Tárca





Király Levente
Testvérgyilkosság

Tehát minden olvasmány töredék volt”



Emlékeim: folyóvíz sivatagban. Olykor piszkos palackot sodor partra – benne a legcsodásabb titok, szerelmes vers, emlékezés örök boldogságra. Mi zúg? John lép a szobába, épp a szófán kucorgok; az előbb sírtam, aligha rejthetem könnyeim. Úgy érzem, nem szeret – vagy tán csak nem szeret eléggé? De hisz’ én sosem értettem őt igazán! Mindig szerettem volna megismerni, minden erőmmel, figyelmemmel, odaadásommal. John illata friss, mint hajnali mezők – nemrég mártózhatott meg; arca selymes, nemrég borotválkozott meg, az én kedvemért, hogy boldogan simítsam végig arcát, s mellkasát szagolgassam! Mosolyog, rám néz, mosolya huncut vonalba hajlik; megszólal, de csak száját látom, nem értem, mit mond, elnyomja hangját a fület szaggató zúgás, mintha vízesés zubogna a szalon távoli sarkában – ó, miért is nem tanultam meg szájról olvasni rendesen? De hát minek is hallani őt? Tudom, mit mond nekem! Behúnyom szemem, vállamról – aligha véletlenül! – lefordul a kis, fekete pánt, csak hogy John lássa, nincs rajtam fűző, kombiné se, egyéb „haszontalanság” semmiképp – már ahogy ő nevezi ruhaneműmet.
Kedvenc parfőmjével spricckolta be magát – itt bent tüstént bizseregni kezd, mintha termeszek indulnának meg fejem búbja felé. Add, ó Istenem, ne csókoljon azonnal! Várjon egy keveset, hisz oly türelmetlen néha! És érintsen meg máshol! Kissé hátrahajtom fejem, nyakam ívét kínálván föl neki – a férfinépnek elkél a segítség, oly gyámoltalan – vagy épp túl erőszakos! – ezen ügyekben. Hirtelen eszembe jut Drakul gróf szörnyalakja, ki fogát mélyesztette gyönge nők nyakába, lágy, puha csók helyett – ám szörnyület s irtózat mellett végigfut rajtam a lázas borzongás, mert bármily hihetetlen, szánni- s helyén nem való: úgy érzem, Johnért vállalnám a halált és szenvedést is, annyira szeretem.
John persze nem harap belém, finoman nyakamba csókol – istenem, hát imám meghallgattatott, vagy ő maga értette el kívánságomat. Félrevonja hajam s hátul, tarkómnál sóhajt bőrömre… Most már finom, pihés bajuszkáját is érzem, hála Égnek!, meghagyta, nem nyisszantotta le! Kedvelem, mikor hátamon végigszánkázik pelyhes arcával; szakálla állánál sokkal keményebb, s így mintha száraz tengeri szivaccsal dörgölnék bőrömet. A világ örvénylőn forog.
Látom, szavakat suttog, de nem hallom, mit, mert a zúgás nem marad abba, sőt egyre erősebb – talán szívem dobbanása takar el mindent a világból? Nem hallok semmit! De hisz jó ez így… Már vállamat csókolja, végigsimítok arcán újra, fülén is, majd óvatosan megcsókolom mellbimbóját.
Gyakran elmélkedem: mi végre adott Teremtőnk a férfinépnek mellbimbót? Hiszen semmi haszna, hacsak nem hogy a szerelemben egy kicsit nőnek érezhessék magukat, néhány apró pillanatra… Persze John mindjárt ráveti magát az én rózsáimra: imádja csókolgatni, csavargatni, nyalogatni, harapdálni; úgy lefetyeli, mint hónapos kölyökkutya. S ezt én is kedvelem, mi tagadni való lenne rajta?
Már csupaszan állunk, levetkezve, alsóneműnk takar még testünkből keveset, én már mégis egész meztelennek érzem magam; a termeszek most nagylábujjamtól indulnak fölfelé, leheletem forró: tűzokádó nimfa vagyok, hétfejű sárkányban lakozó. A zúgás erősödik, már fáj tombolása. Félek, menten fölgyulladok, pernyévé égek ebben a mindent föloldó szerelemben. Érzem, John sem bírja már sokáig, s leteper, de most már nem bánom, most már jöhet, most már azt tesz, amit…

***

- Henriette drágám, ébredj! – nővérem vékony hangocskája John szájából szólt. Elképedtem, hát hogy lenne ez lehetséges? Megijedtem, ám mindez semmi volt ahhoz képest, mikor John teljes erejéből rázni kezdett… Magamhoz tértem, s rájöttem, miért álmom fura végzete: Juliette rázta vállam – vajh miért éreztem álmomban oly erősnek, hogy összeszorította szívem a rémület? Vagy tán félek Juliette-től lelkemnek mélyén? De hát miért? Ugyan, képzelődés csupán…
- Figyelj rám, Henriette, nem ok nélkül rázlak föl, ne haragudj reám! – mondta, s én elpirultam gondolataim szégyenétől, bár a boldogság maradéka is melengette szívem. – Mi baj? – kérdeztem aléltan, hisz álomból lettem épp kiszakítva.
- Úgy hiszem, elraboltak minket, kishúgom – felelte Juliette, s föltűnt: milyen sápadt az arca. Tüstént beláttam, nem tréfából mondja, még sosem láttam ily félelemben. Megéreztem a vész hullámait bőrömön, azután gyomromban is. Szétnéztem a kocsiban. – A sofőr nem válaszol se a telefonra, se a dörömbölésre, az ajtók el vannak reteszelve. Azt sem tudom, merre járunk – mondta sírással küszködve Juliette. Gyorsan átöleltem, végigsimítottam haján, és azt suttogtam fülébe: – Nyugodj meg, nővérkém, nincs semmi baj! – s kinézve az ablakon rádöbbentem: sohasem láttam ezt a tájat, még csak ehhez hasonlatost sem. – Mondd, mi történt? – kérdeztem. – Még az út elején elaludtál, és bevallom, én is elbóbiskoltam, nem tudom, mennyi időre. Aztán ezt a furcsa tájat vettem észre, szólni akartam George-nak, de a telefon süket, és eddig hiába dörömböltem az ablakon. Talán megsüketült? Vagy meghibbant? Elrabol minket? De hát miért?! – elkezdte rángatni az ajtó kilincsét, hiába. Mindegyik zárva maradt.

***

A kocsi hirtelen lekanyarodott az eddig sima útról, vad táncba kezdett, mintha csak figyelmeztetni akarna minket: fölösleges mindenféle próbálkozás a szabadulásért. Már én is biztos voltam benne: elraboltak minket. – Nem lehet, hogy részeg? – kérdeztem. – Lehetetlen, hisz tudod te is, George sosem iszik alkoholt. Csak pipázik – felelte Juliette.
Órákig száguldoztunk a förtelmes földúton, mintha az ördög hurcolt volna el pokoli hintójával minket, a rázkódástól fájt mindenünk. A görcsös kapaszkodástól felsebesedett kezünk. Halvány, derengő parázs a nap, mikor az ördögi járgány hangos csikorgással lefékezett.
Nem tudtunk tiltakozni az ellen, ami történt. Az ajtó hirtelen kinyílt, erős karok ragadtak meg minket. Utolsó emlékem a világról: egy sötét udvaron álarcos emberek rángatnak. A falakon fáklyák égnek. Végiglökdösnek egy folyosón, azután belöknek egy szobába, lenyomnak egy fogorvosi székbe, kezem-lábam hozzászíjazzák, mozdulni sem tudok. Számat betömik, majdnem megfulladok. Kicsit még oldalra tudom fordítani fejem, megpillantok egy fehér köpenyes, maszkos embert, kezében szikével. A következő pillanatban egy gézdarabot tart az orromhoz. Még fölismerem nővérem kezét, rajta a gyűrűt, mit Johntól kapott – azután mély álomba zuhanok.
Hallottátok hát halálom históriáját.




Kapcsolódó:

A Vendég-oldal rovat írásai

Méhes Károly: A kimondott igen porfelhője
Bódis Kriszta: Nő a kifutópályán
Háy János: Nevemre veszlek
Tőzsér Árpád: Nyugat népe, 2008
Csehy Zoltán: Madame Sosostris tekintete
Poós Zoltán: Terézvárosi identitás
Lackfi János: Digitális Gutenberg?
Gömöri György: Varsóban jártam
Bogdán László: Az ördög
Rapai Ágnes: Ne lopj!
Békés Pál: NÁBORÚ ÉS BÉKE
Bánki Éva: Pablo, a pingvin
Zalán Tibor: Egy apa euróúniós megvilágosodása
Kőrössi P. József: Mit gyűjtünk
Márton László: A város, amely eltemette önmagát
Vass Tibor: Szent a béka
Garaczi László: Az olaszokról
Turczi István: Csindambaram
Balogh Robert: Hajnaltájt csendesen úsznak a fókák
Benedek Szabolcs: Öcsi, hány óra van?
Jónás Tamás E-MAIL
Fehér Béla: Mozi
Podmaniczky Szilárd: A végtelen példázat
Onagy Zoltán: Kaland Pesten
Szőcs Géza: "Regényeinket és verseinket kézben tartva"
Cserna-Szabó András: Rozsdás szögek
Tarján Tamás: Találkozások Leninnel
Pécsi Györgyi: Liberté vagy amit akartok
Méhes Károly: A búsulás mikéntje
Esterházy Péter: Onnét így
Bányai János: Tájkép háború után
Tőzsér Árpád: Istennők a meszesgödörben
Berniczky Éva: Emlékszem olyanokra is, akiket sohasem láttam
Szepesi Attila: Kőasztal
Fekete Vince - Uniós kocsmadumák
Zalán Tibor - Pál esete az erdővel

2008. június 01.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png