Tárca
Fejléc



Bányai János
Tájkép háború után


A Berlinben élő Bora Ćosić Útban Alaszkára (Put na Aljasku), feltételesen szólva, „útikönyve” nem Alaszkára, a jéghegyek tövében elterülő amerikai államba vezeti el olvasóját, hanem – ahogyan a könyvben áll – „emlékeink Alaszkájára” – , ami annyit jelent, a nemrégiben még háborúzó országba, az elbeszélő és felesége születésének, gyerek- és ifjú-, majd felnőtt korának mostanra fagyossá vált helyszíneire.

Bora CosicBora Ćosićot (1932) a hatvanas évek óta tartja számon a szerb és nem csak a szerb irodalmi élet, nevezetes és akkoriban nagy port felkavart regénye, a Családom szerepe a világforradalomban (Uloga moje porodice u svetskoj revoluciji) megjelenése, főként pedig színpadra alkalmazott változatának betiltása óta. A regény magyarul is olvasható, még valahol a hetvenes években jelent meg Újvidéken. Mint David Albahari, aki meg sem állt Kanadáig, mint Mirko Kovač, aki Rovinjba távozott, Bora Ćosić is a kilencvenes évek legelején hagyta el Belgrádot, először Zágrábba, szülővárosába, majd Berlinbe költözött. Most is ott él, választott azilumban.


Az Útban Alaszkára az emlékezés könyve, háború után, a történelmi és erkölcsi ítélkezés el nem rejtett szándékával. Kiadója prózaként árulja a könyvet, műfajának talán nem is lehet más nevet adni, hiszen mind regénynek, mind memoárnak, mind útikönyvnek csak feltételesen mondható, pedig megvannak benne mindezek csírái. Műfaji elmosódottsága, amit helyenként a publicisztika és az esszé nyelve bonyolít tovább, változatos és mozgalmas prózává teszi Ćosić könyvét.


Ausztrián, majd Szlovénián, aztán Zágrábon át, Boszniába, Szarajevóba vezet az első személyben beszélő történetmondó útiránya, onnan Belgrádba, az elbeszélő előéletének helyszínére, majd vissza Zágrábba, onnan pedig a jó érzést keltő Isztriába, pontosabban Rovinjba, szép emlékek és jó barátok körébe. Akár önéletrajznak is mondható a könyv, sőt családtörténetnek is, mert elmondja a Szlavóniából a második világháború elején elűzött, majd Belgrádban letelepedett tehetős szerb Ćosić-család rövid történetét, távolabbi ősök, nagyszülők, szülők érintőleges említésével, leginkább azonban a történések helyszíneihez fűződő emlékeket, legtöbbször irodalmi emlékeket idéz fel a rövid időre hazalátogató menekült író nézőpontjából. Képet fest Ausztriáról, enyhén ironikus, de megértő képet, mintha csak előlegezné a könyvön átvillanó monarchia- vagy általánosabban Közép Európa-nosztalgiát, aztán hasonlóan beszél Szlovéniáról is, kritikusabb és szigorúbb Zágrábbal szemben, főként az éppen önállósult ország korai közéletével és diktatorikus vezérével szemben, majd Bosznia következik, ahol rossz utakon, kiégett falvak, romba dőlt házak megrázó látványát festi, és egyáltalán nem hagy kétséget affelől, hogy a romokért, a vérontásért, egészében véve a kilencvenes évek háborús pusztításásért kit és kiket terhel a felelősség. Aztán Szarajevó következik, éveken át a szerb ágyúk és mesterlövészek ostromgyűrűjében tartott város, amely most, be nem gyógyult sebekkel és fájdalmakkal mindennapjaiban mintha túl harsányan élné a későn jött és mindmáig viszonylagos béke idejét. Ćosić kemény ítélete az ostromlók, meg azoknak véreskezű vezérei felett, a szerb szabadcsapatok és martalócok felett, főként pedig a belgrádi művészek, festők, filmesek, na meg persze az akadémikusok, a diktátor uszályhordozói pálfordulásai felett a Belgrádba vezető úton és Belgrádban teljesedik ki, keményen és fájdalmasan, mert ítéletei mögött egy nagyon erős nosztalgikus háttér ismerhető fel, a Belgrádban töltött gyermek- és felnőttkor ma már leginkább csak helyszínekhez, utcákhoz és terekhez fűződő háttere. Az emlékezésnek fájdalmas és enyhén ironikus meg önironikus mondatai mozdítják el az „útikönyvet” a faktuálistól a fiktív, ezzel együtt a regényszerűség felé. Miközben Ćosić ismert történetek, ismert nevek, írók, festők, híres színészek alakjait eleveníti meg és mondja ki a nevüket, néha még megértéssel is beszél életútjaik kanyarairól, mondjuk arról az egykoron magasrangú pátvezetőről, aki sajátkezűleg tiltotta be a regényéből készült dramatizáció bemutatását, most pedig tizenkilencedik századi társadalomtörténeti kutatásai mellett a kulturális ellenzék egyik meghatározó személyisége, akivel Ćosić, vagyis a könyv első személyű elbeszélője szemtől szemben találkozik egy ellenzéki rendezvényen, és csak a hölgy tartozkodó viselkedése miatt nem bocsátkozik vele baráti beszélgetésbe.


Ahogyan sorra tűnnek fel emlékezetében az elmúlt élet helyszínei, ahogyan feleségével felkeresi a személyes életében szerepet játszó házakat meg lakásokat, ugyanúgy keres fel régi barátokat, festi meg pontos arcképüket, miközben mások elől igyekszik kitérni, a szerb írószövetség nevezetes klubjának kerthelyiségébe is akkor tér be, amikor nem találhat ott senkit, és szorongással telve megy fel a szerb tudományos akadémia épületének padlásterébe, akadémikus festőbarátja műtermébe, majd az utcára érve megkönnyebbül, hogy senkivel sem találkozott a kilencvenes évek balkáni háborúiért mindenképpen felelős akadémikusok közül. Találkozások régi barátokkal és ismerősökkel éppoly fontos bekezdései a könyvnek, mint az idő rövidsége, másirányú elfoglaltságok miatt elmaradt találkozások, például a Radomir Konstantinovićtyal, az idős regényíróval és filozófussal, Becket belgrádi szálláscsinálójával, meggyőzőn szép részletei a könyvnek. Különösen fontos viszont két találkozása két költővel, Zágrábban a horvát Danijel Dragojevićtyel, majd Belgrádban a szerb Borislav Radovićtyal, akiknek költészetéről, miként korábban a szlovén Tomaž Šalamun költészetéről is pontos, a versek hivatott értőjéhez méltó mondatokat ír le Ćosić, mintha jelezné, a mostanában egymásról mit sem tudó költőket mégis, mindenek ellenére szoros szálak fűzik össze. Most az Alaszka-könyv elbeszélője, afféle konzuli szerepben teremt közöttük kapcsolatot. Kérdés, mennyire lehet sikeres ez a szerep városok, falvak, házak, emberek és emberi kapcsolatok felégetése után? Talán mégis? Mintha ezt mondaná a horvátországi Zagorje csodaszép tájainak, erdeinek és kastélyainak látványa, mintha ugyanezt az azóta porrá zúzott varázslatos nagyszülői ház és kert, az isztriai meg a rovinji emlékezés régen elveszett illúziókra a különbözés szabadságáról, a kultúrák találkozásáról, a nyelvek egymásba ékelődő eltéréseiről, a párbeszéd lehetőségéről, a múlt fenntarthatóságáról.


A könyv afféle mottóként egy régi történet felidézésével kezdődik. Matko Peić író mondta egykor Josip Vaništa festőnek, ne gondolja, Zágráb utcáin majd Prousttal találkozik, mert errefelé nincsenek Proustok, a Fekete-tengerig terjedően szalmafedelű házak, sáros udvarok, tuskóba vágott fejszék vannak, legfeljebb még kakas akad... Bora Ćosić emlékező útikönyve, az esszé, a regény és a publicisztika határán nem prousti emlékezés, hanem a tuskóból kivett fejsze veszedelmes suhogása és halált hirdető leírása a nagyon közeli, talán még le sem telt múltban.


Láb

Kapcsolódó:

A Vendég-oldal rovat írásai

Tőzsér Árpád: Istennők a meszesgödörben
Berniczky Éva: Emlékszem olyanokra is, akiket sohasem láttam
Szepesi Attila: Kőasztal
Fekete Vince - Uniós kocsmadumák
Zalán Tibor - Pál esete az erdővel

Főlap

2007. március 09.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Markó Béla verseiFinta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokKiss Ottó: Lieb Mihály
Tóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem volt
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png