A demokrácia ellen
Varga Anikó
Reflex fesztivál harmadjára
Az erdélyi magyar színházi terepen rendszeresen jelentkező három nemzetközi fesztivál – a sepsiszentgyörgyi Reflex, a kolozsvári Interferenciák és a temesvári TESZT – sok mindenben különbözik egymástól, a program összeállításától, fókuszától kezdve a szervező intézmények kulturális-társadalmi-gazdasági, egymástól eltérő adottságáig. Ami viszont közös, a nemzetközi kitekintésre való hajlandóság, az a szemlélet, amely a helyi színházi kultúrát többféle kontextusban láttatja, azok sokszínű dialógust biztosító mezejében.
A Reflex fesztivál – amely biennálé-rendszerű eseményként idén márciusban harmadik alkalommal került megrendezésre – esetében ennek a szemléletnek a magától értetődő voltát együtt kell látni azzal a színházépítői és alkotói munkával, amit a Bocsárdi László rendező vezette társulat az elmúlt években következetesen művelt. Ennek köszönhető az, hogy a székelyföldi régióban kulturális központként működő, mintegy hatvanezer lakost számláló városban a színház különleges státust élvez, a presztízs azonban nem tartalom nélküli, nem formális: szorosan együtt áll a nézők esztétikai értelemben vett nyitottságával, befogadó-készségével, és ettől nem elválaszthatatlanul, a kritikai érzékével is. Az egyik legszebb színházi élményeim közé tartozik az idei kiadást megelőző fesztiválon azt tapasztalni, hogy egy olyan szakmai szempontból igen merészen újító előadáshoz, mint a Krystian Lupa rendezte Persona. Marylinhez a diákokon keresztül a nyugdíjas korosztályig átfogó nézőközönség egyértelmű érzékenységgel fordul. S épp így egy előadás hét órás időtartama, annak színháznyelvi bonyolultsága nem jelent néző-riasztó gátat. A szerb Tomi Janežič által rendezett maratoni Sirály az idei fesztivál egyik legmarkánsabb fesztiválélménye volt, amelyben „szakmai” és „nem hivatásos” nézők egyformán osztoztak.
A Reflex programja több kontextust – a jelentős Kelet-európai színházi műhelyek/alkotók/előadásokét, a román színházat, az erdélyi magyar színházat és a sepsiszentgyörgyi, négy színházi társulatot jelentő színházi közeget – helyez egymás mellé, ez határozza meg a válogatást. Az előadások mellett a megszokott kísérőrendezvényekből: kiállításokból (Példák nem univerzális székre címen magyar és román kortárs képzőművészek munkáiból), koncertekből (az osztrák radio.string.quartet és a berlini RotFront együttesek szereplésével), a Magma kiállítóterében zajló, előadásokat követő szakmai beszélgetésekből, a fesztivál fiatal szakíróinak tartott nemzetközi, a Játéktér színházi lap Mentor-programjával közösen szervezett workshopból, a bukaresti Lengyel Intézettel közösen szervezett, Tadeusz Kantort bemutató eseménysorozatból, és természetesen mindezek hézagaiban és szüneteiben a nem-informálisan zajló, sokféle szakmai találkozásokból állt össze a Reflex.
Bár Janežič Sirályával kapcsolatban a forma-méret arányait szokás említeni elsőként – szokás, mert az előadás megjárt már pár nemzetközi fesztivált –, ennél fontosabb, hogy az alkotók mély gondolatisággal mennek ellenébe a virtuozitás, a formátumot kihívó csapdákkal övező csábításnak. Janežič időkezelésének talán legfontosabb következménye, és ezzel többek között a drámában a Trepljov által hangoztatott új színházi formák kérdését gondolja végig ő maga is, hogy kibillenti a nézőt az artisztikus produktumhoz való megszokott viszonyból, a tárgyias tekintetet helyett élményszerű, affektív részvételi lehetőséget kínál, anélkül teszi azonban mindezt, hogy feladná az (ön)reflexió igényét. Az, hogy színházat nézünk, egy pillanatig nem függesztődik fel. Maga az előadás is felmutatja a színházi alkotás számtalan eszközét, például az olvasópróba helyzetéből indít (a szentgyörgyi előadástól eltérően máskor a rendező értelmező részvételével), és a szereplők lassanként öltöznek be Csehov-korabeli ruhákba; mégsem a teljes és zárt illúzióhoz érkezünk, miközben szinte valós mélységükben látjuk kibontakozni az előadásban az emberi sorsokat és bennük az emberi tragédiákat.
A másik szerb vendégelőadás, az Újvidéki Színház Kokan Mladenović által rendezett Opera Ultima Beaumarchais két drámáját, a Sevillai borbélyt és a Figaro házasságát részint könnyű paródiaként, részint sötét hangulatú kortárs operaként használva keretezi egy színház(i társulat) és annak fenntartójával való konfliktusának, közvetve pedig az elnyomás és kiszolgáltatottság társadalmi kérdéseit. A feldolgozatlan ügynökkérdéssel foglalkozik a Pintér Béla társulat Titkainkja, a bukaresti Odeon Színház A demokrácia ellen című előadása Alexandru Dabija rendezésében pedig groteszk képek-jelenetek sorozatában viszi színpadra a demokrácia elferdüléseit. A katalán szerző, Esteve Soler a modern társadalmi (gazdasági elnyomás, politikai képmutatás, elidegenedés) krízist negatív utópiaként mutatva sokkol – Dabija rendezése izgalmas becketti képpel indul, a két egybebábozott szülő frissen világra jött gyermeke, a Demokrácia azonmód lerágja nemzői lábát, az utána következő jelenetek egy rugóra járó ritmusa és jelentései azonban visszavesznek az előadás erejéből. A temesvári német és magyar színház improvizációkon alapuló előadása, a Moliendo Café (rendező: Silviu Purcărete) a kávé hívószavára egybefűzött etűdökből áll, amelyből szinte teljesen hiányzik a beszéd: játékos, asszociatív képek áradatába kapcsolódhat be a néző. Purcărete rendezésében egy thonet-bútorokkal berendezett kávézó terébe helyeződik az előadás, ezt a klasszikusan békebeli, szinte időtlennek mutatkozó enteriőrt jól olvasható történeti utalásokat hordozó jelenetek hozzák mozgásba: a kávé európai „bevonulásától” kísért török háborúkig a világháborús utalásokon keresztül a kortárs szociális rítusokig.
Kínálja magát, hogy a Reflexen szereplő három Shakespeare-előadást egy blokkban olvassuk (mindhárom előadás látható volt a Gyulai Shakespeare Fesztiválon is), jóllehet a színházi nyelv tekintetében igen eltérő előadásokról van szó. A budapesti Nemzeti Színház Szentivánéji álomja már erőteljes eszközeivel (fényeffektek, popzene, konferanszié-helyzet) is a dráma kortárs olvasatát hangsúlyozza. David Doiashvili rendezésében az effektek erőssége mintha a szerelem eredendő erőszakosságát szándékozná aláhúzni, a gondolatiság és az eklektikus színházi eszközhasználat azonban szétválik, visszaszorítva az egyébként izgalmasnak ígérkező dramaturgiai-gondolati felvetéseket.
Bocsárdi Lászlónak a gyulai bemutató óta sokat váltott Hamletje a zárt fekete színházi térbe kerülve letisztult, meditatív érzékenységgel teremti meg a dráma filozofikus olvasatát.
Oskaras Koršunovas sűrű szövetű, intenzív Mirandája a Vihart kétszemélyes előadássá redukálva a belső emigráció helyzetére összpontosít: a politikai alapon izolált-izolálódott értelmiségi apa és autista, mozgáskorlátozott lánya közti viszonyt különböző valóságszintek tördelik.
Az idei Reflex a megcsappant támogatás miatt valamelyest visszafogottabbnak tűnt előző kiadásánál, ez a meghívott előadások számában is megmutatkozik – a Reflex által képviselt szellemiséget, amely a Sirálytól a Mirandáig ívelve az elmélyült színházi élményt hangsúlyozza, mindez nem rendítette meg. Azért, persze, nem lehet nem hangsúlyozni, hogy ennek a fenntartásában mennyit jelentene a kiszámíthatóbb finanszírozás.
