Föld-dal

Ez a vers csakis akkor jó,
ha elfér benne egy bolygó,
kimérten forgó, nyikorgó,
ez a vers csakis akkor jó.

És az a bolygó legyen kék,
rétjein lakjanak lepkék,
hímporosak, tarkák, lengék,
az a planéta legyen kék.

Hát a vers? Az is legyen kék,
derengjen benne egy emlék,
nyári félálom, ébrenlét,
legyen szilvakék vagy lenkék,

lebegjen épp úgy, miként a
méltóságteljes planéta,
vagy legyen irdatlan néma,
csillagból hulló moréna.

A vers és a bolygó legyen
opálos félmúlt és jelen,
útjuk díszes és jeltelen
egyszerre legyen, ne legyen,

s ragyogjon fölöttük a Nap,
ég falán izzó óralap,
nem közelebb, nem távolabb,
ragyogja be őket a Nap.

Halottszemle

Egy borz feltépett hasfala,
még enyhén gőzölgő zsigerei
Parassapuszta és Bernece között
a szeptember végi hidegben,
negyedóra múlva éjfél –

Az erdei műút közepén fekszik,
néhány perccel ezelőtt
gázolta el egy kocsi, a sofőr
fékezés nélkül továbbhajtott,
és most itt hever a tetem –

Az út szélén leparkolt autóm
lámpájának fényénél próbálom
két mohos bottal letuszkolni
a vaksötét árokba, afféle
szakadék húzódik ott –

Merev teste alig mozdul,
legalább nyolc-tíz kiló,
elém villannak hosszú,
kecsesen vékony karmai,
bundája felborzolódott –

Gördítek rajta, és látom, a fejét
egy kerék szétlapította,
pozdorjává zúzott állkapcsából
a nyelve kitüremkedik,
szemfoga kopog az úton –

Szemfoga karistolja az utat,
majd elérjük végre az árkot,
és csúszik, gördül a mélybe,
teste már halott, de borzlelke
a sötétben fölöttem lebeg.

(1887–1967)

Szombat, advent, a kisváros
sárga falú templomában
megkondul a harang: fél négy,
nemsokára alkonyodik.

Temetői csendesülés.
A kriptasor előtt nézem,
a lombtalan hegyoldalon
pöfékelnek a kémények.

Hatvan éve halott költő,
a sötétzöld fenyőtűkön
félig fagyott esőcseppek
himbálóznak sírja fölött.

Neve él még, de a műve,
költészete lassan kimúlt,
fénye kihunyt, egy sora sem
zakatol a tudatunkban.

Nincs már tanú, akit helyben
személyéről faggathatnék,
Visegrád és Szentgyörgypuszta
benépesült idegennel,

barátai mind odaát,
és a pap is, aki hittel
eltemette, pár méterre
nyugszik három évtizede,

nincsen tanú, fia halott,
nem él már a lányunoka,
és az író dédunoka
kivándorolt Umbriába.

Szürkül az ég. A fellegvár
irányából most sétálnak
a rév felé, szállásukra
az utolsó kirándulók.

Megjelent a Bárka 2026/1-es számában.

2026. február 17.