Németh Zoltán, Hodossy Gyula, Tőzsér Árpád a 100 éves a Nyugat konferencián

Tőzsér Árpád
Nyugat népe, 2008*

           Ma, itt, Komáromban irodalmi folyóiratok képviselői ünneplik a huszadik század magyar irodalmában meghatározó jelentőségű s immár százéves Nyugatot. Ha jól számoltam, tizennyolc lapunk képviselői vannak jelen, de plusz egy főként bízvást ide számíthatjuk a néhai, jó emlékezetű Kultsár István uramat is, akinek a szelleme, mivel maga is komáromi születésű volt, biztosan itt lebeg közöttünk. S hogy a Nyugat kapcsán mért emlegetem éppen Kultsár Istvánt, az talán majd kiderül a későbbi mondandóimból, itt most csak annyit hadd mondjak még el róla, hogy az idén az ő lapja, a  nagy, tudományos és irodalmi jelentőségű Hazai és Külföldi Tudósítások is jubilál: ilyen címmel 1808-ban jelent meg a lap első száma.
            De vissza a Nyugathoz!
            Annak az első száma száz évvel később, 1908. január elsején jelent meg, azaz most, amikor mi ünnepelünk, a jubiláló Nyugat tulajdonképpen már százéves és három hónapos. A magyar irodalmi élet három hónap óta ünnepli szakadatlanul az egykori jeles irodalmi műhelyt, de az igazat megvallva, az ünnepségsorozat (máig) még nemigen produkált irodalmi eseményt, az ünneplők nem mondtak az ünnepeltről súlyosat, újat, eredetit. Felmondták a sok szép Nyugat-epiteton konstanst, mint a József Attila-versben a Juhász Gyulát gyászolók a költő verseit, megtudtuk, amit már régen tudunk, hogy a modern magyar irodalom a Nyugattal kezdődik, hogy a folyóirat a magyar kultúra egészének a megújulását célozta, de elsősorban nyelvi-irodalmi forradalom volt, hogy megteremtette az irodalom autonómiáját, s hogy elsőként tárta sarkig a világirodalomra nyíló ablakokat.
             S ennyi.
            De mivel szólítja meg a százéves folyóirat a mai írót és olvasót? Hisz a felsorolt egykori eredmények ma már inkább csak irodalomtörténeti tények, s kevésbé mozgósító eszmék, kevésbé „történő hagyománya” irodalmunknak. Ráadásul, ahogy Karátson Endre írja az Új Forrásban, a nyugatos újítók a konkrét példákat illetően „olyan századvégi értékekért küzdöttek, melyek a kútfőül szolgáló irodalmakban ekkorra már meglehetősen idejétmúltnak számítottak” (Baudelaire, Rimbaud, szimbolizmus, impresszionizmus stb., fűzöm hozzá az idézethez, magyarázatként, én), s mi több e „századvégi értékek” költőinek a „magyar klasszikusok kifejezésbeli gazdagságához visszanyúló” nyugatos fordításai is inkább „a nemzeti hagyomány felelevenítését segítették”, mintsem az egykorú modernség (expresszionizmus, szürrealizmus, konstruktivizmus, avantgarde) formanyelvének az itthoni meghonosítását.
            Ignotus, a lap első főszerkesztője a lap beköszöntőjének azt a címet adta, nyilván Széchenyire utalva, de Széchenyi nevét nem említve, hogy Kelet népe, s felteszi benne a kis népek örök lelkiismereti kérdését:  mért csügg egy maroknyi nép az életen, mért nem olvad bele a nagyobb, szerencsésebb nemzetekbe? S így folytatja: „A nap s az emberiség s a történelem keletről nyugatra tart. Kelet népének is ez az útja, s ha járja: azon nap alatt jár, annak az emberiségnek felese, annak a történelemnek alakítója, mint a legnagyobb nemzetek”. 
             Azaz Kelet népének Nyugat életét kell élnie.
           Száz év távlatából visszatekintve, úgy tűnik, hogy a Nyugat és szerzői a gyakorlatban némileg más utat jártak, mint amilyet az alapító főszerkesztő kijelölt a számukra. A lap névadói Osvát és Fenyő Miksa voltak, s állítólag annak idején a Nyugat és a Disputa címek között vacilláltak. A műhely későbbi sorsát ismerve, talán találóbb lett volna a Disputa cím. A lap arculatának alakítói-alkotói ugyanis a munkájukkal Ignotus radikális kérdésére nem adtak radikális választ. Azt mondták: is-is. Azaz hogy a Nyugat legyen magyar is és „nyugatos” is. Nyugatra akartak tartani, de magyarokként: az önfeladás helyett a legkülönbözőbb – nemzeti, kozmopolita, hagyományos, modern – értékek összefogásának a gyakorlata mellé álltak, s például valószínűleg az avantgárd törekvések sem azért maradtak ki a Nyugatból, mert azok a lap elveivel és gyakorlatával nem fértek volna össze, hanem éppen fordítva: a kizárólagosság elvét és gyakorlatát valló avangardisták nem tudták elfogadni a Nyugat egyetemes érdeklődését és sokszínűségét.
            S ha ma, 2008-ban engem kérdezne valaki, hogy mit üzen számomra a százéves Nyugat, valószínűleg azt mondanám: amellett, hogy természetesen elfogadom a mozgalom egykorú roppant jelentőségét, ma pont az is-ist, a hagyomány s jelen legkülönbözőbb értékeinek (ismétlem: az értékeinek) összefogását látom a lap koncepciójából és praxisából a legaktuálisabbnak.
            A Népszabadság a százéves Nyugatra emlékező számában újraközölte a folyóirat munkatársainak 1932-es, közismert, frakkos-zsakettes csoport-képét. Rajta Szép Ernőtől Karinthyig s Móricztól Kosztolányiig a magyar irodalom élvonala, tekintet nélkül az általuk képviselt stílusiskolákra. Ha ezt a képet látom, mindig arra kell gondolnom, hogy ma egy ilyen csoport-kép a magyar irodalom jeleseiről elképzelhetetlen lenne. Mindnyájan tudjuk, miért.
            Most mi, itt, Komáromban – eljátszom a gondolattal – egy virtuális csoportkép vagyunk, s a képen, legyünk szerények, ha nem is az irodalmunk jelesei, de mindenképpen jeles folyóirataink jeles képviselői láthatók.
            S ez az egymás mellé állás manapság már önmagában is eredmény.
Remélem és kívánom, hogy eredményes lesz/legyen a tanácskozásunk is.
S ja, még Kultsár Istvánról! Ungvárnémeti Tóth Lászlótól Kölcsey Ferencig, s Kisfaludy Károlytól Teleki Lászlóig az ő munkatársi gárdája is meglehetősen tarka volt, s úgy adott helyet például az Árkádia-pör s a nyelvújítás vitáinak, hogy a vitatkozó felek egyikéhez sem állt oda.
             Igaz, haragudtak is rá derekasan.
             Jobbról is, balról is.

*A Nyugat folyóirat születésének 100. évfordulója alkalmából a Szlovákiai Magyar Írók Társasága és a komáromi Selye János Egyetem 2008. március 28-án folyóirat-találkozót, kerekasztal-beszélgetést szervezett az egyetemen jeles magyarországi és szlovákiai magyar folyóiratok képviselői részvételével. Tőzsér Árpád előadása a találkozó bevezetőjeként hangzott el.