Tárca





Zalán Tibor
Egy apa euróúniós megvilágosodása




       Elvtársak, ezt elkúrtuk, hogy aptudét legyek, és most már tudom is, hogy miért történt minden. Nem, nem a lopások, meg a panamák, meg a képviselők térítés- és adómentessége, nem a választási kampányok hazudozásai, meg a meg nem valósított ígéretek, meg az ilyen-olyan faszságok miatt ezen az oldalon meg amazon az oldalon, nem a vállalhatatlan tüntetések, meg listák, meg az ég tudja, mik is még, lényeg a lényeg, van itt történet, és nagyon nem a fölemlítettekről van szó. Lehetnénk mi gazdagabbak, mondjuk százszor annyira, mint nem vagyunk, lehetnénk mi nagyobbak, mondjuk kétharmad országrésszel, amennyivel se vagyunk, vezetőink és képviselőink lophatnának, mondjuk, kurvára sokkal többet (igaz, ez már nehezen lenne elképzelhető az ország jelenlegi állapotára nézvést, bár ilyen irányú invencióban nem szenvedünk hiányt), akkor se lenne esélyünk arra, hogy felvegyük a versenyt a fejlett euróúniós (na, ez a harmadikra se ment a helyesírás-mentesítővel a Wordben, ez az euróúniós, tehát marad így, vagy ezt a Bill G-cit is kinyomjuk onnan, ahol van, vannak eszközeink és szövetségeseink is immár, s visszatérünk a nyomtatott helyesírási szótárhoz, amiben az euróúnió nyilván nem lesz benne még harminc évig), szóval, baj van itt a tapasztalatok terén. Az irány volt rossz, elvtársak, amit akkor vettünk és hittünk, amikor – bármily meglepő, előtte vagyunk annak a sok mindennek, amibe vissza kell most, majd, hátrálnunk.
       Lényeg a lényeg, kimegyek a lányomat meglátogatni Bruxelles-be, és legyen mindegy, hogy ki vagyok én, csak az a fontos, hogy én teljesen kivagyok. Lányom (enyém) pályázott, és nyert valami Erasmus-ösztöndíjat (hogy annak micsoda egy idióta szobra van Leuvenben, na nem, nyilván nem a lányomnak még, vaze, hanem annak az ösztöndíj-névadónak, a főtér mellett, a bolhapiac vagy mi a csuda háta mögött, kicsit eltolódva, szóval, hogy milyen idióta, az szavakba bele nem fogalmazható). Tartottam ott, hogy nyert ösztöndíjat, miáltal és azóta Belgiumban él és tanul angolul jogot, mellé unalomból hollandot, spanyolt, franciát, és tanít angolt (hogy az ösztöndíj végkimenetelét éhhalál nélkül ússza meg), de én ezekbe bele nem avatkozom.
       Viszont, atyaként, aki egy Móricz-ösztöndíjon kívül (ami a harmadik napi söröket már nem fedezte az akkori Hungáriában sem, tehát erősen felejthető) semmilyen ösztöndíjat nem kapott sehova, se Németországba, se Svájcba, se Kínába, kínjába se sehova, na, így, viszonylag atyaként, erkölcsi kötelességemnek érezvén gyermekem helyzetének helybéli tanulmányozását, Leuvenbe utaztam saját költségű fapados lila repülőn, ahol se meleg kaja, se hideg szendvics, se kávé, se vörösbor, se whisky, se semmi, és még le is néztek, hogy nem rendelek a fedélzeten kurva drágán tologatott szánalmasan vékony és szinte már használt szendvicseket, meg ilyesmi, mert pénzért meg éppen hogy volt minden, mint rég, csak nekem nem volt pénzem, mint rég, vagy soha…
       Megérkezvén, ez elég jó szófordulat, megérkezvén, kár, hogy nem lehet többször alkalmazni ebben az írásban, mert csak egyszer érkeztem meg, nagy reményekkel koppantottam Erasmus-ösztöndíjas, soknyelvet tanuló és beszélő jogász lányom albérletének ajtaján, ja, és hogy ki ne felejtsem, az euróúnió központjában, na, attól kicsit valamennyire messzebb, de legfeljebb nyolcvan vacak kilométerre.
       Lányom szobájába belépve azt kellett tapasztaljam, hogy vagy ő, vagy én. Mármint, ketten nehezen férünk majd el ebben a légtérben, amit szobának hívnak – nyilván uniós szabályok szerint. (Sára lányomról – aki, ha nagyképűen mondom, kísért, ha őszintén, kivitt az EU felleges várába – már ne is essék szó, mivel ő még a hátam mögött, az ajtón kívül várakozik a reménytelenségben…)
       Nem bocsátkozva részletekbe, mondom a lányomnak, gyermek, ez a szoba oly kicsi, hogy már-már nehéz szobának nevezni, különösen annak a rettenetes bérleti díjnak az ösmerete mellett, ami szinte el sem törpül évi csomósodásban korrupt képviselőink jogtalanul lenyelt költségtérítései mellett – azzal az apró különbséggel, hogy nekem kurvára elő kell teremtenem erre az albérletre a térítési pízeket, mondjuk, a fizetésemből, amihez nekem se költségtérítés, se bizottsági zsugák, illetve, már ha lenne fizetésem, de nincs, mert ezek s az ilyen meg olyan képviselők mindenhonnan kirúgnak és főleg kirúgatnak, hogy miért, az legyen egy másik töprengés tárgya, vagy ne legyen, miért lennének ezek a gonosz és káros kis percemberkék, lélekzabáló rablóhangyák tárgyai egy írásnak, aminek ha nem is a megmaradás a sansza, de legalább a tisztességes beszéd.
       Mondja a lányom, s nevet, mert eurószabvány, hogy e tájt nevetnek az emberek, volt itt egy rendőr, épp a születésnapomon, apa (és a szívem megmelegszik, hogy ha a véreshurka és az abált szalonna nem is maradhat meg szabványellenessége miatt az életünkben, de a gyerekem még egy darabig szólíthat apának), és azt mondta, mármint a rendőr, hogy ő ennyi pénzért ilyen kis szobát még nem talált kiadottnak széles a hazájában, viszont, szép a tapéta. Meg is nyugodtam, ha már a rendőr is ellenőrzi, egyetemista lányom rendesen el van-e helyezve, és mivel tapasztalja, hogy nincs, ráadásul se nem csempész, még csak nem is drogista, euróúniós kedélyesen véleményt nyilvánít a tapétáról és távozik, ahelyett, hogy odavágna a gumibottal az évtizedek óta „lakás” kiadó vénasszony horgas orrára, aki a lyukat szobának nevezve kiadta a lányomnak veszett pénzekért. Nyilván, bennem van a hiba. Nem is értem, mi ütött belém, talán az úniós szabályok ilyen új föl- és megismerése, vagy az, hogy csökött agyammal megint csak arra tudtam gondolni, hogy ezek rendesen kibasznak velünk, ezek a nagyon úniós belgák, meg nem belgák, mert rám tört a vizelés erősen fölismerhető ingere. A húgyozhatnék.
      Mondom a lányomnak, szégyenlősen, a toilette, ha jól emlékszem, ezt szokták úniós formában kiírni, immár nálunk is, hogy a nyelvet még nem tudók ott szarják és húgyozzák össze magukat, ahol éppen ezt látják, és nem tudják lefordítani a feliratban utolsó lehetőségüket, azaz, hogy illemhely… Na, sürgős a dolog, hol van itt, ebben az euróúniós albérleti lakásban a klozet.
       Kimész, mondja a lányom, rögtön jobbra, és bemész a szekrénybe. És itt áll meg az ütő, s a vér egy húgyhólyag felé vezető érrendszerben. Mi van? Kimész, ismétli a lányom, rögtön jobbra fordulsz, és bemész a szekrénybe. Látja értelmezhetetlen kelet-európai pofám: ne lepődj meg, az a vécé. A legszörnyűbb ebben, hogy látom rajta, nem viccel. Emlékezetem szerint az egyetlen ember, aki szekrényben lakott, mindamellett piros tintát ivott vörösbor helyett, Alfred Jarry volt. A fene se hitte eddig a legendát. Szekrény, meg piros tinta… De hogy ott is szart-húgyozott volna…? Kimegyek a folyosóra, szembe találom magam egy kétméteres kínaival, aki egy ágyékkötőben flangál ottan, mutatkoznék be neki sekély angolságommal, de nem várja végig a mondatot, faképnél hagy, jobbra fordulok, ott valóban van egy szekrény, a szekrényajtót kinyitva egy klozetba lépek, a falon egy nagymellű és ehhez lengén öltözött nő, félig nyitott ajkakkal, a vécécsésze, a hely hihetetlen kis mérete miatt, mélyen alattam, ahhoz, hogy a dolgom elvégezzem, meg kell támaszkodjam falban, el kell döntsem tehát, vagy a csaj félig nyitott vastag szájára tapasztom a kezemet, vagy valamelyik mellét ragadom meg; így, utólag, bevallhatom, a szájára tapasztottam a támaszkodó kezemet, és nagy műgonddal igyekeztem eltalálni az alattam mélyen és szinte merőlegesen tátongó csészét a meglehetősen szűköcske, piszkosfehérre mázolt szekrényben.
      Mondjam még? Kilépve másnap az utcára, a fegyelem és rend és rátarti büszkeség olyan képletrendszerébe kerülök, mintha a nagykőrösi gimnáziumban Csányi tanár úr matematika óráján lennék. Itt sem értek semmit. Mintha nem ugyanabban a városban lennék. Mintha a kint és a bent nem ugyanaz lenne. Mintha, megint átvernének bennünket a kirakattal, ahol nekünk becsülettel kell állnunk és lennünk, közben mögöttünk széthugyozzák a piszokszín-fehér szekrényekben a jövőnket. Hollandia jut eszembe. Ahol az ablakokon nincsenek függönyök. Ülnek a békés polgárok, vacsoráznak, kártyáznak, beszélgetnek, kifelé élnek az utcákra kivilágított szobákban. És én közben érzem, hogy a fények mögül előgomolyog, azután egyenesen ömlik kifelé valami fenyegető, mély, rettenetes sötétség. De lehet, hogy tévedek.
      Később döntöttem. Hazamegyek, és euróúniós szabályok szerint átalakítom a lakásomat. Van négy szoba, két fürdőszoba. Ez lesz hat szoba, mert a fürdőszobákat átalakítom szobákká. Területre épp megfelelnek, legfeljebb az azokat kivevő diákok állva, vagy jobb híján srégen fognak aludni éjszaka. Van négy gardróbszekrényem, kettőből klozetot csinálok, kettőből talán euróúniós szobát, távol-keleti vendégdiákoknak, azok úgyis kisebbek, kivétel az ágyékkötős kínai, de őt nem fogadom be. Ez eddig összesen nyolc szoba. Talán az előszobát is át tudom alakítani lakószobává, az már kilenc. Azon ugyan átjárnak majd, de ő lesz a kinevezett átjáró lakos. Valami megszállt ország gyermeke… A terasz esetleg egy eszkimónak jöhetne jól, és ha átszámolom, már tíznél vagyunk. Megy ez nekünk, hamar beleszokunk az euróúnióba. Zabálás a pinceszinten lesz, mármint a mostani garázsban, amit egyszerűen át tudok alakítani a leuveni öregasszony diákszállássá alakított lakását mintául véve – étkezőhellyé. Az Ecserin veszek egy hatvanas évekbeli hordozható gázsparheltit, a szerszámosládák lesznek a konyhaszekrények, csak még átcserélem (egyébként az egész lakásban) a villanykörtéket neoncsövekre, hogy ne fogyasszanak annyit a vendégeim. Ha megvakulnak tőle, egyszerűen kirakom őket, vagy emelem a bérleti díjukat. Ágyneműt, étkészletet, ételt, polcot, függönyt, egyáltalán, mindent ők hoznak, és nekem fizetnek még ezért is, hogy hozhassák.
      Euróúniós lettem, bassza meg, se perc alatt, veszem észre. Meg azt is, hogy megy ez nekem. Most már tudom, miért voltam eddig csóró, szinte földönfutó. Ám most, hogy beléptem – az értelmemmel is – az únióba, nekem is áll a zászló. Bocsika, innentől kezdve, tényleg nem érdekel már, hogy piros-fehér-zöld-e. Az a zászló. Mi több, nem gondolnám, hogy az kellene legyen. Félre a nacionalista gőggel, kék és sokcsillagos. Mind egyek vagyunk, ugye, egyek, és meg is fogtuk az isten lábát, mióta ugyanabban a szekrényben szarunk – vagy szaratjuk egymást, és nem is aprópénzért…



Kapcsolódó:

A Vendég-oldal rovat írásai

Kőrössi P. József: Mit gyűjtünk
Márton László: A város, amely eltemette önmagát
Vass Tibor: Szent a béka
Garaczi László: Az olaszokról
Turczi István: Csindambaram
Balogh Robert: Hajnaltájt csendesen úsznak a fókák
Benedek Szabolcs: Öcsi, hány óra van?
Jónás Tamás E-MAIL
Fehér Béla: Mozi
Podmaniczky Szilárd: A végtelen példázat
Onagy Zoltán: Kaland Pesten
Szőcs Géza: "Regényeinket és verseinket kézben tartva"
Cserna-Szabó András: Rozsdás szögek
Tarján Tamás: Találkozások Leninnel
Pécsi Györgyi: Liberté vagy amit akartok
Méhes Károly: A búsulás mikéntje
Esterházy Péter: Onnét így
Bányai János: Tájkép háború után
Tőzsér Árpád: Istennők a meszesgödörben
Berniczky Éva: Emlékszem olyanokra is, akiket sohasem láttam
Szepesi Attila: Kőasztal
Fekete Vince - Uniós kocsmadumák
Zalán Tibor - Pál esete az erdővel

2007. december 03.
Hozzászólások (2)
2007. december 05. 16:21
tibu
A mi honunkban ki lehetne adni ilyen albérletet, amilyet a dicső belga \\\"ejrópauniósok\\\" kiadnak?
No thanks!
2007. december 03. 23:27
hedda gabler
huhhhh...
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png