Nyár van, vad délután, parázsló föld és részeg virágok. Az a majdnem száz év előtti nyár jut eszembe, amikor egy nagy „nyugatos” költő egészséges bronzarcát sütötte az aranyfényű nap. Boldogság, meghittség, otthonosság áradt a családi békét festő sorokból. Még akkor is, ha a vers második része (ugye rájöttél, kedves olvasó, A bús férfi panaszai „Most harminckét éves vagyok…” kezdetű darabjáról van szó) múlt időbe fordítja az idillt. Igen, az élettől búcsúzónak van mire emlékezni; a részben, a nyári délután képében, atmoszférájában még benne van az egész. A boldogság itt nem a vágyak teljesülése, hanem a létezés öröme, a lét várható és nem várt ismeretlenjeivel való szembenézés. A Boldogság című Esti Kornél-novella érzése ez. A hős északra, talán a halál felé utazva egy német kisvárosban szájtátva bámulja a gyermekkori hóesést. A hajdani havazás emléke és a mostani látványa hirtelenül mindent nagyszerűnek, csodálatosnak, kívánatosnak és megmagyarázhatatlanul szépnek láttat. Holott korábban minden céltalannak és kietlennek tűnt. Az élet üres keretei azonban hirtelen megtelnek. Ez volna a boldogság? Meglehet, csupán „a szenvedés hiánya”. A nagy boldogságkereső művek mellé tehető ez a novella. A Csongor és Tünde, s jó néhány Petőfi-vers válaszával rokon.
Ezek a kissé a 19. századra emlékeztető érzelmi, gondolati útbejárások szinte valamennyi Ottlik-műben fölbukkannak. Novellákban (A Hegy Lelke, Minden megvan), a Budában, de a legemlékezetesebben és maradandóbban az Iskolában. Medvét az a múló és elmúlt idő élteti, amikor a dolgok alján „mély boldogság és végtelenség lappangott”. Fogorvoshoz megy édesanyjával a szűk és ronda Haris közben. A történet jelentéktelen, de „az a perc, amikor végigmentek a Haris közön, az egésznek az éghajlata, zenei hangneme…, az megmaradt. Mint a boldogságot, mint a mustot, érzi a torkán: esős járda, nagyváros: kézzelfoghatóan és kifejezhetetlenül, mint az életét, formátlan teljességében.” „Élek!” – mondja az egyik novellahős. Nem kétséges, a létezés mély, sértetlen alaprétegében jár. Szinte a gerincében remeg a boldogság.
Pillanthatunk máshová, modern irodalmunk másféle hagyományt folytató műveire is. Juhász Ferencnek 1984-ben (Hantai Simon festményeivel illusztrálva) megjelenik A boldogság című verseskötete. Sokan azt hitték, szerelmes versek gyűjteménye. Persze az is. Ám a szerző szándéka szerint az alapgondolat paradoxona: akkor is boldogok vagyunk, ha nem vagyunk azok, mivel „még a legnehezebb körülmények között is jó lenni és a nem-lenni a rossz”. Ennek a hitnek a módozatai, vallomás-jelenlétei formálják a mai napig a hamarosan nyolcvanadik születésnapi fordulóját ünneplő költő vers-katedrálisait. A testben „jajlángban izzó rozsdás vaskötelek” és „mégis élni”. A 84-es kötet címadó versében a boldogságot történetesen egy 40 wattos villanykörte jelenti, melynek fényénél olvasni lehetett. Ennek a könyvnek a bevezetőjében írta Juhász: „Az a boldogság, ha azt tudod: léted nemcsak egyszerű emberállapot, de része a léttömény egésznek, s résznek azért születtél, hogy az egészet kimondd! A boldogság az a gond, hogy tudtál-e a törvény szigorú, buja, szelíd, okos, zsúfolt, könyörtelen szava lenni énekeddel. Volt-e gyönyörű emberhaszna annak, amit kimondtál?”
A mögöttünk lévő század fordulatai látszanak körvonalazódni. Hogy mit gondolunk a boldogságról, a legteljesebb mértékben összefügg azzal, amit magunkról, a világgal való kapcsolatunkról gondolunk. Részei vagyunk-e még az egésznek? Kimondható-e még az egész? Megnevezni vagy megszólítani tudjuk-e a dolgokat? Mit gondolunk az irodalomról? Hisszük-e, hogy az irodalmi mű az embert fejezi ki, az emberi állapotot a világgal szemben? Azt a titokzatos folyamatot, melyben a világ átszűrődik rajtunk. Következésképpen a leírt szavak sem üresek, hiszen mögöttük asszociációk, élmények hullámzanak, egyszóval maga az élet. Miközben szóépítményeinkből kiskapuk, ablakok nyílnak élményre, életre, valóságra, természetesen nem azonosak azzal.
A fontos kérdéseket újra föltehetjük, mondta néhány évvel ezelőtt Esterházy Péter. „Magunk mögött hagytuk a hamis nyugalom végtelennek hitt évtizedét, mely azt gondolta magáról, hogy »megy minden« és mehet minden, nagy kérdésekkel nem kell és nem lehet foglalkozni, semmit se tudok vagy mindent tudok, ennek nincs jelentősége.” (A szabadság nehéz mámora kötetből A Bermuda-háromszög című írásból idéztem.) A világ arcába kell néznünk. Csakhogy ez az arc – továbbgondolva Esterházy kijelentését – már nem vagy nemcsak az az arc, ami Kosztolányi, Ottlik vagy Juhász Ferenc műveiből néz ránk. Amikor 2000-ben a Szabadulás című, csonkán maradt Márai-regény megjelent, Sándor Iván figyelmeztetett arra, hogy ez a mű törést jelez. A szabadulás nem szabadulás, s ami boldogság lehetne, valójában a boldogtalanság folytatása. Talán az sem véletlen, hogy az ezredforduló táján jön el a Sorstalanság (újra)olvasásának és valódi értéke fölfedezésének ideje. Köves Gyuri fordulatos életében az állandóság tudatosodik. Avagy milyen boldogság-töredéket és -lehetőséget mutat meg Krasznahorkai László Háború és háborúja a jók és nemesek eltűnéséről? Vagy Kukorelly Endre regénye (Tündérvölgy), mely az ironikus címmel pontosan ellentétest fogalmaz meg. Olvasom Kollár Árpád versét, a Hajnali Részegészt: „gondolni kéne valami szépre”, „olyasmit, hogy a lét, hogy a fények”, s a vers végén: „na, csókolom Kosztolányit”. Tandori Dezső írja a Jön! Jön! A Kosztolányi-125!-ben: „Ma már fogalmam sincs, mi ez / az egész. Nincs rá a rész.” Meglehet, évtizedek óta már nemcsak az eltűnt idő, hanem az eltűnt egész (és rész) nyomában járunk?