Tárca






Kontra Ferenc
A monacói aranyhal története



       Una lacrima sul viso, az Italo Calvinóról elnevezett irodalmi napoknak Sanremóban nem sok közük volt a névadóhoz. Igazából nagyon vártam már a jutalomutazást hetedhét alagúton át, mégsem túl messze az üveghegyeken, mégis kétországnyira. Mint a mesében, felbukkanni az Azúr-parton, ahol egyhuzamban ragyog a nap. Pörkölt is rendesen.
       A tenger szakadékától kőkerítés választja el a parkot. Sok botanikai ritkaság között apró ösvény ek. Egész nyáron nyitogattam a postaládát, és eszembe jutott, régente mennyien küldtek lapot. Most nem nyaral senki? Persze, hogyne tudnám, hogy ez a szokás már – milyen is? Akkor határoztam el, ha túlélem a kánikulát, akkora kispolgár leszek, mint egy kredenc, mert én bizony örültem volna akár csak egyetlen levelezőlapnak is. Ilia tanár úr volt az utolsó Mohikán, de már ő is áttért a mailre.
       A kőfalról alácsorgó vizet egy széles márványpárkánnyal szegett medence fogta fel. Benne úszkáltak. Ugyan már, unottan lézengtek az aranyhalak. Már a gyerekek is tudták, hogy nem aranyszínűek, hanem narancsok, vörösek, ezüstösek, sőt tarkák, mégis jó volt nézegetni őket. Nem is akváriumba valók voltak, a turisták túltáplálták őket, némelyik elmehetett volna háromkilós pontynak.
       A hajósherceg kerékkormányos szobra mögött leültem egy padra. Tizenkettő a kabalaszámom, ennyi levelezőlapot írtam, mindenkinek ugyanazt. Egy órába telt.  Elégedetten bámultam a habos rózsaszín hibiszkuszbokrokat. Mint aki csak fél órára szeretne puttó leni egy felhő tetején. Pontosabban földi turista lenni, végigtapizni Grace Kelly kanapéját, a nyomában járni a parton a pázsitszegélyen. Igazi vérszomjat fürkészni az oceanológiai üvegtáblák mögött.
       Azt hittem, hogy az aranyhalak csak a kislányoknak valók, a nagy szamurájok szégyelljék magukat. Pedig a felnőttek is szintúgy megtekintették őket.
       Egy csapat indiai érkezett éppen. Valami különös hódolattal nézték a vizet. A két kamasz szemmel látható türelmetlenséggel méregette őket. Már sokallták az időt. Egyikük nyomatékosan az órájára nézett, mintha ezzel bármit is befolyásolhatott volna.
       Végre elmentek. Két oldalt a rododendronok jól takarták a helyszínt. A csöppnyi terecske túloldalán egyedül üldögéltem. A suhancok egymásra néztek. Valami jel villanhatott a szemükben, amit csak ők értettek, de amiből a kívülálló is azt olvasta ki, hogy nincs zavaró tényező.
       Tehát visszatértek. Nem először járnak itt. Egyiküknek kócszínű, rövidre vágott, elöl felzselézett haja volt, nagy zöldes kölyökszemekkel nézett fel a másikra, olyan magabiztossággal, mint aki a fürgeségével bárkin túltesz, mint aki gördeszkát hord a hóna alatt. A magasabbik fiún úgy lengette a tengerről söprő szél a kockás inget, mint valami árboczászlót, ő volt a számítóbb, a gyanakvóbb, sötét tekintettel, és fekte csíkokkal lenullázott fején. Alaposan becserkészték a terepet, és most eljött az idő. Azt a néhány erre tévelyedő turistát még ki lehetett várni. A terv pedig készen állt. A szándék is a homlokukra volt írva. Végignéztem pillanatok leforgása alatt a csínytevés összes gesztusát. Cocteau óta ilyenek voltak a vásott kölykök. Merészek és elszántak, mint a Wittman fiúk.
       A nagyobbik, mit az őrszem, körbefordult. Nem jön senki sem. A lomha aranyhal hirtelen csapkodni kezdett. Vödörnyi víz loccsant a kőre. A hal már hiába küzdött ellene. Fogalmam sincs, miféle csalival sikerült a kisebbiknek pillanatok alatt elcsípnie. Mint egy rutinos horgász, a száján át, mutatóujját horogként befeszítve kirántotta a vízből. Egy pillanatra láttam a csillogó pikkelyeket. A fehér halat fogta ki. A magasabbik fiú lekapta magáról a kockás ingét, és még ugyanazzal a mozdulattal belecsavarta a halat. Nem volt több idejük, bármelyik pillanatban lecsaphatott rájuk a valamelyik parkőr. A felfelé vezető lépcső csak egy ugrásnyira volt, rohantak közvetlenül a csobogó vízeséssel párhuzamosan.
       A levelezőlapokat a táskámba hajítottam, és utánuk eredtem. A lépcsőn jócskán lemaradtam. De az utcán már nem volt különösebb gond követni őket. A tömegbe szinte nézelődőként olvadtak bele néhány méter után. Ugyanolyanok voltak, mint a többi bámészkodó, csak egyikük hóna alatt néha vonaglott egyet valami felismerhetetlenül amorf dolog az ingben.
       Egy szűk utcába torkollott a tömeg. A térre vezetett, a hercegi palota elé, ahol olyan furcsa lépteket tesznek vállra vetett szuronyos puskájukkal a díszőrség katonái, a tűző napon is állig gombolva olyanok voltak, mint a robotok.
        De a két suhanc nem állt meg itt sem, és az ágyúnál sem, ahol minden turistának muszáj lefényképezkednie, mert innen nyílik a legattraktívabb rálátás a jachtkikötőre. Ők pedig éppen arra futottak lefelé a bástyatorony lábánál. Még előttük állt egy kiszögellés, amerre nemigen jár senki, mert árnyékos, és szemetes, távol esik a látványosságoktól. A vaslépcsőn már majdnem a vízhez értek. Vártak egy darabig. Megint az a terv, ami a fejükben volt, és csak ők tudhatták, miért.
       A kockás ing szétlendült, mint a zászló.
       Jókora csobbanással pottyant a hal a vízbe.
       Ők pedig abban a pillanatban felugrottak. Egyszerre, mint egy trambulinon. Olyan erővel, hogy a vaskorlát is belemozdult. Kezüket felemelve, mint egy gól láttán. Hatalmasat üvöltöttek, sikerült.




Kontra Ferenc honlapja
 








Kapcsolódó:

A Vendég-oldal rovat írásai

Kiss Judit Ágnes: Kapcsolat hat lábon
Esze Dóra: As Times goes by
Serfőző Simon: A Tokaji Írótábor elé
Szilágyi Zsófia: EB után, olimpia előtt
Oravecz Imre: Emlékezés egy régi könyvre
Király Levente: Testvérgyilkosság
Méhes Károly: A kimondott igen porfelhője
Bódis Kriszta: Nő a kifutópályán
Háy János: Nevemre veszlek
Tőzsér Árpád: Nyugat népe, 2008
Csehy Zoltán: Madame Sosostris tekintete
Poós Zoltán: Terézvárosi identitás
Lackfi János: Digitális Gutenberg?
Gömöri György: Varsóban jártam
Bogdán László: Az ördög
Rapai Ágnes: Ne lopj!
Békés Pál: NÁBORÚ ÉS BÉKE
Bánki Éva: Pablo, a pingvin
Zalán Tibor: Egy apa euróúniós megvilágosodása
Kőrössi P. József: Mit gyűjtünk
Márton László: A város, amely eltemette önmagát
Vass Tibor: Szent a béka
Garaczi László: Az olaszokról
Turczi István: Csindambaram
Balogh Robert: Hajnaltájt csendesen úsznak a fókák
Benedek Szabolcs: Öcsi, hány óra van?
Jónás Tamás E-MAIL
Fehér Béla: Mozi
Podmaniczky Szilárd: A végtelen példázat
Onagy Zoltán: Kaland Pesten
Szőcs Géza: "Regényeinket és verseinket kézben tartva"
Cserna-Szabó András: Rozsdás szögek
Tarján Tamás: Találkozások Leninnel
Pécsi Györgyi: Liberté vagy amit akartok
Méhes Károly: A búsulás mikéntje
Esterházy Péter: Onnét így
Bányai János: Tájkép háború után
Tőzsér Árpád: Istennők a meszesgödörben
Berniczky Éva: Emlékszem olyanokra is, akiket sohasem láttam
Szepesi Attila: Kőasztal
Fekete Vince - Uniós kocsmadumák
Zalán Tibor - Pál esete az erdővel

2008. november 03.
Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Ocsenás Péter: Együtt a sötétbenTörök Ábel: A famardosó
Protestáns barangolás a megyébenBékési kalácsságok
Tompa Gábor verseiZalán Tibor: Dragéi felezőszonettekFűthető kabát – Horváth Viktor Tóth Krisztina-paródiájaGéczi János versei
Oberczián Géza: Egyre többször rossz az időA Negra völgyében – Mersdorf Ilona Bodor Ádám-paródiájaDarvasi László: PlüssTóth László: Lótusz
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png