Ábrahám György
A földreszállt

Az 1910-ben, Gyulaváriban földreszállt kohán györgy, imígyen kisbetűkkel írva, a magyar képzőművészet nemecsekje.

Nemecsekhez illően szülővárosára hagyta egész életművét. Mit is tehetett volna? Ahol sokan azt sem tudták, hogy létezik, ahol egy levesért rajzot kaptak tőle, ahol egy pörköltért festményt akaszthatott a falra, aki vendégül látta, abban a szülővárosban jótékonykodott, ahol nem sokra becsülték. Halála előtt, mint a Pál utcai fiúk közlegénye, megkapta a „tábornoki” váll-lapot, 1965-ben a Kossuth-díjat. Megírták, hogy életmű-kiállítása volt a fővárosban. Szégyen reám, én nem tudtam.

A XXI. század egyik legjelentősebb képzőművészeti eseménye volt Gyula város művészeti életében, 2001. június 13-án a Mogyoróssy Könyvtárban, ahol Caj Lunnak, a papír feltalálójának, Gutenbergnek, a nyomda megalkotójának és Supka Gézának, a könyvhét elindítójának hódolva, a könyv ünnepén bemutatták Supka Magdolna Kohán György című nagymonográfiáját.

A szerző, a sokak által tisztelt Manna (ma már az égi nagy műteremben beszélgetnek Kohán mesterrel, Aba-Novákkal s társaival) mindössze harminc évet készült erre az alkalomra. A KOHÁN-KÖNYV, csupa nagybetűkkel nem egy szimpla album volt, mint más színes, szemgyönyörködtető kiadvány. Emlékmű, amit csak szellemi útitárs írhatott meg.

Sajnos még ma sem tudják a gyulaiak, ki is élt és alkotott itt közöttük. Mégis ki volt, van, lesz Ő? „A monumentalizmus szinte egyetlen magyar mestere – állítja róla a kortárs –, aki nélkül nem lehet Magyarországon képzőművészetről beszélni. A festészet Toldija, aki az ecsetjével Budán túlra, Párizsra mutat. Ízig-vérig magyar s mégis világméretű.”[1]

Amikor a Nemzeti Galériában 1976-ban ismételten a közönség elé került, még mindig fényévnyi távolságra volt korától, s a megértéstől. A törlesztők lelkiismerete azonban unta a furdalást. Lenyűgözően gyönyörűséges kiállítás volt. Dermedt döbbenettel álltam a képei előtt. Hinni sem akartam a szemeimnek. Majd szétvetett a lokális büszkeség. Az életmű-kiállítást nézve állította róla Andzej Wajda, a lengyel filmművészet égígérő nagysága, hogy amit lát, az maga a világsiker. Barcsay Jenő meg azt mondta: „…nem tudta, milyen zseniális”. Mire Supka azt válaszolta: „lehet, hogy maga nem, de Ő igen”.

Aztán lett a Kohán Képtár. Talán igaz, talán nem, hogy több volt az ellenző, mint a támogató, amikor emlékmúzeummal illették a városban, Gyulán.

S mi történt azóta? Néhány újrarendezés. Meg a csendes várakozás. Itt, az ország délvidéki zugában létezik, halódik az életmű. Másutt alig tudnak róla, s a kevesek ismerik. Ezért kellett a könyv. De elegendő lépés volt a monográfia?

Nem kellett volna, kellene-e erőteljesebben bevinni a köztudatba, s a nemzetközi figyelmet felhívni Kohán művészetére? A Nagy Manna már régen tudta: „Kellene, de nehéz lesz, mert a blablások átvették a szöveget. Nagyon belevaló emberek kellenek ehhez. Addig is, míg ez bekövetkezik, nyugtassa az ittenieket, hogy Gyulának van Kohánja, aki minden pompát megérdemel” – mondta az örökifjú művészettörténész, megnevezve az utódot, Gyarmati Gabriellát, a szakmabelit, az életmű további ápolójául, mintegy nyilvánosan rátestálva a továbbiakat. Aki hol van most? S tehet róla?[2]

Ellenpontként Féja Gézát idézem, akinek sorait a monográfia is tartalmazza: „Azt mondotta egyszer az édesanyjának: Magamnak festem őket, de majd egyszer az udvarra hordom, és felgyújtom.” De mégsem égette el. Gyula városára hagyta, mert „az emberek eltűnnek, de a város megmarad. Vég-Gyula visszanyeri régi rangját, ismét őriz, véd valamit, és bizonnyal európai zarándokhellyé válik.” Érzem és állítom, hogy igazat beszélt a neves viharsarki, festőóriást adott szülővárosom a hazának. A VILÁGNAK.

Az időgép újabb generáció felnőtté válását jelzi. Sejtjeink pusztulófélben. A ma már őszülőre forduló nemzedéknek kellene valami maradandót hagyni az utókorra. Néhány éve egy brókercég termeiben lehetett Kohánt, s vele a magyar monumentalizmust látni. Sok-sok, kissé megkopott, már-már itt-ott restaurálásra szoruló mű a főváros közönsége számára láthatóvá vált.[3] Annyi idő után most már csak a helyrehozatalra kellene áldozni.

2010. február 22-én lesz születésének 100. évfordulója.

Nem tisztem, hogy szóljak, de az sem, hogy fogjam be a számat. Már most el kellene különíteni vajmi kis összeget. S fel is használni, amikor kell. Az újabb életmű-kiállításhoz, gondolom, valakiknek milliókat kell félretenni.

A világ százegyedik csodája megér ennyit. Nálunk nincs Alhambra, nincs Colosseum, nincs Leonardónk, nincs El Greconk, nekünk Kohán Györgyünk van.

Jut eszembe: megnézik-e őt a gyulaiak, a megyeiek? Őt, akinek a naplementéje az egész FÖLDET bevilágítja, akinek szivárványa az egész EMBERISÉGNEK ad reményt, akinek GÖNCÖL SZEKERE a földre hozza a csillagokat, s akinek emberalakjai a KOZMOSZ gyermekei.

Mi közöm van nekem mindehhez? Semmi más, mint az, hogy békésgyulai vagyok. Már ennyi is sok. Látni vélem, hogy a tornyok magasából reánk tekint. S helyeslően bólint. No lám, még a végén, mármint az idők végén, egyszer még fel is fedeznek…

Meggyőződésem, hogy Kohán György minden időben a magyar festészet aranycsapatában játszott, játszik, s játszani fog. Soroljam a csapat többi tagját? Mondjam, hogy Székely Bertalan, Benczúr Gyula, Csontváry Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos, Munkácsy Mihály, Mednyánszky László, Paál László, Rippl-Rónai József, Szinyei Merse Pál, Zichy Mihály… S hogy milyen poszton fér be a nemzeti tizenegybe? Focihasonlattal élve mondjuk úgy, hogy a Kocsis Sándor helyén. Ő sem volt több, mint egy világbajnokság gólkirálya. Kohán György sem több, mint a monumentalizmus alkirálya.

Tehet róla, hogy szerette a sors, s korán halt? Ettől még halhatatlan. S HÁROM ÉV MÚLVA 100 ÉVES LENNE, HA ÉLHETETT VOLNA.  

[3] 2002-ben két kiállítást rendezett a Kohán-hagyaték tulajdonosa a művész népszerűsítése céljával Budapesten. Festményeit és viasztempera munkáit a Hamilton International Tőzsdeügynökség Aulich Art Galériájában, grafikai kollekcióját a Nemzeti Táncszínházban működő Premier Galériában láthatta a közönség. (A szerk.)