Kiss Ottó
Nem vagyunk úgy öltözve
Csabai könyvhétzáró

Annyi minden történt a június 6-ai békéscsabai könyvhétzárón, hogy ha a tudósító csupán az események felsorolására törekedne, végül akkor is elégedetten dőlhetne hátra: jó hosszú cikket sikerült neki írnia.

Volt például hétágra sütő délutáni napsugár, volt hideg esti eső, volt zsíros kenyér és voltak igazán kitűnő borok. Emellett volt negyven-ötven ember, és mégis jó, családias hangulat.

Immár negyedik vagy ötödik alkalommal próbálkozik a Békés Megyei Könyvtár, illetve a békéscsabai városvezetés feltámasztani a korábbi helyi ünnepi könyvhetek hangulatát, több-kevesebb sikerrel. A mostani nyitónap délutánján például elverte az eső a csabai korzóra kimerészkedőket, de azért a programokat mégis sikerült megtartani. Elek Tibor, a Körös Irodalmi Társaság elnöke, a néhai helyi könyvhetek feltámasztásának ötletgazdája, kezdeményezője és főszervezője a zárórendezvény bevezetőjében erről beszélt, na meg arról, hogy a kulturális életre jellemző általános regresszió az idei megyei könyvheti rendezvényeket sem kímélte. Mindezek ellenére jó hírrel is tudott szolgálni. Gyulán például – a rangos írókat felvonultató könyvtári programok mellett – a bő másfél évtizede tartott utolsó utcai könyvheti rendezvényeket felelevenítendő most állítottak először könyvsátrakat, most tartottak először kinti programokat is.

Örvendjetek, némaság lovagjai!

Mintha csak az emlegetett kulturális regresszióra, pontosabban annak egy szeletére, a valaha nagyságrendekkel több hallgatót vonzó előadói estek végérvényes leáldozására reflektálna Banner Zoltán új könyvének címe: Örvendjetek, némaság lovagjai! Az idén 75 esztendős művészettörténész, költő, művészeti író és előadóművész, aki önálló estjeivel az erdélyi városoktól kezdve egészen Ausztráliáig több tízezer embert vonzott pályájának közel öt évtizede alatt, Elek Tibor kérdésére megerősítette mindezt, hiszen véleménye szerint – és ezzel nincs egyedül – „a szavak súlyán, teherbírásán, valódiságán és áttetszőségén áll a világ, nem betonpilléreken és acéltraverzeken”. A néhány éve a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével kitüntetett előadóművésznek nemcsak kultúraközvetítő, de kultúrateremtő szerepe is volt: 1964-ben Erdélyben induló előadói pályájának példájával egész mozgalmat indított útjára, de hasonlót vitt véghez később az erdélyi képzőművészeti kultúra felmutatásával, több erdélyi festőművész monográfiájának megírásával is. Banner Zoltán, a kolozsvári Utunk egykori művészeti szerkesztője közel húsz éve él Békéscsabán, és itt is folytatta a megkezdette utakat – nemcsak a képzőművészet területén (megírta például a megye művészettörténeti vázlatát), de mint előadó is. Persze, ahogy mondja, egyre ritkábban lépett pódiumra, s ma már nem is vállal fellépést, csak baráti unszolásra, baráti körben (az est szerencsére baráti körben zajlott, így most meg is tette Ady Levél-féle Móricz Zsigmondhoz c. versének kitűnő előadásával). Az új kötetben, mely egyébként az ötvenedik a sorban (igaz, ebből „csak” mintegy negyven a saját mű, a többinél szerkesztőként működött közre), ennek a közel öt évtizedes előadói pályának állít emléket, feldolgozva azokat a jegyzeteket, amelyeket többnyire Ceasescu Romániájában készített estéről estére akkurátusan, minden egyes pódiumszereplés után. Van tehát miről beszámolnia, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a Romániában kisebbségként élő szerző pályája egybeesett a Ceasescu-éra mindennapjaival. Banner Zoltán valaha tíz önálló esttel járta az országot, mely estek közül a Petőfi a hídon című volt a legsikeresebb, nem meglepő hát, hogy a Pallas-Akadémia gyönyörű kiállítású könyvéhez ezt kaphatja CD-mellékletként a nyájas olvasó.

Valami kezdődik, vagy végződik?

Pár mondat erejéig maradjunk még a vizualitásnál, annál is inkább, mert a mostani csabai könyvhétzárón, egyébként igen örvendetes módon, meglehetős súllyal volt jelen a vizuális kultúra több ága is. Ábrahám György például igen szemléletesen és élvezetes módon beszélt arról, mi lenne nekünk, utódoknak itten a feladatunk Kohán György Kossuth-díjas festőművész felmérhetetlen jelentőségű hagyatékával kapcsolatban (minderről bővebben a 2007/3-as Bárka számban, illetve: itt). Kalmár Zsolt pedig Váradi Zoltán fotóművészről szólt igen összefogottan és pontosan Váradi békéscsabai, Jankay Galéria-beli kiállítása kapcsán (a megnyitó szövege szintén a 2007/3-as Bárkában, illetve: itt). Kalmár Zsolt egyébként nemcsak szemlélője a fotográfiáknak, maga is gyakorló fotós, igaz, önmagát nem fotóművészként, hanem képi gondolkodóként aposztrofálja. Nemrég megjelent könyvét, a Valami kezdődik, vagy valami végződik? című munkát Szabó Tibor, online változatunk szerkesztője méltatta (az elemzés szövege szintén a Bárka legújabb számában olvasható, illetve: itt).

Ennyi, a friss Bárkára való utalás után mi sem természetesebb: az esten az új számot is bemutatták, pontosabban bemutatta a szerkesztőgárda fiatal tagja, Kiss László, a jelenlévő szerzők közül pedig néhányan illusztrálták is az elhangzottakat: Nagy Mihály Tibor, Kőszegi Barta Kálmán és Szabó László verseket olvasott.

A hely szelleme

Ezután tényleg valami új kezdődött – és ahogy az már ilyenkor lenni szokott, ezzel valami véget is ért, jelen esetben az est komolyabbik fele. De mielőtt kezdetét vette volna a játék (az immár hagyományos versíró verseny), a Körös Irodalmi Társaság évente kiosztott díját, a Körösök Gyöngye névre keresztelt díjat adta át a társaság elnöke Szabó Tibornak, aki a napi online-robot és könyvtárigazgatói teendők mellett képes magas színvonalú alkotói és kritikai munkákra is, s mint ilyen, bizton megérdemli (tessék utánacsinálni).

Miután a jelenlévők nyugtázták, hogy jó helyre került a díj (az üveg minőségi bor), Elek Tibor megadta az idei versíró verseny hívószavait – A hely szelleme –, minekutána rettenetes zsíros kenyér, ásványvíz- és borivás következett, s akik az evés-ivás közepette is képesek voltak a versírásra (közel tucatnyian), rávetették magukat az üres papírosokra. Az idei könyvhétzárót nem a korábban megszokott helyen, nem a Meseház udvarán, hanem a Szlovák tájház udvarán tartották – szerencsére, ugyanis, ami sejthető volt, bekövetkezett: jött az eső. Viszont az új helynek nemcsak szelleme van, de előadóterme is, így a versek felolvasására és a zsűrizésre már ott került sor. A teremnek kitűnő az akusztikája, így még azok is vállalkoztak a versmondásra, akik aznap este nem írtak, Nagy Mihály Tibor például, aki a szonettek mestere, és aki végül egy korábbi versét mondta el (és aki miután jelen sorok írója két falat pogácsa között megkérdezte tőle, miért nem ír verset, végigtekintett magán és közölte: nem vagyok az alkalomhoz illően öltözve). A zsűri osztott-szorzott, aztán kiosztott, és bár minden versíró/versmondó megérdemelte volna a győzteseknek járó elismerést, mindenki nem kaphatott könyvjutalmat. Kalmár Zsolt például azért, mert a zsűri elnöke elfogultság fennforgását jelentette be, de aztán mégis közölte, hogy otthon majd ő is megkapja a különdíjat (a zsűrit Balogh Erika, a szerző felesége elnökölte).

Hát körülbelül ennyi volt, ilyen hangulatban zajlott a csabai könyvhét záróeseménye. Tudósító elégedetten dőlhet hátra: jó hosszú cikket sikerült neki írnia.