Ütőér

 

 Egressy_Zoltan_uj.jpg

 

Egressy Zoltán

 

Szia, Piszke papa!

 

A lábamnál kuporognak a Málna csoport picijei, szorosan mögöttük a középsős Szőlősök, hátul pedig a hamarosan elballagó nagyok, a Szilva tagjai, nekik székük is van. Vidáman és kíváncsian vonultak be, lassan csendesedtek el, fürkészve nézik az író bácsit, aki természetesen lényegesen jobban izgul, mint ők, vagy mintha felnőttek figyelnék, igaz, utóbbiak Egressy Zoltánt szokták hasonló alkalmakkor, ez itt most más, speciális helyzet, a legidősebb kófic sincs hatéves, nekik én másvalaki vagyok, egyfajta mesefigura. Amikor néhány perccel korábban beléptem az óvoda előterébe, azonnal előttem termett három-négy apróság, lentről kiabáltak fel rám: szia, Piszke papa!

Szerbusztok, gyerekek.

Néhány hónappal korábban jártam már itt, nagyszerű élmény volt, most meg máris örülök, hogy felismernek a kissrácok, büszkén húzom ki magam, muszáj is, egy Piszke papa nem járhat görnyedten. Mosolyognak rám, kedvesek, jól van, ezek szerint nem viselte meg őket a legutóbbi látogatásom, néhányuk nekem is ismerős. Akkor a Piszke papa meséi című könyv kapcsán kaptam meghívást, most a folytatás miatt jöttem, hiszen azóta megszülettek, és tapintható formában hozzáférhetők a tengeres fabulák, mindjárt kezdésként megkérdezi az egyik nagycsoportos, lesznek-e a későbbiekben további kötetek állatos témakörben (talán nem a kötet szót használta, és a későbbiek, valamint a témakör kifejezés sem biztos, hogy elhangzott), igen, tervezem, de segíts légy szíves, szerinted legközelebb milyen állatokról kéne írnom? Néz rám, mintha ez abszolút egyértelmű lenne. Hát városiakról. Városi állatokról? Pontosan mikre gondolsz? Muslicákra!

Rendben, egy muslicamese rendel, egyszer lesz majd olyan, azt megelőzően viszont inkább madárkákról írnék, nem mintha a kedvenceim lennének, nem szívesen tartanék például a kezemben szárnyas jószágot, érzek némi viszolygást, de az írás más, írni simán lehet róluk. Egy röpképtelen kakapóról például, vagy egy bávatag pacsirtáról, esetleg egy böszme cinkéről, és az ő néhány barátjukról. De ezek még a jövő szárnycsapásai, egyelőre a tengerrel ismerkedünk, mindenekelőtt azt kérdezem a gyerkőcöktől, mik élnek ezekben a hatalmas, nagy, mély vizekben, van, aki bekiabálja a választ, van, aki fegyelmezetten jelentkezik, igyekszem az utóbbiakra is figyelni, de akkora a „cápa, cápa”-hangzavar, hogy nehéz meghallani, a felszólítottak mit mondanak, azért sikerül előbb-utóbb, a legtöbbjük azt feleli, hogy: cápa!

Érkezik azért egyéb megfejtés is, ügyesek és tájékozottak az apróságok, egészen különleges halakat emlegetnek, olyanokat, amilyenekről nem is hallottam még. Vagy igen, csak elfelejtettem. A könyvben szerepel bamba holdhal, bús tengeri uborka, nemtörődöm doktorhal, öntelt tintahal, laza lazac, energikus tűzhal, hangos angolna, mogorva tőkehal, rettenthetetlen rája, tudatlan kőhal, babonás csikóhal, valamint mohó palackorrú delfin, de ismétlem, hallgatóságom tagjai emlegetnek sokkal izgalmasabb lényeket is, a legnépszerűbb teremtmény viszont világosan, egyértelműen a cápa - ami sajnos nem szerepel a könyvben. Szerencsére ez nem viseli meg különösebben az ovisokat, elnézik nekem ezt a mulasztást. Egyikük nagyon jelentkezik hátul, már áll, nyúl az ég felé, mert eszébe jutott még valami, ami a tengerben található, annyira lelkes, hogy biztos vagyok benne, nem cápát fog mondani, és valóban nem, azt mondja: búvár!

Teljesen igaza van, egy szóval sem kértem, hogy halakat említsenek, ráadásul a könyvben sem csak azokról esik szó, Károly, a tengeri uborka például nem az, viszont állat, nem pedig növény, ebbe belemegyünk kicsit, közben mutogatom nekik Láng Anna gyönyörű illusztrációit, méltán aratnak nagy tetszést.

Szokott-e valaki horgászni közületek, kérdezem, majdnem mindenki jelentkezik, aztán bekiabálják, hogy csak játékból szoktak, itt, az oviban, de akad, aki igaziból is, mutatja szélesre tárt karokkal, mekkora harcsát fogott múltkor, nagyobb, mint ő maga. Nem vonom kétségbe szavai igazságtartalmát, talán tényleg így történt, az apukája vagy a nagypapa végül is segíthetett neki. Egy másik kölyök azt meséli, hogy ők általában süllőt szoktak fogni, lehet, hogy sügért mond, nem értem pontosan, édesen csacsognak, beszélnek szakadatlanul, jó hallgatni, de eljön a pillanat, amikor véget vetek a hangzavarnak, mert felolvasnék nekik néhány mesét, ahhoz pedig csend és figyelem szükségeltetik. Elővigyázatosságból felteszem a kérdést, hogy a címekben szereplő jelzők jelentéseit ismerik-e. Itt van például Zsigmond, az öntelt tintahal. Mit jelent az, hogy öntelt? Jelentkezik valaki hátul, azt mondja, az öntelt az, amit Anyu az ételre tesz. A mellette ülő óvónéni elmagyarázza neki, hogy az az öntet lesz, ezzel egyidőben egy középsős bekiabálja a jó választ is, öntelt az, aki többnek képzeli magát másoknál. Kis csend követi a következő kérdésemet, mit jelent az, hogy rettenthetetlen, aztán kisvártatva erre is érkezik tökéletes megfejtés: aki nagyon bátor, és nem fél semmitől, az rettenthetetlen.

Előzetesen azt gondoltam, súlyosan elfáradok majd a nagy figyelésben, de éppen az történik, mint múltkor, feltöltődve távozom, a gyerekek kikísérnek, szia, Piszke papa, gyere máskor is, jövök, szívesen, amint meglesz a madárkákról szóló mesegyűjtemény. Hazafelé baktatva eszembe jut, hogy ezek a nagycsoportosok addigra már iskolások lesznek, persze jönnek új picik, az idő telik és sajnos múlik, mint ismeretes, csak és kizárólag előre halad, az Erzsébet-híd környékén belém villan, milyen szomorú, hogy nem lehetek többé óvodás, mennyi minden állt még előttem, ami már mögöttem van, panaszkodni azonban összességében nincs okom, lám, fontos megbízatást kaptam ma is, ha végzek a madarakkal, és egyéb mellékes teendőimmel, neki kell látnom a muslicás történetnek, várja egy olvasóm!

 


 

Még mindig lejt a járda

 

Harminckét évvel ezelőtt piszkosnak találtam a Szajnát, vagy csak magammal volt bajom, nem tudom már, mindenesetre verset fabrikáltam, amit jókedvében ritkán tesz az ember, ráadásul kettőt is, ezek őrzik akkori párizsi látogatásom emlékét. Így szólt az első: „A Szajna, mint egy / szajha, mocskosan / átoson a városon. / Nem figyel már semmire, / kicsalták belőle / súlyát az évek. / Csak saját magához / engedelmes, / mint egy refrén-sűrű ének.” A nagybetűket és az írásjeleket most tettem bele a szövegbe, így, több mint három évtizeddel később, szerencsésebbnek találom, ha három mondatból áll a vers. A másikat a St. Sulpice templom ihlette, az hosszabb és homályosabb, tartalmaz egy sort („én, mint a sárga őszök, mindig átlépem arcod sugarát, sötétre sietek, mint ők”), amin el kell gondolkodnom, kik sietnek sötétre a fiatal költő szerint, a sárga őszök, aha, érdekes jelzője ez a kedvenc évszakomnak, amely azóta lett a kedvencem, holtversenyben a tavasszal, akkoriban a telet és a nyarat jobban szerettem, erre határozottan emlékszem.

A Szajna most is mocskos, akárcsak az összes nagyváros összes folyója, sok víz lefolyt rajta legutóbbi randevúnk óta, közelről láthatta Diana halálát és a Notre-Dame részleges pusztulását, mindkettő elevenen él a franciák emlékezetében, a hercegnő balesete fölött, az Alma híd tövében álló Flamme de la Liberte-emlékmű egyfajta zarándokhely lett, virágok, fotók, lakatok emlékeztetnek a huszonöt évvel ezelőtti szörnyű eseményre, a közelben az emlékőrző feliratok közé befurakodik az egyik oszlopon egy „Lost dog”-kiírás, először lusta dögnek olvasom.

Nem messze innen az Eiffel-torony, ottlétem napján éppen megközelíthetetlen, a francia elnökválasztás második fordulójának a napja ez (az), Macron elnök még nem tudhatja, hogy nyerni fog, de a torony környéke már le van foglalva az esti eseménysorozathoz, amelynek során a győztes bejelenti győzelmét, jönnek-mennek a rendőrautók, szólnak a szirénák, a turisták kénytelenek messziről fényképezkedni az Eiffel-toronnyal, sokan készítenek vicces fotókat, úgy tesznek, mintha eldöntenék az építményt, vagy a két ujjuk közé fognák, így olyan, akár egy makett. Furcsa belegondolni, hogy az eredeti terv szerint a tornyot az 1889-es világkiállítás után lebontották volna, nagyon nem szerették a helyiek (sok híresség is tiszta szívből gyalázta, például Maupassant), állítólag csak az mentette meg, hogy rádiórelének használták.

Egy néhány napos látogatás során ösztönös a törekvés arra, hogy kipipáljuk a fontos dolgokat, lássuk a kihagyhatatlan megnézni valókat, ez azonban nem ennyire egyszerű, a Louvre, Versailles vagy a Disneyland nyilván egész napot igényelne, de minden más simán megtekinthető, főként, ha összesen két kötelező programpontom van, egy találkozó ott élő magyar gyerekekkel, egy másik pedig felnőttekkel, könyvbemutatókról van szó, a helyszín Vincennes, amolyan elővároska, ezért vagyok itt, magamat marketingelem.

Időben a gyerekprogram az első, jól sikerül, bár vannak meglepő szövegértelmezési feladataim, a kicsik közül van, aki nem érti az „ugyebár” jelentését, ami az egyik mesében rím a dromedárra, egy másik gyerkőcnek a „makacs” szó okoz fejtörést, tudnak magyarul, de a franciát értelemszerűen gyakrabban használják, óvodába, iskolába azon a nyelven kell beilleszkedniük.

Akadnak kisebb, ám fontos örömök: például egy finom lazacos szendvics elfogyasztása a Sorbonne közelében, nyugalom van itt és napsütés, muszáj ellenőriznem a Radnóti Miklós költeményében foglaltak igazságtartalmát, igen, még mindig érvényes, „a Boulevard St. Michel s a Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda”, lejt azóta is, olyan ez a kereszteződés, hogy valójában két konkrét helyre is utalhatott a költő, mindegy, mert mindkettő lejt.

Felkeresem a St. Sulpice templomot, eléggé dísztelen, ezzel együtt a hangulata tetszett harminckét éve, itt keresztelték meg Baudelaire-t és De Sade márkit, ezt régen nem tudtam, most olvasom. Egyikük sem volt unalmas egyéniség, nem tartoztak a gátlásos franciák közé, pedig ez a vélekedés az itteniekről, legalábbis egy magyar apuka szerint így látják az ide érkező külföldiek. A gyerekprogram végén fejti ki az álláspontját, három éve költözött ki ugyancsak magyar feleségével, nem beszélnek franciául, nem úgy a kisfiuk, aki az óvodában tanulta-tanulja meg a nyelvet. Kérdezem, hogy ők, a felnőttek miként kommunikálnak a helyiekkel, angolul, ami nehéz ügy, de nem azért, mert gőgösek a franciák, nem büszkék és rátartiak, csak nem tudnak elég jól angolul, ezért nem mernek megszólalni. Úgy tapasztalja, ebből fakad sok félreértés. Pedig nyitottak, befogadóak, csak hát szeretik, ha franciául fordulnak hozzájuk.

Elsétálok a Concorde téri obeliszk mellett, háromezerháromszáz éves, ajándékba kapták a franciák, miután egyik tudósuk, Jean-François Champollion megfejtette a hieroglifákat, Franciaország csereajándéka egy szép óra volt, amely azonban soha nem működött. Kínálnak, de nem eszem a Pierre Hermé-bolt híres macaronjából, de egy kávé lecsúszik a Rue Cambronne-on, itt laktam a barátommal harminckét éve, a házzal szemben azóta is áll a Pizza Flora, akkoriban nem volt pénzünk betérni, most meg kedvem nincs. A kávézóban, ahol a presszómat fogyasztom a fáradhatatlanul kalauzoló nagyon kedves házigazdámmal, kizárólag hölgyek üldögélnek, egyikük előtt kóla és cigaretta, mellette magazint olvas egy százéves madame, távolabb fiatal lány csukott szemmel, fejhallgatóval, ő mellette egy másik mademoiselle a telefonját babrálja, az asztalon pohár sör. Délután van, béke.

A felnőtt est is jól sikerül, másnap elzarándokolok a Bastille nyomaihoz, onnan pár perc séta a legrégebbi párizsi tér, az egyik sarkában régi ház, Victor Hugo lakhelye, aztán egy meghívás abszolválása következik: a St. Michel út közelében egy sörözőben Magyar kedd-estek vannak kéthetente, Jean-Pierre a szervező, magyar ő is, csak a neve nem az, a könyvbemutatókról lemaradt, de most felajánlja, hogy szervez egy következőt, legyen, jövök szívesen, akkor talán a Louvre is belefér majd, meg esetleg egy kis Versailles.


 

Tíz szép, tizenkét jó

 

Kapkodva kezdtem olvasni, belefogva egyikbe-másikba, félretéve, aztán megint elővéve, mintha attól tartanék, hogy el akarják venni tőlem, pedig már az enyém, mind, egykori nagyszerű magyartanáromnak köszönhetően, aki úgy döntött, felszámolja a gazdag családi könyvtárat, néhány régi tanítványának szólt, hogy menjen, ha érdekli, viheti a magyar- és a világirodalom remekeit, sőt nemcsak fikciós könyveket, számos tudományos kiadványt is, többezres könyvtár, talán tízezres is megvan, jó páran voltak már, de még maradt rengeteg csoda, vigyek táskát, ne kicsit, mert azt meg fogom bánni, persze nem erőlteti, ha úgy vagyok vele, ahogy sokan mások, ha tele már minden polcom, és nem nagyon fér melléjük újabb könyvhalmaz, hagyjam a francba, ismeri jól az érzést, lenyűgöző a sok ezer egymás mellé zsúfolt könyv látványa, de a tudat nyomasztó tud lenni, egyrészt nincs annyi idő, hogy mindet kiolvassa az ember, másfelől a könyvsűrűség bezár, teret szűkít, szóval döntsem el, eldöntöttem, de visszafogtam magam, és végül összesen huszonkét könyvvel távoztam a csapdahelyzetből, vittem volna több százat, de nemcsak a hová volt a kérdés, hanem a minek is, az idő nem végtelen, feszítettem az egyébként is szűkre tervezett korlátokon, és maradtam a régi magyar irodalomnál, nem a nagyon réginél, olyasmivel nem is találkoztam, így is kincsek kerültek hozzám, Szomory Dezsőtől például mindjárt három könyv, az 1918-as kiadású Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről, továbbá a Levelek egy barátnőmhöz, benne gyöngybetűs dedikáció, nem a szerzőtől, hanem egy ismeretlen valakitől, aki szíve hölgyének üzent, „Jól megjegyeztem: a nő megbocsájt, de nem felejt – kézcsókkal: Jenő, 1935 július”, micsoda titkokat rejt ez a pár sor, regényen kívüli regény, a dedikáció idején született az apám, ez csak apró érdekesség, a harmadik Szomory színdarabokat tartalmaz, 100 díszpéldányban készült, hollandi papírra nyomták, a Nyugat kiadása, az évszám 1910, az első oldalon nyomtatott beírás: „I. Ferencz József magyar király ő felségének legmélyebb hódolattal hálás alattvalója: Szomory Dezső”, ennél tizennégy évvel idősebb a legrégebbi kiadású beszerzett könyv, 1896-os, Vajda János Magyarság és nemzeti közérzet című műve, nem verseket tartalmaz, viszont a költő aláírta valakinek, lett egy Móricz Zsigmond-dedikációm is, a Légy jó mindhalálig, 1920. december 15-én „Szabolcsi Lajosnak szeretettel küldi könyvét” a szerző, érdekesség, hogy a köteten 1921 szerepel a kiadás éveként, vagy az író zavarodhatott meg, vagy a kiadó, egy másik Móricz-művet pehelykönnyű, nemes papíron adta ki az Athenaeum, Bor, szerelem, bánat a címe, összesen kétszáz számozott példány készült belőle, ennél csak egy 1919-es, szegedi kiadású Juhász Gyula-kötet (Ez az én vérem) esik szét könnyebben, aztán itt van, amit végül elsőként olvastam el, Hunyady Sándor Havasi legelőn című novelláskötete, benne a Bakaruhában, amelynek népszerűségét nyilván a belőle készült híres film alapozta meg, pedig az eredeti verzió ez esetben is erősebb, mint a feldolgozás, egyébként 1952-es kiadás, másodikként Karinthy Frigyes Két hajó című kemény fedelű elbeszéléskötetét abszolváltam, komoly meglepetést okoztak a lebegő, áttetsző írások, újra árnyalódott egy íróról kialakult kép, Krúdy Gyula A podolini kísértete 1920-as, kis alakú, az ilyen formátumot különösen szeretem, egy bizonyos Kőnig Béla tulajdona volt egykoron, a következő Füst Milán Ez mind én voltam egykor című könyve, 1957-es kiadás, nem is olyan régi, legalábbis a felhozatalhoz képest, itt fekszik Cholnoky Lászlótól az 1958-ban megjelent  Prikk mennyei útja, vele – illetve az összes Cholnokyval – a közeljövőben behatóan foglalkozom majd, és van még tíz további könyv a földön, a szerzőjük azonos, Szép Ernő, akadnak átfedések, egy-egy novella több könyvben is szerepel, de nem volt szívem otthagyni egyiket sem, kiadás szerint sorba állítottam őket, úgy is akarom elolvasni, az első kettő Dick Manó kiadása, az Élet, halál (1916) és az Egy kis színház (1917), aztán színdarabok jönnek 1919-ből, majd a bécsi kiadású Magyar könyv (1921), aztán az éppen százéves Két felől az angyal, ez sincs már tökéletes állapotban, novellákat tartalmaz, szintén bécsi kiadás, az Új modern könyvtár sorozatban jelent meg, a hátsó borító belső oldalán hirdetések sorjáznak, az egyik békebeli minőségben gyártott tetőpalát reklámoz, Mittelmann Lajost kell keresni Bratislavában, Hajdu Sándor bank- és váltóüzlete viszont Bécsben található, a Grand Hotellel szemben, de a Karpathia vegyipari Rt. is hirdet, többek között virágillatokat kínál jutányos áron, a legnagyobb terjedelemben azonban egyértelműen a Tűz című irodalmi, művészeti, tudományos és közgazdasági hetilap reklámozza magát, azt írják, minden száma szenzációs tartalmú, fontosnak tartják kiemelni, hogy a dilettantizmust nem engedik szóhoz jutni a hasábjaikon, „a Tűz az első irodalmi boulevarde lap, lázas-lihegő időnk ország utakon és pályaudvarokon és a városok terein futó tükre”, és felhívják arra is a figyelmet, hogy ez a legolcsóbb szépirodalmi lap, a következő Szép-kötet verseket tartalmaz 1929-ből, Jó szó a cím, Singer és Wolfner a kiadó, a Dali dali dal a Pantheonnál jelent meg öt évvel később, 1938-ban aztán megint a Singer és Wolfner nyerte el a Ballet című elbeszéléskötet kiadási jogát, 1943-as a Zümzüm, öt másodperccel ezelőtt nagy öröm ért, most láttam meg benne a szerző aláírását, eddig nem vettem észre, ez a 183-as számú példány a 200 elkészültből, és végül egy kései kiadás, Add a kezed, versek Hatvany Lajos előszavával, Szép Ernő ezt már nem láthatta, öt évvel korábban meghalt, nincs már, mégis van, itt nálam biztosan, polcon, földön, bennem, nemrég találkoztam megint az egykori tanárommal, azt mondta, elmehetnék még egyszer hozzá, maradt még vinnivaló, nem tudom, ezen gondolkodnom kell, vélhetően addig fogok, míg elfogy minden, az se baj, legyen másnak is öröme, nekem ezzel a huszonkettővel most van egy darabig.

 


Főoldal

2022. április 19.
Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Mohai Aletta: VérpacaMagyar Dániel új rövidprózái
Ha sok a meggy, akkor kevés a búza?Mi baja Medárdnak a kólóval, és mit keres az özönvíz Eleken?
Csillag Tamás verseiDebreceni Balázs: Börtönversek / KarantényekBánki Éva verseiSzálinger Balázs: A rózsaablak
Bene Zoltán: Pest-BudaMárton László: Apa a túlvilágonDarvasi László: Tóth elvtársNagy-Laczkó Balázs novellái
Márton László: Nibelungok. Kriemhild bosszújaZalán Tibor: MiskaGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A gyulai vérfürdőMárton László: Nibelungok – Ötödik felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png