Az önmagát képi gondolkodóként meghatározó Kalmár Zsolt legújabb könyvének befogadását a (foto)grafikus és verbális kifejezésmódok egymásba játszatása, az átgondolt (és művészi alázattal kidolgozott) kötetkoncepció, valamint a párhuzamosan kibontott témák közötti finom egyensúlyok teszik izgalmassá, élményszerűvé. Harminc fénykép és (ha jól értelmezem) ugyanennyi rövid vers szerveződik a kis alakú könyvben egyetlen, a létösszegzés igényét mutató művé. Ízléses, barátságos alkotás a Valami kezdődik, vagy végződik?, pedig veszélyes terepen mozog. Az apró szövegeket képi környezetbe ágyazó kötetek hajlamosak a félrecsúszásra. Ha a művész nem kellően biztos kezű, akkor vagy a versek degradálódnak képaláírássá, vagy a fotók illusztrációvá, és mindkét esetben elvész (vagy legalábbis sérül) az alkotóelemeknek funkciót adó kölcsönös jelentésgazdagító erő. A szóban forgó könyv azonban jó érzékkel kerüli el ezeket a csapdákat. Kalmár Zsolt megtalálja és végig megőrzi művében az üdvös arányokat, könyve élő egység, miközben (külön érdem) könnyed és elegáns tud maradni.

   Az osztott belívekre rendezett harminc szöveg-kép pár (a nyitott könyv bal oldali lapján mindig vers, jobbról pedig egy fotó) sajátos alanyi líravilágot teremt. Kalmár versei élményekre, tapasztalatokra reflektálnak, a rövid szövegek egy-egy felismerést vagy szellemes következtetést bontanak ki, de oly módon, hogy a költeményekben csupán a reflexiók jelennek meg, a mögöttük lévő élethelyzetek (amelyekre válaszként születtek) nem. Minden vers egyetlen gyors futam, referenciális elemek nélkül, idő- és helydeixisek nélkül, az értelmezéshez feltétlenül szükséges rögzített pontok nélkül (a kötet, cím nélküli, nyitóverse: „Elveszett eszméletem / máshol talált rám. / — Ott kezdtem újra.”). A szövegeknek ez a határozatlansága, nyitottsága láthatóan konceptuális jellegzetesség. A nyelvi összetevő ebben a könyvben csupán megnyitja a művet, témát jelöl, atmoszférát teremt, hogy azután a túloldalon lévő fotográfia (a maga ténylegesen rögzített képpontjaival) kösse-értelmezze a vers nyitotta líraí teret, testet adjon az önmagában nem (vagy csak nehezen) interpretálható gondolatoknak, hangulatoknak. Teljes értékű üzenetet kizárólag a vers és a fotó egymásra vonatkoztatásával kaphat a befogadó, így jön létre az esztétikai minőség, az összetevők önmagukban életképtelenek, csonkák. (A nyitóvers melletti képen elhagyott sínpályát látunk. Rozsdás fém, zúzalékkövek, koszos betongerendák töltik ki a fotót. Ez az élettelen környezet adja a kontrasztot. A sínvas alól egy helyen bokorcsemete bújik elő. Utat törő élet. Ott kezdtem újra, csattan a vers zárlata. Akár ott is, ahol más nincs, ahol reménytelen, lehetetlen, értelmezi a kép a költeményt. Így működik ez a könyv, így kell olvasni: kétféléből hozni létre egyet.)

   A kötet öt ciklusba szervezve mozgat öt (egymással is több helyen kapcsolatot teremtő) témát. A könyvcímmel azonos című nyitó sorozat az örök visszatérés gondolatát, a mindig ugyanaz ismétlődik élményét bontja ki négy vers-kép pár segítségével. Az egzisztencialista indíttatású, az önazonosságot problematizáló versek mellett egy repülőgép-ablakból fotózott tengerpart, a már említett sínpálya, egy napsütötte hegycsúcs (amire hófelhő úszik rá éppen), illetve egy, az olasz városok terein gyakori szoborember látható. Utóbbi a legizgalmasabb. A kép hátterében valódi (talán ókori) kőszobor áll, idealizált férfi, duzzadó izmok, teátrális póz — egy hérosz lehet. Ennek a gránitfigurának fordít hátat a fotó előterében a gyűrött műanyagruhába öltözött, minden nemi jelleget nélkülöző szoborember. A kép melletti vers pedig: „Ugyanaz / nem ugyanaz / nem ugyanakkor.” Ebben a fotó-szöveg kettősben teljesedik ki a ciklus jelentésvilága, az üzenet a megélt értékvesztés (amennyiben a visszatérő ugyanaz valójában silányabb minőségben tér vissza). A második, Kellenek az álmok, / mert ami nincs / az hol legyen? című ciklus hét elégikus verse a személyes élet élményeire reflektál, a társra találás örömét, a másik ember közelében létezés problematikáját, a párkapcsolatok törvényszerű bukását fogalmazza meg. Nosztalgikus hangulatok és az indulat nélkül megélt legyőzöttség adnak karaktert ennek a sorozatnak, a verseket kísérő képeken pedig lenyugvó nap, meztelen női combok és mellek, egy üres pad, tengeröböl vizén megcsillanó napfény, és egy görög templom romja. A harmadik ciklus (címe: „A boldogság fényképtéma: / addig tart, / ameddig kattan”) a bukás fogalmával játszik tovább, azt tágítja elmúlássá, „A bilitől fejődünk / az ágytálig.” állapítja meg Kalmár. Szentenciózus kisversek sorakoznak egymás után, mellettük sírkert, zúzott facsonkok, alagút vége után kezdődő újabb alagút a képeken. A legkifejezőbb fotográfián egy leharcolt, öreg utcazenész hegedül, de csak egy bronzba öntött bohóc hallgatja, és a szöveg a másik oldalon: „Mindenki /maga / módján / marad / magára.” A negyedik ciklusban a kontemplatív költői attitűd keres kifejezési formákat, a kötet záró (Az utolsó lecke /Vakok látásával hallani! / Süketek hallásával látni! című) sorozata pedig a művészi szereplehetőségeket veszi számba, majd a képi gondolkodó küldetését, alkotói hitvallását fogalmazza meg. „Most fülembe dúdolják: / Az utolsó dalt. / Az első egész dalt.” zárja művét Kalmár Zsolt, és az utolsó dal mellett egy, az égből fényképezett, fehéres szigetnyúlvány felsejlő képe.

   A kötet szerkezete esztétikai bravúr. Nemcsak a belívek bal oldalán találhatók ugyanis szövegek, de a fontosabb versek újra és újra visszatérnek, a fotók mellett vagy alatt, apró betűs képaláírásként. Bonyolult ismétlődésmintázatot hoz létre a Valami kezdődik, vagy végződik?, a recirkuláló elemek pedig folytonos újraértelmezésre késztetik az olvasót. Ragyogó ötlet, működik, valódi élményt nyújt az, ahogyan a könyv befogadóját visszaparancsolja korábbi, már interpretált versekhez, képekhez, ahogyan az ismétlődések új jelentéseket generálnak, vagy tónusokkal gazdagítják a már létrehozottakat.

   Miközben a könyv (irodalmi szempontból) nem hibátlan. A versek nyelvi megformáltsága sok helyen esetleges, a nem túl progresszív líranyelvet kézenfekvő szóképek, elkoptatott gondolati sémák terhelik, és a kötet verseiben sajnos maradt néhány durva képzavar is (például „Hangulattá silányodott / előző életek eszenciája / zsigerből mosolyog tévutainkon.” — a kortárs líra nem tűri az efféle, túlhajtott, értelmezhetetlen képiséget). Zavaró még, hogy a szövegek központozása meglehetős következetlen, és hogy itt-ott helyesírási hibák vonják el az olvasó figyelmét a mondanivalóról. A kötet frissessége, a struktúra ötletessége azonban olyan erős, hogy ez háttérbe szorítja, ellényegteleníti az apróbb hibákat.

    A Valami kezdődik, vagy végződik? küllemét, fizikai megjelenését a kompromisszum-mentes igényesség jellemzi. A felhasznált magas minőségű anyagok, és a pontos nyomdai kivitelezés az exkluzív albumok közé emeli Kalmár Zsolt könyvét. Komoly, mértékadó köntös tehát, és belül leképeződik, megmutatkozik a szerző (művein átütő) különleges alkotói habitusa, amit Grecsó Krisztián így nevez barátságos előszavában: „a képi gondolkodás kéjes könnyedsége”

Megjelent: Bárka 2007/3

Kapcsolódó: