Az adaptálásra mindig úgy gondoltam, mit apák az örökbefogadott gyermekre, hogy jó-jó az én nevemen van, meg nem is rossz gyerek, de mégsem az én vérem. Hogy van ez a múzsa, akit úgy képzelek el, mint Varga Miklós az Európa című számban a vén Európát, a gyönyörű nőt, hogy szex előtt hányni kell egyet. Szóval van ez a múzsa, s az ember legyőzi az undorát, ráveti magát, mint orosz katona az anyacsavarra, s végez vele, ahogy egy domináns hímnek végeznie kell, ám a rohadék nem esik teherbe. Nyomja bele a taknyot hónapokon át, de semmi. Az ő faja fenntartások nélkül elbukja a darwini projektet. Szóval meddőnek mondható a kapcsolat. De nem adja fel. Utódot akar, ha törik, ha szakad. Először a nő lesz átadva a nőjavító iparosoknak, hát persze, ezen a téren még trónol a hím. Jön a méhnyak átfújás, nem kis fájdalom, meg a különböző hormonkezelések, aminek révén állandósul a rossz közérzet, bár nem lehet eldönteni, mindez a gyermektelenség vagy a gyógyszer miatt van-e. A sikertelen tébétámogatott kezelések után bejönnek a képbe a természetgyógyászok, akupunktúra, aloevera, alfaállapot, aztán egy felvidéki néni is előkerül, aki kicsit töri ugyan a magyart, de a keze aranyat ér, tele van energiával, még a nyolcvanéves férjét is nemzőképessé tette, legalábbis a szomszéd csaj a nyakába varrt egy apasági pert, de esetükben ez a néni sem hozott eredményt. Végül nem lehetett elkerülni, a faszit is megvizsgálják, s kiderül, hogy a kollégával is gondok vannak, vagy csak a kollégával vannak gondok, hisz másféldecinyi anyagban sincs egy eleven fickándozó terméksejt.
Szóval ők a gyermektelenek. Mindent elkövetnek, de szerelmüknek nincs gyümölcse. Meddők. Bár nem egyformán. Azokból, akiknél a múzsa miatt marad el a teher, a véneurópa miatt, akinek úgy megcsontosodott a méhe, hogy ütvefúróval sem lehetne ott megtapasztani egy hímivarsejtet, azokból lesznek a kocsmai mesemondók, akik örökösen arról regélnek, ha lenne gyermekük, milyen gondosan nevelgetnék, mennyit tennének érte, hogy színesebb legyen az életük, mint az övéké volt. Ők valójában igazi művészek, mint Krúdynál oly sokan, csak addig nem jutnak el, hogy a kocsmaasztaltól elszakítsák az évről évre hosszabb, zavarosabb, s a haverok számára is egyre unalmasabb történetet. A sokéves takonyszerűen szétfolyó, nyálszerűen szétfrecsegő anyagot végül a májzsugor rántja össze. S még a sír mellett is elhangzik az a sokat hallott mondat, hogy pedig milyen tehetséges volt.
A másik fajtánál, ahol a múzsa szülne ugyan, de a krapekból körömhegynyi élet sem jön elő, na, ők azok, gondoltam, akik adaptálnak, mert nekik nincs semmi a tarsolyban, ők nyúlnak a nagy, a klasszikus szexidolok anyagához, belebarmolnak és letompítják a maguk szintjére. Úgy gondoltam, szemben az előző csapattal, ők jómódúak, a szakma mágnásai, hisz megbízható munkások, időre szállítanak, ráadásul épp azt, amit kell, a belső psziché, a művészi mélylélektan nem kavar a műbe zavaró elemeket. Őket alkalmazzák a tévécsatornák, a népszerű színházak. A filmipar rájuk épít, s néha még a reklámterepen is feltűnnek. Évről évre jobb kocsikkal, és korban tőlük egyre távolabb eső babákkal mutatkoznak. Tudnak viselkedni, bármilyen társaságba asszimilálhatók, szellemesek, és kedvesek, több nyelven is, s ha kell, meg tudnak mozdítani néhány művészies kelléket (kalap, sál). Szóval van különcség is bennük, bár épp csak annyi, amennyit még érdekesnek tart a társaság, de nem zavaró. Nem isznak, de valaha ittak, legalábbis azt állítják, vannak történeteik a múltról, nem túl nagy a személyiségzavaruk, mondhatni nincs is, de pszichológushoz jártnak, s antidepresszánst szednek, néha vegák, máskor meg épp pacalt zabálnak két kanállal, mert ők lehetnek ennyire természetesek is, ismerik a borokat és tudnak síelni. Szóval valahogy így. A bankszámlájukat minden nap kétszer ellenőrzik, de ez az egyre növekvő szám sem feledteti velük a meddőséget. Ők, szemben a kocsmai mesemondókkal, jól ápoltan hullanak a sírba. Ha valaki megnézi a tetemüket, nem is érti, hogy halhatott meg, olyan, mintha élne.
Valahogy így képzeltem el az adaptálók csapatát, s talán ezzel a kicsit rosszindulatú elképzeléssel élem le az életem, ha nem kapom meg az első ilyen munkát. Hát igen. Szeret az ember ujjal mutogatni, amíg másokra lehet. De ha ő is belekeveredik a buliba, az érintettsége szerint rögtön átrendezi a világot. Vagy nem volt igaz a korábbi kép? Hogy is van ez? Kinek a műve a prózából adaptált dráma? Hol vagyok én ebben? Benne vagyok? Vagy csak a szakmai tudás van benne? A téma apropó arra, hogy megírjam, amit amúgy is akarok, vagy pusztán megélhetésből egy másik műfaj kellékei közé állítom az ismert művet?


(S hogy az adaptálás kérdése kapcsán mit írt még meg a szerző, azt olvashatják a Bárka május végén megjelenő 3. számában – a szerk.)