, ezt őrzik ma a templomban, s erről készült a bronzmásolat. Ma már jól ismerjük a történetet: 1945 januárjában a szovjet csapatok, a magyar kormány érdemleges ellenállása nélkül, összegyűjtötték a 18 és 45 év közötti németnek minősített férfiakat és a 18 és 30 év közötti nőket, és hosszú szerelvényeken háborús kártérítési munkára vitték őket a Szovjetunióba. Békésben a 18. századi telepítések következtében több, részben német lakosságú település volt; Mezőberényben mintegy 3000 főre becsülték a németek létszámát. Elemi iskoláikban a 19. század vége óta magyarul folyt a tanítás, a közösség az elmagyarosodás útját járta, sokan csatlakoztak közülük a Hitler-ellenes magyarországi németeket tömörítő Hűséggel a Hazához mozgalomhoz. Ez persze a deportálások idején nem sokat számított, azok, akik joggal tarthattak a megtorlástól, nagyobbrészt elmenekültek, a deportálandó transzportokba éppúgy bekerültek a „hűségesek”, mint az egykori volksbundisták. A deportálás történetét a rendszerváltozást követően a korszakot kutató történészek részletesen feltárták, ismerjük az események menetét, viszonylag pontosan tudjuk, hány embert vittek el, s közülük mennyien tértek haza. De ez már a „rekonstruált múlt”, hivatásos történészek produktuma. A hosszú kényszerű hallgatás miatt ezeket a tragikus eseményeket az élő emlékezet nem dolgozhatta fel. Az érintettek nem oszthatták meg szenvedéseik, megrendítő élményeik emlékét tágabb közösségükkel, a deportálás elszenvedői és a végrehajtás – többnyire kényszerű – részesei nem oldhatták fel a traumatikus események nyomán lerakódott félelmet és indulatot. Maradtak a szakemberek által forgatott forráskiadványok, és maradt egy statisztikai adat: 562 embert elvittek, 509-en hazatértek, 53-an rabságuk helyszínén alusszák örök álmuk.
A berényi bányászlámpa annak a szimbóluma, hogy egy kisebb közösség megpróbálja az elveszett emlékezetet feléleszteni. 2005-ben megjelent a deportáltak egyikének páratlanul érdekes visszaemlékezése A hűség ára – Ártatlanok pokoljárása a II. világháború végén címmel. A szerző Monostori (Maász) Márton, egykori mezőberényi tanító, aki a Hűség-mozgalom szervezője és vezetője volt. Őt – noha a korhatárnál, vagyis 45 évnél idősebb volt – éppen azért tették be a transzportba, mert, mint a mozgalom vezetője, megpróbált embereket menteni. Az élményszerű, ugyanakkor távolságtartó könyv olvasója átélheti a deportálás minden mozzanatát, a zárt vagonokban megtett háromhetes utazástól a lágerbeli szenvedéseken keresztül a hazatérésig. Ez év nyarán pedig napvilágot látott egy újabb könyv: Album – Azokról, Akik /így/ 1945–1949-ig jóvátételi munkán szenvedtek Mezőberényből. Az Album egy képes és szöveges lexikon, amelyből megismerhetjük minden deportált életrajzát s fiatalkori arcképét. A szöveges részt Köhler Júlia írta, a képeket Csávás István gondozta. (A kétkötetesre tervezett könyv első részét vehettük most kézbe.)
Szokatlan stílusban megírt életrajzokat olvashatunk ebben a könyvben. Mintha hosszú évek után találkozó közeli ismerősök mesélnének egymásnak régen látott közös barátaikról. Röviden, személyesen, mély átéléssel, úgy, hogy egy lényeges mozzanat se maradjon ki. Majdnem mindig szó esik arról, a deportált milyen családból származott, sokszor arról is, a família a település melyik részén élt, az elhurcolt kiket hagyott itthon a bizonytalanságban, mi történt vele a kényszermunkán, ha hazajött, hogy tudott visszailleszkedni. Arról is olvashatunk, miként folyt tovább élete, a gyerekek, unokák sorsa hogyan alakult. Mikorra sikerült a tragédia nyomasztó következményeitől megszabadulni, melyik generációnak sikerült megszabadulnia a stigmától. Minden második-harmadik történetből olyan drámai fordulatok bomlanak ki, amelyeket fikcióként nem lehetne leírni, mert soknak minősülnének. Például, hogy a szörnyűségeket túlélt hazatérő nem találja itthon maradt családtagjait, mert közben azokat Németországba telepítették. Néha hosszú évek, illegális határátlépések árán sikerült két megszállási övezetbe vetett családokat egyesíteni. Megrendítőek azok a történetek, amelyek arról szólnak, a hazatérés után – nem tudván a tragédia következményeit feldolgozni – miként bomlott fel egy-egy család. Van történet a jómódú iparos lányról, aki az éhezést, megaláztatást nem tudta elviselni, a küzdelmet hamar feladta, s gyorsan meghalt. Az ő életrajza mellett közölt kép akár valamelyik korabeli színházi magazinban is szerepelhetne. Ahol lehetett, a szerzők fiatalkori képeket válogattak, hogy azt mutassák meg, milyenek voltak a deportáltak akkor, amikor elhurcolták őket. Akadt, aki rendőrként, családjának mentesítést remélve részt vett az emberek összeszedésében, s később tudta meg, hogy a saját leánya is a begyűjtöttek között van. Gyakori, hogy egy családból az apát, a már nős idősebb fiút is elvitték, ilyenkor az itthon maradt nőkre várt a feladat, hogy működtessenek egy gazdaságot, s eltartsák a kisebb gyerekeket. Sok példát találunk az önfeláldozásra, a szolidaritásra: volt cipész – a műhelyekbe beosztott mesterembereknek egy fokkal jobb sora volt –, aki látván, bányában dolgozó sorstársa nem bírja tovább, munkahelyet cserélt vele, hogy azután maga is megrokkanva, gyógyíthatatlan betegséggel térjen haza.
A kötet szerzője, a 70. életévén túl járó Köhler Júlia a sok-sok személyes adat összegyűjtésével páratlan munkát végzett. Aki ismeri őt, tudja, amolyan személyes „iwiw hálóként” az egykori mezőberényi német közösség minden családját számon tartja, éljenek itthon, Németországban vagy bárhol a világban. Tudja kik voltak a nagyszülők, s ahol lehet, számon tart mindenkit a dédunokákig, akkor is, ha azok már elég messze estek a „berényi német egyháztól”. Szóban sokszor elmesélt történeteinek egy fontos része most már olvasható; a két könyv, a bányászlámpás emlékhely – ahol minden évben emlékeznek – megőriz és sok utódhoz átélhetően eljuttat valamennyit abból a múltból, amit egyszer és mindenkorra el akartak törölni. Kevesen képesek ekkora ajándékot adni a maguk közösségének…




Kapcsolódó:

Elek Tibor: 110 éve született Sinka István
Szabó Tibor: Szolip
Kiss Ottó: Feszt Berlin
Grecsó Krisztián: Főnökösdi
Kiss László: Fesztkörkép
Elek Tibor: Magyaróra
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján III.
Kiss Ottó: Mondta Feri
Szabó Tibor: Hámori Bianka hiába első
Grecsó Krisztián: Mínusz egy halál
Elek Tibor: Horgász irodalom
Erdész Ádám: Kolozsvártól Szegedig
Kiss Ottó: Nyári medveségek
Szabó Tibor: Fenekező angyalozás - eredményesen
Kiss László: A térképnek háttal
Grecsó Krisztián: Egy koldus adósa
Elek Tibor: Kívülállás vagy benne levés?
Gyarmati Gabriella: Bohus Zoltánról
Erdész Ádám: Majolenka
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján II.
Kiss Ottó: A giliszta és a kígyó
Szabó Tibor: Tavaszi minden
Kiss László: Első síelés
Grecsó Krisztián: Kerthelyiségre fel!
Elek Tibor: Primum vivere
Gyarmati Gabriella: Munkácsy Csabán és Colpachon
Erdész Ádám: Az ünnep színeváltozásai
Kiss Ottó: Matuzikné Amál berendezi
Szabó Tibor: Lőni a gépen a kékeket
Kiss László: Haza
Grecsó Krisztián:
Farsangi kiskáté
Elek Tibor: Konkrét halál
Erdész Ádám: Derelye és suvikszos csizma
Kiss Ottó: Az elviselhetetlen könnyűségről
Szabó Tibor: Miért kell egyáltalán verset írni?
Kiss László - Trip
Grecsó Krisztián - Hazai ízek
Elek Tibor- Ablak a kortárs magyar irodalomra

Főlap

2007. október 07.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png