Tárca






Szilágyi Zsófia
EB után, olimpia előtt


 

Nem érdekes téma már, hogy nők is nézték a foci Európa-bajnokságot. Annál unalmasabb töprengést pedig nem tudok elképzelni ezügyben, minthogy vajon értjük-e mi a lesszabályt, vagy sem, és valóban az lenne-e nőiségünk bizonyítéka, hogy nem értjük, ahogy ezt a magyar írók fociválogatottjának örökös kapitánya írta le egyszer: „«A nők nem értik a lesszabályt», ez a remek, telitalálatos előítélet nem csupán szexi(sta) (noha!), hanem – tisztelet a nem-kivételnek – tényleg nem értik. Az «emberben a nő» nem érti, futballfrusztrált figurák annyira nem értik, amennyire nők.” A lesszabálynak nem a megértésével, hanem a meglátásával vannak gondjaim. Van egy szabály, felfogtam már régen, ennél bonyolultabb szabályokat is simán megértek. Látni persze csak ritkán látom a lest, tévében nézek ugyanis meccset, élőben már régóta nem, úgy pedig rendesen ritkán látszik. Meg egyébként is van asszisztens (partjelző), aki jelzi (vagy nem), van kommentátor, férfi, aki megmondja, az volt-e, vagy sem, aztán van stúdióbeszélgetés, amikor lelassítják, megmutatják, elemzik. (Ilyenkor többnyire látom.) És vitatkoznak rajta hosszú percekig – ha olyan egyértelmű lenne, ahogy ezt Kukorelly Endre véli előbb idézett mondatai alapján, hogyan lehetne ilyen sokat beszélni róla?

Az előítéletek már a kisfiúkban is ott élnek: nemrégiben osztálykiránduláson, a fiamén voltam kísérőszülő (ha létezik ilyen kategória), a Velencei-tóban küzdöttem azzal, hogy a másodikos-harmadikos kisfiúk végre rám figyeljenek, és kifelé menjenek a vízből, ne befelé. Ordítani fölösleges volt, melléjük úsztam, és meghallottam, hogy éppen arról beszélgetnek, a holland-olasz meccsen az egyik gól lesből esett-e, vagy sem. Elmagyaráztam, nem volt les, mert a szabálykönyv szerint ha a játékos sérülés miatt, akaratán kívül tartózkodik az alapvonalon kívül, akkor... Úgy tátva maradt a szájuk, hogy simán kikergettem őket a vízből.

De a focinak nem is a lesszabály a lényege, ahogy ennek a nyárnak sem a foci EB, hanem – az olimpia. A foci Európa- és világbajnokságokba már örökre keserűség fog vegyülni, a magyar focisták csempészték ezt bele nekem: az 1986-os foci VB-n szakítottam a magyar labdarúgással. 13 éves voltam, Videoton- és magyar válogatott-drukker, imádtam Disztl Pétert, Détárit, Esterházy Mártont pedig sokkal előbb ismertem, mint Péter nevezetű testvérét. Volt kis füzetem is, rajzoltam bele zászlókat, beírtam a csoportmeccseket, és leültem a tévé elé. A magyar-szovjet meccset nézni. Jött az első gól. A második. A harmadik. Félidő. És én akkor sírni kezdtem, elmentem aludni, és sose melegedett fel a szívem ismét a magyar focistákért. Tartok tőle, már nem is fog.

De az olimpia, az más. Tóth Krisztának van egy verse, a Hajdu blues, amelyben a (női) életet mosógépekben méretik meg: „csak egy újabb használt Energomatra / tellett: mikor a szállító lerakta, / átfutott rajtam, ha tizenötöt kibír, /három Energomat és itt a sír.” Számolhatunk olimpiákban is. Hiszen az életünket pásztázhatjuk így végig, még ha négyévente vetünk is rá egy-egy pillantást. Az első olimpia, amelyikre emlékszem, a moszkvai. Sokra nem, persze, Magyar Zoltán lólengésére és Misa macira. Ahogy sír a záróünnepségen. Aztán az én Misumra, ötkarikák is voltak a hasán, „akit” a szüleimtől kaptam, és most hoztam el tőlük, ki ne dobják, még ha szőre sincs, meg szeme sem, a sok szeretettől. Majd a szomorúság 1984-ben. A hiány. Akkor csak az enyém, a csalódásom leginkább – abba most gondoltam bele, egy tévéműsort megnézve, hogyan törte emberek életét össze az el nem utazás. Főleg azért jut ez eszembe naponta, mert egy házban lakom a nyolcvanas évek magyar atlétikájának egyik sztárjával, a vágtázó Kovács Attilával, aki állítólag akár érmes is lehetett volna százon, éppen Los Angelesben. De nem lett. És a számomra talán legkedvesebb olimpia, a 88-as szöüli. Az első „igazi” olimpiám. Amikor apukám felhúzta csörgőre az órát éjszaka, illetve hajnalban, ha, mondjuk, Darnyi úszott, aztán mi ketten, szépen csöndben, kicsit álmosan leültünk és néztük az úszódöntőt. És mindig megérte felkelni. Az újabb emlékezetes, a 92-es barcelonai, amelyiket először néztünk együtt a férjemmel, még nem férj-feleségként. A 2000-est meg már a kisfiammal néztük végig: gyeses anyukaként minden elődöntőre, selejtezőre is volt időm. És valami számomra érthetetlen okból Guszti a súlyemelő-versenyekért rajongott, így azoknak minden percét láttam. És az összes eredményhirdetést, akárki vett részt rajta, mert a másik kedvencünk a hignusz volt, ahogy ő mondta. Én viszont leginkább a magyar himnuszt szerettem hallani, akkor tanítottam meg Gusztinak is, melyik az. 
          
Kétéves fiammal otthon, doktori disszertáció írása közben, állás nélkül, még annak reményével sem rendelkezve. Sose felejtem el az akkor szintén kisgyerekes anyuka Nagy Tímeának, hogy megcsinálta. És, hangozzék ez bármilyen patetikusan, erőt adott nekem is. Az ő eredményhirdetésén sírtam megint, mint a mexikói foci VB alatt, de most már a meghatottságtól. Aztán én is megcsináltam, a doktori disszertációt legalábbis, lett állásom is. Lassan tízéves kisfiamnak pedig, lehet, ez a mostani lesz az első „igazi” olimpiája. Lelkes olimpianéző szülőkben nem szenved hiányt. És ha már a NOB-nak Peking kellett, akkor lehet, erőt veszek magamon, felhúzom csörgőre azt az órát, és most már én ébresztem a családomat hajnalban.




Kapcsolódó:

A Vendég-oldal rovat írásai

Oravecz Imre: Emlékezés egy régi könyvre
Király Levente: Testvérgyilkosság
Méhes Károly: A kimondott igen porfelhője
Bódis Kriszta: Nő a kifutópályán
Háy János: Nevemre veszlek
Tőzsér Árpád: Nyugat népe, 2008
Csehy Zoltán: Madame Sosostris tekintete
Poós Zoltán: Terézvárosi identitás
Lackfi János: Digitális Gutenberg?
Gömöri György: Varsóban jártam
Bogdán László: Az ördög
Rapai Ágnes: Ne lopj!
Békés Pál: NÁBORÚ ÉS BÉKE
Bánki Éva: Pablo, a pingvin
Zalán Tibor: Egy apa euróúniós megvilágosodása
Kőrössi P. József: Mit gyűjtünk
Márton László: A város, amely eltemette önmagát
Vass Tibor: Szent a béka
Garaczi László: Az olaszokról
Turczi István: Csindambaram
Balogh Robert: Hajnaltájt csendesen úsznak a fókák
Benedek Szabolcs: Öcsi, hány óra van?
Jónás Tamás E-MAIL
Fehér Béla: Mozi
Podmaniczky Szilárd: A végtelen példázat
Onagy Zoltán: Kaland Pesten
Szőcs Géza: "Regényeinket és verseinket kézben tartva"
Cserna-Szabó András: Rozsdás szögek
Tarján Tamás: Találkozások Leninnel
Pécsi Györgyi: Liberté vagy amit akartok
Méhes Károly: A búsulás mikéntje
Esterházy Péter: Onnét így
Bányai János: Tájkép háború után
Tőzsér Árpád: Istennők a meszesgödörben
Berniczky Éva: Emlékszem olyanokra is, akiket sohasem láttam
Szepesi Attila: Kőasztal
Fekete Vince - Uniós kocsmadumák
Zalán Tibor - Pál esete az erdővel

2008. július 14.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png