Ha Váradi Zolit némi élelemmel ellátva bezárnánk egy átlagosan berendezett, négyszer négy méteres szobába, biztos vagyok abban, hogy néhány nap eltelte után szenzációs fotóanyaggal jelentkezne „Benyomásaim a bezártságról” vagy „ Észrevett részletek” címmel. Miért mondom ezt? Azért, mert aki tud fényképezni, az bárhol tud, aki pedig nem, az sehol sem.
   Természetesen átmenetek azért vannak, de úgy tűnik, Váradi Zoltán professzionális meglátó és kivitelező.
   A nyolcvanas években ismerkedtünk össze, mikor a Szlovák Kultúra Házában kiállítása volt.
   Azt írtam akkor a vendégkönyvbe, hogy nem kell ahhoz messzire utazni, hogy valaki jó fotókat készítsen. Őt kíváncsivá tette ez a megállapítás és utánam érdeklődött, én pedig megtiszteltetésnek vettem, hogy megismerhettem. Azóta barátság és az ebből fakadó két közös kötet jelenti számunkra az összetartozást.
   Zoli látó ember, észrevesz, kiemel. Nem szépíti meg a dolgokat, hanem rátalál a szépre.
   Ráadásul olyan szépségeket örökít meg, amelyek mellett minden nap úgy sétálunk el, mintha nem is léteznének – kutak, újságos bódék, kirakatok, köd, az alkonyat fényei. Olyan ez, mint a bennünk rejlő, de mégis elveszett lehetőségek, amitől egy hajszál választ el minket, viszont az végérvényesen.
    Az ő képeihez nem kellenek címek, az ő képei tiszták, szótlanok és nem tűrik sem a kategorizálást, sem a túlbonyolítást. Megmutatják magukat egyszerűen, csendben és nem tolakodóan kérnek bennünket, hogy vegyük őket észre.
   Ami csodálatos bennük, hogy fekete-fehér indíttatással készültek, de színes technikával. Olyan ez, mint mikor egy műgyűjtő kezébe vesz egy értékes tárgyat: nem ront neki, tudja, hogy finoman kell vele bánni, hogy lelke van. És aminek lelke van, az elég színes fekete-fehérben is, nem szükséges tarka-barkára mázolni.
   Nekem annak idején, mikor még kossuthos gimnazista voltam Debrecenben, a magyar tanárnőm azt mondta, hogy vannak emberek, akik sokat tudnak, de nem beszédesek és olyanok is, akik azt a keveset, amit tudnak, úgy tálalják, hogy ideig-óráig rengetegnek tűnik.
   Zoli nem beszédes ember, úgyhogy elmondom helyette, amit ő szerényen elhallgat:
    1955-ben születik Békéscsabán; általános és középiskolai tanulmányait Mezőberényben végzi. Tizenhárom éves, mikor megkapja első fényképezőgépét egy Zorkij 10-est. A konyhában nagyít, és rengeteget jár moziba. Saját bevallása szerint képi kultúrájára ez volt a legkiemelkedőbb hatással. Édesanyja megrendeli számára a Fotó című folyóiratot, és ez az a momentum, amely a fotós életbe való bekapcsolódást jelenti számára. Ebben az időszakban kezdi pályázatokra küldeni munkáit, és a siker nem marad el: 1975-ben országos középiskolai pályázatot nyer. Hazafelé jövet Pécsről – kezében a serleggel – végérvényesen elkötelezi magát a fotózás mellett. Váradi Zoltán azt vallja, hogy előbb a szakmát kell tökéletesen kitanulni, és csak ezután jöhet majd az önkifejezés, a kísérletezés.
1975-től 1986-ig, majd 1997-től 2003-ig a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban dolgozik, és mint alkalmazott fotográfus műtárgyfotókat készít, katalógusokat illusztrál. 1983-ig szinte valamennyi hazai fotópályázaton részt vesz, és még ugyanebben az évben – a megyében elsőként – tagja lesz a Magyar Fotóművészek Szövetségének. Ajánlója – többek között – az a Tóth István, aki az 1980-as évek elején[2] New Yorkban megkapja az Évszázad Kiváló Fotóművésze elismerést.
    Bár ekkoriban két ajánlatot is kap neves fővárosi lapoktól, egyiket sem fogadja el, továbbra is a békési táj, az itteni emberek vonzzák. 1985-ben tagja lesz a Művészeti Alapnak is. (30 év az alsó korhatár, ő ekkor 30 éves.) 1990-től kisebb megszakításokkal szabad szellemi foglalkozású művész. 1996-tól hat könyve jelenik meg Mezőberényt, Orosházát és Gyulát bemutatandó, valamint egy műtárgyfotókból összeállított kiadvány is napvilágot lát, és szintén nevéhez fűződik a Jankay Tibor életművét bemutató album. Elkészíti egy, a megyeszékhelyet tárgyaló könyv anyagát is, ennek megjelenése azonban még várat magára.
    Több tucat egyéni és csoportos kiállítás résztvevője; a Magyar Fotóművészek Szövetségének nívódíját pedig tizenkét alkalommal nyeri el. Ötven éves kora óta foglalkozik a digitális fényképezéssel. Első ilyen jellegű bemutatkozása a Jankay Galériában rendezett kiállítás.
    A fogadtatás kedvező. Véleménye szerint ez az alkalom is bizonyítja, hogy igény van azon élettér egyedi szemszögből való bemutatására, ahol a nézők mindennapjaikat töltik.
Ezentúl egyéni kiállításokban gondolkodik, és szeretné a hagyományos és a digitális technikát egyaránt alkalmazni. Bízik abban, hogy bölcs döntés születik majd a hagyományos „kézműves- fotográfia” jövőjét illetően.
    És most következzék néhány vélemény az alkotóról és képeiről:
– „A fiatal fotográfus nem hétköznapi erényeket csillogtat, úgy tűnik a szakmát máris magas szinten műveli.” Békés Megyei Népújság, 1981 – Sass Ervin
– „Ma már szinte hihetetlen, hogy létezik ilyen tiszta, mindenre őszintén rácsodálkozó tekintet, mint a fiatal Váradi Zoltán.” Magyar Nemzet, 1985 – Beke László
– „Valami előre bocsátott rossz közérzet felől haladunk az adott világ varázsai felé.” Békés Megyei Népújság, 1986 – Pleskonics András
– „Aprólékos műgonddal kidolgozott fényképein alig történik valami, mégis hallhatatlanul izgalmasak.” Katalógus-bevezető, 1986 – Gera Mihály
– „Létrehozva ily módon a fából vaskarikát, a szigorúan vett tárgyi világ tárgyias ábrázolásában a fikciót.” Kiállításmegnyitó, Szeged, 1986 – Szávai István
– „Váradi Zoltán fotóművész alkotásait a hazai fotóművészet valós értékeiként kell megítélni. Azzá emeli tudatos, művészi programja, a mesterség nagyvonalú ismerete, a szociografikus vénába oltott érzékenysége.” Kiállításmegnyitó, Szeged, 1986 – Tandi Lajos
– „Váradi Zoltán legfőbb erénye a jó megfigyelés, a lírai tolmácsolás művészi ereje és pazar kompozíciós képessége.” Magyar Nemzet, 1986 – Polner Zoltán
– „Poézisének igazi súlya nem oldottságában, hanem egyszerűségében, védtelen őszinteségében keresendő. Ez helyezi őt a kortárs fotóművészet élvonalába.” Magyar Nemzet, 1987 – Pallagi Ferenc
    Mikor Zolit közérzetéről faggattam, humorosan az ország állapotához hasonlította azt. „Az elmúlt tizenhét évben megváltozott a közbeszéd” – mondta. „Attól félek, hogy az alkotó emberek helyzete egyre bizonytalanabbá válik. Létük már így is meglehetősen esetleges. Egyre fogy bennük a hit, hogy »adni akarásukra« szükség van. A szerzési vágy felülemelkedik az egyetemes értékeken, és ez baj. Öröm ugyanakkor, hogy az emberek éhségérzete még felvillan egy-egy művészeti témájú rendezvényen. És öröm az is, hogy ugyanezen emberek biztató szavaira újjászülettem, tele vagyok tervekkel. Amíg szeretik könyveimet, megnézik kiállításaimat, itt a helyem.”
     Váradi Zoltán visszahúzódó, időnként befelé forduló személyiség, úgy is mondhatnánk, hogy nem könnyű ember, nem könnyű sorssal. Talán ez is közrejátszik abban, hogy mikor megnyilvánul, azt körültekintően, átgondoltan és felelősségteljesen teszi. Egyszóval: hiteles. És ami hiteles, az befogadásra méltó érték. Ő attól nagy, hogy nem akar nagy lenni, meghúzódik a háttérben és csodaszintre emeli a hétköznapok félhomályát. Azt a félhomályt, amelyben barátságok és szerelmek szövődnek, amelyben megállva egy pillanatra, titkon elsírhatjuk magunkat, vagy éppen tetten érhetjük a mindig múló boldogság utolsó zöngéit, azt a félhomályt, amelyben üzen nekünk a csend.
    Mostani kiállításának vendégkönyvi bejegyzései között található az alábbi mondat:
„Csabai képei láttán mintha Párizsban járnék!” Meg is ígérte, hogy a jövőben ellátogat a Szajna partjára és „csabaiasan” fényképez majd.

Adjon neki hozzá a Teremtő erőt, egészséget!

---

[1] Elhangzott 2007. február 13-án a Jankay Galériában.

[2] 1980-ban. (A szerk.)

Kapcsolódó: