Pár éve a boráról híres hegyaljai városkában telepedett le csodabogár barátom, akit, ha néhanapján arrafelé akad dolgom, meglátogatok. Valamelyik nyáron, midőn meglehetős helyismerettel terelgette borvásárlói hajlandóságomat a minőség és az árak útvesztőjében, még alkalom gerjesztette különcségnek véltem, ahogy a hulladékgyűjtők tartalmát igyekezett átrendezni. A vasútállomás peronján elhajított papír zsebkendőt fölvette és kukába dobta, az onnan kiemelt, s alig megkezdett szendvicset fél utcával arrébb kóbor korcsnak kínálta, az árokpartra vetett chipses zacskót meg, miután a benne lévő maradékot járdára szórta a madaraknak, zsebre gyűrte, mert éppen nem látott a közelben szeméttartót. Magatartása a szégyenérzetet érintette bennem, de nem hoztam szóba viselkedését, mintha a leghétköznapibb cselekedet lenne séta közben mások mocskát szedegetni, amely persze legalább annyira a miénk is, hisz minket zavar.
        Nemrég újból felkerestem barátomat. A főtéren találkoztunk. Alkonyodott, éledeztek a szúnyogok, a fecskék esőt ígérve alacsonyan repültek, és nem tudták olyan szaporán kapdosni a kis vérszívókat, hogy a fél város ne az elöljáróságot szidja az irtás elmaradásáért, amikor pedig a permetező helikopter közeli robaja tolakodott mondataink közé, már mindegy volt; a fedetlenül hagyott testrészeiket sűrűn csapdosó polgárok nem bocsátották meg a nyár elején megáradt vizek visszavonulása után maradt posványos árterekből kiáramló szúnyogsereget.
       Lakásuk felé tartva egy darabig barátom tolta a kerékpárját, később felajánlottam, hogy tolom inkább én. Addigra keze, zsebei tele lettek üres sörös dobozzal, megtaposott pillepalackkal, eldobott tetra pakkal. Hazaviszi, s otthon a szelektív hulladékgyűjtés szabályai szerint osztályozza azokat.
       Üvegeket is talált, féldecist és sörösöket. A hajléktalanjának adja majd, az meg beváltja a sarki boltban, és puha bélű, friss fehérkenyeret vesz belőle. Vagy sört. S ha elfogy a sör, az üveget vagy elhajítja, vagy nem.
       Másnap reggel barátomék lányait vittük óvodába, s az egyik copfos, cserfes apróság selypítve méltatlankodott, amikor édesapja – logisztikai megfontolásból: inkább visszafelé jövet! – nem vett föl egy eldobott sörösüveget.
       Kísérem barátomat, ahogy terelgeti lányait az óvodába. Illetve ő kísér engem a vonathoz, csak előbb útba ejtjük a gyerekmegőrzőt. Emlékképek kavarognak bennem. Az apánkat nem tudjuk feledni; égboltnyi könnyűséggel nehezedik rám is.

       Két alapélményem a menekülő szégyen és magányos büszkeség. Apám is üvegezett. Amikor még nem voltak hajléktalanok. Vagy nem úgy voltak.
       Szoba-konyhás szegénységben nőttem föl, de hát, aki akkoriban az utcánkban verandát toldott házához vagy befalazta a gangot, szinte módosnak számított. Osztálytársaim apjai általában jó tíz évvel voltak fiatalabbak az enyémnél: izmosak, sötétkék munkásruhában jártak, svájcisapkásan, és reggelenként a dolgozóba menet legurítottak egy-két féldecit a kisbolt előtt. Hozzájuk képest apámat törékeny öregembernek láttam, akinek kisgyerekkoromra két fémkoronás szemfoga maradt csak. Protézist csináltatott ugyan, de nem hordta. Ritkán, ha mondjuk vendégségbe mentünk, anyám beleveszekedte a szájába, de láthatóan zavarta a viselése, és az arca is valószerűtlenül megnyúlt tőle.
Egy őszön levágta a negyedik szomszédunkat a kertek alatti nyárfásban. A fiatal férfinak, akinek két kislánya volt, az eset után vastag, makulátlanul fehér kötés került a nyakára a kék munkászubbony fölé, és svájcisapkája alól sejtelmesen mosolyogva könyökölt ki szürke, mellmagasságig érő deszkakerítésükön. Amikor másodjára felkötötte magát, nem járt a kiserdőn senki.
       Apám idegen volt az emberek között. Nem igazán vették komolyan, és ő se vette őket komolyan. Csak azok tudtak vele beszélgetni, akiket valamiért tisztelt. Mindenki más szavát elviccelte. Az apósáét is. Néha megfagyott a levegő. Nem ivott. Berúgva egyszer-kétszer ha láttam. Lakodalomban például, hogy ne kelljen táncolnia. Tikkasztó nyarakon görögdinnyét evett, s néha vásárolt pár üveg sört. Alkoholmenteset. Melegen itta, mert félt a tüdőgyulladástól. A tébécéből kigyógyították, a rákból, évtizedekkel később, persze nem lehetett. Az orvost, aki ki akarta metszeni a fél tüdejét, hamarébb temették el. Tüdődaganat végzett vele is.
       Tolakodnak a képek, a történetek, pedig csak az üvegekről és az öltönyökről akartam írni. Apám öltönyei egy ideig vasárnapokra várva sorakoztak a szekrényben. Vékony, de arányos alkatán fegyelmezetten mutattak, mintha nem is konfekciótermékek lettek volna. Lehet, hogy nem is azok voltak, vagy legalábbis nem mindegyik, mert emlékszem egy öreg úri szabóra; egyszer jártam is nála, de már nem tudom, mit csináltattunk akkor. Én sohasem tudtam úgy öltönyt viselni, ahogyan az apám. Aztán elkezdte hétköznapokon is hordani őket. Némelyik elkoszolódott, elrongyolódott rajta. Kezdtük szégyellni, milyen ruhákban jár. Még nagyanyám is rászólt a fiára: hogy nézel te ki!
        Ráadásul apám elkezdett üvegezni. Meg kukázni. Egy délután remegő gyomorral mentem az iskolába, mert apám földúltan, emelt hangon mesélte – nem nekem – anyámnak meg nagyanyámnak, hogy egy autós barom majdnem elütötte. Leszorította az útról, ahol éppen biciklivel haladt. Vagy valahogy így. A mondatokra nem emlékszem, magára a történetre sem esküszöm, csak azt a zsigeri félelmet tudom felidézni, ami belém költözött. Akkoriban történt, hogy leszázalékolták. Boltos volt. Sötét, olajos padlójú, vaskályhás, egyszemélyes üzletekben mérte a cukrot, a sót, a zsírt, vagy emelte le a polcról, amit kértek: légyfogót, pálinkát, cipőpasztát. Szeretett büszkélkedni vele, hogy villámgyorsan számol fejben. És ha valaki azt mondta rá, hogy boltos, kijavította kereskedőre. Talán ezért tudta minden megalázottsága, kiszolgáltatottsága ellenére úgy viselni az öltönyeit, ahogy.
       Hogy a rokkantnyugdíjat kipótolja, elment éjjeli őrnek a vágóhídra. Akkoriban kezdte elhasználni az öltönyeit. Füstölnie is kellett a húsüzemben; puha fűrészport lapátolni a ráérősen, zsírosan gyöngyöző, tömött sorokban lógó sonkák, kolbászok alá, és a sárgás fareszelékben hosszú, fekete csíkot égetett a lassú parázs.
        A füst beleette magát ruháiba, bőrébe, tüdejébe. A hentesek meg ittak. Nemcsak a bolt előtt a féldeciket, de sört is. Az üvegeket széthagyták a vágóhíd ragacsos öltözőiben, a szürkére festett fémszekrények mögött – ahová súlyosan nehezedett a gumicsizmák és a száradni kitett kapcák orrfacsaró bűze –, a zsírszagú, csupa csempe helyiségek eldugott szegleteiben, apám meg összeszedegette. Először a táskájában hordta haza, amennyi belefért, aztán madzagra kötözte őket a szájuknál, s a biciklikormányra erősítette. Csörögtek az üvegek, amerre karikázott. Mielőtt visszaváltotta, lavórban gondosan kimosta mindegyiket, a címkéjüket pedig leáztatta. Kenyérdarabokat is hazahordott, ételmaradékot – a kutyáknak. Később az árokpartról is fölszedegette az eldobált palackokat. Nem szívesen mentem vele az utcán; de hát kamaszgyerekek nem szívesen mutatkoznak az apjuk társaságában.
       A végén már nem vitte vissza az üvegeket. Csak hordta haza. Amikor meghalt, százával hevertek a sörös palackok az udvaron meg a kerti virágágyás mellet. Benőtte őket a dudva, kaszálni se lehetett tőlük. Az unokák fél téglákat dobáltak közéjük, úgyhogy amíg rá nem szántam magam a rendcsinálásra, a szilánkok miatt az udvarra se lehetett kiengedni őket. Az üvegcserepek az eget tükrözték: súlyos felhők úsztak felületükön lassan, barnás fehéren, majdnem úgy, mint régi fényképeken. Csak sokkal fényesebben.

       Az olcsó gyanús, a szép meg drága. Paradicsomot vásárlok. Délelőtt van. Most valahogy nem átható a piac szaga; a kósza illatok nem állnak össze anyagszerűvé, a nyár érzéki aromája elmúlt, az őszé még nem elég zamatos. Átmeneti időszak ez, az almák is szeszélyesek, ahogy a csarnok sárga műanyagtetején átszűrődő fény meghamisítja héjuk színét.
       A húsbolt pultjánál mintha ismerős állna sorban, de amíg fizetek, eltűnik valamelyik oldalfolyosón. Szatyrokkal a kezemben teszek egy kört, hátha rálelek. Régi iskolatárs. Évek óta nem láttam. Szatyrot himbál ő is. Alighanem egy idős, alacsony, kövérkés asszony is tartozik hozzá, legalábbis haladásuk ritmusa szerint, de a távolság köztük méternyi.
       Megörülünk egymásnak. Az anyját kísérte be a városba, füldoktorhoz. A nénike továbbmegy, körbenéz, visszafordul. Nem emlékszem, hogy valaha találkoztunk. Mondom neki, csókolom, ő meg mosolyog, hogy amíg beszélgetünk, nézne egy kis körtét. Elcsoszog. Öreg. Megöregedtek a szüleink. Az enyémek meg is haltak.
        Néhány gyakorlott mondattal betájolunk egy-két ismerőst, magunkról is elárulunk ezt-azt. Egykori iskolatársam meséli – nem panaszkodik, csak elbeszél –, hogy nemrég felszökött a vérnyomása, kapott valami bogyókat, de másnap még magasabbat mértek neki, kórházba küldték, azóta gyógyszert szed. Úgy képzelem, ahogy telik az idő, baráti beszélgetéseink egyre inkább a betegségekről szólnak majd. Kérdezem, van-e már olvasószemüvege, mert az enyémet lassan cseréltetni kéne erősebbre. Persze, ebben a korban, hogy a csudába ne lenne! Elnéz a pultok között, fáradtan nevet. Képzeld, két hónapja kettestípusú cukorbetegséget is megállapítottak nálam. Tudod, milyen az, néz rám. Öregségi. Aztán megismétli: ö-reg-sé-gi.
        Megijeszt. Anyám is cukorbeteg volt. Gyakorló hipochonderként távolítom a kérdést. Munkáról beszélgetünk, gazdasági környezetről. Kibukik belőle, hogy néhány hónapja elvált. A gyerekek megnőttek, az asszonnyal meg régen elhidegültek egymástól. A válás formális volt csak. Az igazság az, én is munkamániás lettem, mondja. Visszaér az anyja, kezében zacskó, abban négy szem körte. Indulnak az orvoshoz új hallókészüléket íratni.
        Ahogy visszanézek, látom elhízott alakjukat ellebegni a zöldséges pultok közti kora őszben.

        Az előbb kelt, és fáradt. Éjszaka sokáig gépezett. Sosem akar reggelizni. Megmelegítem a tejet, kakaót teszek bele, legalább ezt idd meg! Megissza. A tükör előtt beigazítja a haját, cipőt húz, indulna az iskolába. Kint hideg van, szemerkél az eső. Csak egy vékony, kapucnis pulóver van rajta. Rászólok, vegyen kabátot. De a fogason lógót nem szívesen hordja. Sőt egyáltalán nem. Akkor vedd fel a télit! Nem akarja, hisztizik. Ordítok. Felveszi. Azt mondja, kicsi. Hisztizik. Én is. Miattam késik el, mondja, amikor elindul. Persze, csak én lehetek ilyen buziköcsögállat. El van rontva a délelőttöm. Visszajön, matat a kulccsal a zárban. Bedobja a kabátot a konyhába, hogy nem kell neki. Akkor vegyél még egy pulóvert! Ha a felső szétázik, akkor se a vizes göncben legyen egész nap. Tiltakozik. Ordítunk. Menne ki az ajtón, elé állok. Test a testnek. Dulakodunk. Én vagyok az erősebb. Még vagy két-három évig. Őrjöngök. Nem érdekelnek a szomszédok. Végül fölveszi a másik pulóvert. A kulcsot az asztalon hagyja. Utána lépek a folyosóra. Akkor ér ki a lépcsőházból. Nesze! Lehajítom a kulcscsomót. Fölveszi, megy. Fordulok vissza, a másik épp jön ki a lakásból. Hello, apa! Kabát nélkül ő is. Vékony, fekete, kapucnis pulóverben! A vállán hátizsák. Elslisszol mellettem. Az eső meg szemetel. Mire a suliba ér, agyonázik. Hello, mondom fáradtan. Nincs erőm vele is megküzdeni. Hét óra. A lelkiismeret-furdalás feszültté tesz. Az egész napom el van cseszve. 
       Égboltnyi könnyűséggel nehezedünk gyerekeinkre.