Az élet álom, mondta volt egy nagy spanyol barokk farok, de ezt Pál sajnos nem tudta, pedig éppenséggel tudhatta volna is. Mert, teszem azt, ha tudja, akkor az élete is másként alakulhatott volna. De mert nem, éppen így. Vagy legfeljebb…

Pál tudniillik nem egyéb, mint egy milliárdos, így aztán egész nap nem kell csinálnia semmit, csak csellengeni. Unalmában, nagy semmittevésében régi, kidobott újságokat és könyveket olvasgat, néha egyet többször is egymás után. El-elfogyaszt néhány palack kocsisbort, üvegből, nem cifrázva, pohár meg ilyesmi szóba sem jöhet. Nem veti meg, ha az emberek, kedveskedésből, a tenyerébe nyomnak ezt-azt, leginkább az aprópénzt szereti. Öltözéke nem különösen igényes, mondhatni, egészen igénytelen, mástól levetett hacukákban hordozza meg magát az emberek között. Amikor úgy hozza a sors, vagy épp a kedve, egy padon kialussza magát. Ha vizelnie kell, mert ilyesmi is megesik vele, keres egy vastagabb fát a parkban, annak tövét bőséggel meglocsolja, rá sem hederítve a sopánkodó öregasszonyokra, vagy az orrukat piszkáló, vihogó fruskákra. Pál kimondottan szeret fürdeni, leginkább az élményfürdőket kedveli, melyeket éjjeli szökőkutak formájában vesz igénybe.

Néha megverik, de azt mosolyogva tűri el. Persze, nem a verés idején, mert Pál sem szereti, amikor pofozzák és rugdossák, megpróbálják kirabolni, illetve, csak úgy, a verésért verik. Legutóbb néhány részeg gimnazista rugdosta véresre, amikor éppen a lakhelye felé tartott. Talán az nem tetszett nekik, hogy Pál éppen csúnyán sántított… Vagy ki tudja. Ezeken a veréseken hamar túltette magát, egy milliárdos sohasem haragtartó.

És Pál, természetesen, nagykanállal eszik. Leginkább karácsonykor, akkor szépen, illedelmesen beáll valamelyik kígyózó sorba valamelyik karácsonyra felállított ingyenkonyha előtt, és megkapja a neki is járó egytálételt. Ilyenkor előhúzza zsebéből a saját különbejáratú kanalát, mert egy milliárdos adjon magára, műanyag kanállal ne egyék soha. Nos, ez a kanál valamiért nagyobb, mint egy normál kanál, és kisebb, mint egy merőkanál. A különös méret azzal a nem elhanyagolható előnnyel jár Pál számára, hogy sokkal előbb pusztítja el a babot vagy gulyást, mint a körülötte csámcsogó szerencsétlenek, így vissza tud állni a sor végére. Ha mázlija van, nem fogy el az anyag, mire ismét a kondérhoz ér.

Pált a napokban rendőrök keresték fel említett lakhelyén, mely egy szélcsendes kapualjként is felfogható. A rendőrök érkezéséről onnan értesült, hogy csengetésképpen mindhárman belerúgtak a földön fekvő emberbe. Felrángatták, az iratait követelték, de azokat Pál úgy fél éve eladta egy ismeretlen, jóságos férfiúnak. Aztán, valamilyen erdőről faggatták, amit állításuk szerint ő vett meg. Erre nem emlékezett, a rendőrök pedig, hogy felfrissítsék a memóriáját, némiképp megpofozták. Így sem emlékezett. Arra sem, pedig még a gumibotok is előkerültek háttánci formában, hogy ezt az erdőt mikor vágatta ki. Jóságos rendőrökkel volt dolga, nem fújták le spray-vel, pedig azt végképp nem tudta nekik megmondani, kinek adta el a kivágott fát, és hová tette az érte kapott pénzt. Lecsukatunk, baszd meg, hogy ott rohadsz el a börtönben, informálta az egyik rendőr kedvesen, de így sem javult az emlékezete. Milliárdokat nyúltál le, takony, cibálta meg az üstökét a legkövérebb zsaru. Ez se segített. Még rúgta rajta egyet-kettőt, aztán hagyták a fenébe. A látogatás után Pál, már csak megváltozott társadalmi státusára is tekintettel, lakhelyet változtatott. Amúgy is volt itt egy korán kelő lakó, aki a hajnali kapunyitogatásával sorozatosan megzavarta Pál nyugalmát. A milliárdosok, tudniillik, igen szeretnek aludni. Álmodni meg különösképpen… Ez alól Pál sem volt kivétel. Három utcával feljebb már régebben kinézett magának egy elhagyott, még lakatlan udvart…