Titkos lények, házimanók ideje ez – Molnár Krisztina Rita Kályha-kép-regényének részlete a Papírhajón. A történetek Bangó Aliz keramikus hucul kályhacsempéihez készültek.
Molnár Krisztina Rita (Wavrik Gábor fotója)
Molnár Krisztina Rita
Domanó haragja
A vénséges vén Domanó a sutban élt. Látni persze soha nem látta senki, kivéve Hercegnőt, a hófehér macskát. Az, hogy Hercegnő tudta, hol és mit csinál a házat oltalmazó apró apó, több dologból is kiderült. Egyfelől Hercegnő a legsötétebb, holdvilágtalan éjjelen is úgy villogtatta a szemét, mintha lidércek lobognának benne. Hogyne látta volna azt is, ami emberi szemnek láthatatlan! Másfelől amikor esténként a macska bekuporodott alvóhelyére, gondosan félkörbe tekeredett, de úgy ám, hogy teste puha karéjába Domanó, a ház védelmezője be tudjon fészkelődni. Kilina, a gazdasszony minden áldott este két tálkát készített a kemence oldalába: egyet Hercegnőnek, egyet Domanónak. A tálkákba hol édes kecsketejet öntött, hol puliszkát kanalazott, vasárnap pedig egy-egy friss tyúktojást vert fel nekik.
Hogy is ne lett volna irántuk jó szívvel! Hercegnő oltalmazta a házat az erdei egerek dézsmáló seregétől, akik nem átallottak bebújni a kukoricalisztbe, megrágtak kosarat, zsákot, bocskort, amit csak értek. Domanó pedig az egereknél is rosszabbaktól óvta a ház lakóit. Távol tartotta a tolvajokat, ha kellett, szárnyas kígyóvá változott, hogy elijessze az erdei csúszómászókat, elűzte az álmokból a rémeket, de a legeslegjobban a házlakók lelkére vigyázott. Hogy otthon volt, mindenki tudta, még ha őt magát nem is látták. De időről időre találtak egy-egy ősz szakállából elhullajtott, hosszú, fehér szálat a kemencepadkán. Máskor hallották léptei alatt megnyikordulni a padlódeszkát, olykor-olykor azt is, ahogy öreg derekát hajlítgatva nyögdécsel. Ha pedig nagyon finom volt a vacsora, halkan dúdolgatott a doromboló Hercegnő mellé heveredve. Szerette a család Domanó hangját, megnyugtató volt a jelenléte, pontosabban addig voltak nyugodtak, míg biztosak voltak benne, hogy mindennel és mindenkivel meg van elégedve.
Igenám! De mostanában úgy tűnt, Domanó valamiért bosszankodni kezdett. Jaj, annak a háznak, ahol a házat őrző öregapó összeráncolja a szemöldökét! Először csak a gyerekek kezdtek sivalkodni, nevetgélni éjnek évadján, mert legeslegmélyebb álmukból zavarta fel őket. A talpukat csiklandozta, orruk hegyét vakargatta.
Reggel az éjszakai ramazuritól amúgy is álmos gazda, Matij észrevette, hogy két bocskorszíja úgy egymáshoz volt csomózva, mintha házasságot kötött volna a jobb és a bal lábbelije. Vakarta a fejét, haragudott is, aggódott is, kínlódott is, mert a csomók olyan ördöngösek voltak, hogy mire kibogozta a szíjakat, a nap már magasan járt, a trombitások már elfújták az ebédre valót, a fazékban pedig megfőtt a gombás káposztaleves.
– Ej, az ördögnek tartoztam ezzel a nappal! – mérgelődött, és úgy vágta a fokosát a sarokba, hogy majdnem eltalálta a hófehér Hercegnőt. A macska sértődötten nyávogott egyet, felpúposította a hátát, aztán magasra tartott orral kisétált a házból.
– Matej, Matej, megbolondultál! Minek bántod azt a szegény macskát? – vágta csípőre a kezét Kilina.
– Még hogy én bolondultam meg…! Ahelyett, hogy segítettél volna a bocskorszíjat megoldani, itt bíbelődtél a tinorú gombával, hogy a darázs csípné meg a kezed!
Rosszkedvűen kanalazták a levest. Nem szoktak ők veszekedni. Matej még a kecskéinél is jobban szerette Kilinát. És ez nagy szó, mert a pásztornak olyan kedves a tejet adó, fehérszőrű kecske, mint az élete. Kilina pedig büszke volt az ő Matejkájára, úgy nézett föl rá, mint a Kőhavas csúcsára. Most azonban semmi se volt jó. A leves sótlan volt, a gyerekek rendetlenek, a macska nyafka, még a napsugarak is csak a porszemeket világították meg a kunyhó ablakán.
De Domanó úgy látszik, nem enyhült meg. Amikor Kilina délután leült a padra, hogy megvarrogassa Milánka kifeslett ingét, a cérnagombolyagok úgy össze voltak gabalyítva, mintha kismacskák játszadoztak volna a kézimunkakosárban. Mikor meg a tűt keresgélte, csak nem lelte se a helyén, se másutt.
– Csak Domanó rejthette el! – sóhajtotta. – Vajon miért haragszik annyira?
Fáradtan rogyott a székre. De már pattant is fel! Valami alaposan megszúrta az ülepét. A tű! Minden bizonnyal a dühös Domanó rejtette a szoknyájába. Csóválta a fejét, szorította a szúrás helyét, gondolkodott erősen, mivel is ingerelhették fel ennyire a ház jóságos szellemét.
Amikor aztán az esti kását kavargatta a tűzhelyen, és egyszer csak ki tudja honnan tüskés bogáncsok potyogtak a fazékba, úgy érezte, ez így nem mehet tovább.
Vacsoránál, mikor együtt ültek az asztal körül, kérdőre vonta a családtagokat.
– Tudjátok jól, hogy ki a ház őrizője! Mire is mennénk nélküle… Hát azt akarjátok, hogy vész törjön ránk, hogy elapadjon a kecskék teje, hogy villám csapjon a tetőbe? Akkor csak hallgassatok tovább. De jobb lesz, ha megvallja, akinek van mit…! Ki nem mosott fület? Ki gondolt rosszat a másikról? Ki csent lekvárt a bödönből…? Halljam gyorsan, mert ha ez így megy tovább Domanó elköltözik tőlünk, és akkor nem tudom, mi lesz velünk…
Hercegnő a kemencepadkáról nyávogott egyet az asszony szavaira. Ő sem szerette volna, hogy hálótársa egyik napról a másikra elillanjon.
Egy darabig csend telepedett a szobára. Csak Milánka fészkelődött a széken ülve, csak Ivánko vakargatta a fülét. Matej szólalt meg először. Kicsit emelt hangon beszélt, hogy a ház legtávolabbi zugába is biztosan elhallatsszon minden szó.
– Nem tudom, kedves Domanó, mivel bántottunk meg. De kérünk téged, ne haragudj ránk tovább. Igyekszünk a kedvedre lenni. Ha úgy gondolod, nem elegendő az elemózsia…
Ivánko köhögni kezdett, füle csak úgy vöröslött az erőlködéstől. Milánka meg úgy bámulta a kifényesedett asztallapot, mintha tükörbe nézne.
– Igen, Domanó, ha kívánod, hogy kicsit több tyúktojást adjunk neked… – szólalt meg Kilina is, de szavát megszakította a kemencelyukból érkező sivítás. Ijedtében a szája elé kapta a kezét, Matej a fokosa után kapott. De ekkor Ivánko hirtelen felállt.
– Én voltam – suttogta piros arccal.
– Mi voltunk... – állt mellé a húga köténykéje szélét csavargatva.
– Megettük a kalácsot…
– Kiittuk a tejecskét…
– Domanó tálkájából… – fejezte be a vallomást Ivánko, de addigra már mindkettőjük szeméből potyogtak a könnyek.
Az anyjuk haragudott is, meg nem is, dorgálta is, ölelte is a két kis mihasznát, az apjuk morgott egy sort, csóválta a fejét, aztán így szólt:
– Na, akkor, amit elvettetek tőle, most adjátok neki vissza szépen!
Milánka és Ivánko akkor fogták, púposra rakták a kanalukat túrós puliszkával, és odavitték Domanó tálkájába. Hercegnő elégedetten dorombolt. Domanó pedig megbékélve vigyázta tovább Matej és Kilina házát és lakóit.
