Ilia Mihály rovata



 

Ilia Mihály
Radnóti és a "vak tápai lantos"

         A 100 éve született Radnóti Miklósra emlékezik a magyar irodalom közössége és egyre gyarapodó olvasótábora, erre a szelíd, művelt kötőre, aki halála után nem csak a mártíriumával, hanem költészete fényeivel, a magyar nyelv csodájának teremtő produktumával lett nem unalmas klasszikus. Az évfordulón  művei mellett újra kézbe vesszük az egykori kortársak váltakozó hitelű visszaemlékezéseit, irodalomtörténészek, esztéták műelemzéseit, lesznek ünnepségek, és bizonyára fiatalok mondják Radnóti verseit, amint azt a költő óhajtotta. Szerencsések vagyunk, mert ennek az életműnek nem sokkal a jubileum előtt jelent meg egy nagy, összefoglaló méltatása, Ferencz Győző könyve, Radnóti Miklós élete és költészete. Jó eligazítója, segítője a Radnótival való ismerkedésnek. Én itt egy mellékszálát bogozom Radnóti Miklós életének, visszatérek egy régebbi (a BárkaOnline-on már emlegetett) témához, Tápéhoz.

          Ismert tény, hogy Radnóti Miklós 1930-35 között a szegedi egyetemen magyar-francia szakos hallgató volt, itt végzett, itt doktorált Kaffka Margit költészetének elemzéséből. Egyetemi társai közül Baróti Dezső (nekem kedves
professzorom), Ortutay Gyula, Tolnai Gábor részletesen írtak ezekről az évekről, közös emlékeikről. Az ő írásaikat egészítik ki Péter László, Apró Ferenc, Lengyel András és Bíró-Balogh Tamás kutatásai. Az első három nagy részletességgel írta teljessé Radnóti Miklós szegedi éveinek történetét, Bíró-Balogh pedig a majdnem  háromszáz Radnóti-dedikáció összegyűjtésével a költő személyes kapcsolatainak szövevényét szedte rendbe. Radnóti nem nagy kedvvel érkezett Szegedre, nem tudta pontosan, hogy mit fog itt csinálni, mit tanulhat az egyetemen, kitől. De egyetemi tanárai közül kettő: Sík Sándor és Zolnai Béla hamarosan atyai támogatója és tanulmányainak fontos forrása lett, a  szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagjai (az említett egyetemi társak mellett Buday György, Tomori Viola) és a nem bölcsész Kun Miklós hamarosan otthonossá tették számára az idegen, ismeretlen alföldi várost. Éppen ennek a közösségnek volt fontos szerepe abban, hogy Radnóti megismerkedett a magyar faluval (főleg Tápéval), a magyar paraszttal, azzal a világgal, amelyről pesti, csehországi időzése idején  aligha volt közvetlen élménye. Ahogy Péter László a tápai versek elemzésében kimutatta, Radnóti szinte minden korai falusi tárgyú verse tápai  fogantatású. A leghíresebb persze a Tápé, öreg este című, de ezután a szegedi évekből több is  idecsatolható. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának egyik programja a falujárás volt, anyaggyűjtés tudományos munkáikhoz, néprajzi gyűjtőmunka, fölvilágosító előadások tartása. Radnóti bekapcsolódott ebbe a munkába, életének (és költészetének) új terepe  lett ez. Tápéról nem csak verse szól, nyilván a gazdag tápai folklór ihlette a Mese a szomorúfűzfáról című írását, melyet Tomori Violának, egyetemi társnőjének ajánlott, hiszen éppen Tomori Viola volt az, aki  kutatásaival, írásaival a parasztélet lélektani vonatkozásaira fölhívta Radnóti figyelmét. A „műmese” így kezdődik: ”Él Tápé felé a Tiszaparton egy szomorú fűzfa. Ha nagyon csillagos az ég éjjel, és világítanak is a csillagok, akkor ráér a hold, fölül a fűzfa tetejére, kinyújtja a nyelvét, és hintázva pihen. És nevetve kéri ilyenkor a fűzfát: - meséld el nékem, öregem, hogy mért vagy haragos és mért vagy szomorú.” A mese odakanyarodik, hogy végül a költőnek mondja el a fűzfa a  történetét.” Nekem elmesélte egyszer a tápéi fűzfa, hogy mért szomorú ő s a többi fűzfák, és én nem nevettem ki, mint a hold. Elmondom, jó?”  Ez az utóbbi kérdés jelzi, hogy Radnóti a mesélő helyzetét veszi föl, azt, amit Tápén sokszor hallhatott, láthatott, amikor mesélőt hallgatott. Érdemes megfigyelni, hogy ebben az 1932-es keletkezésű Radnóti mesében milyen szóhasználat van: a hold „fölül” a fűzfára, ez „fölnyúlt” kezével az égre, a fűzfák „fölemelik” fejüket, a cseresznyefát „fölébresztette”. Látható, hogy a pesti e-ző nyelvet beszélő Radnóti már tudatosan használja a szögedi nyelvjárásban megszokott föl-t a fel helyett.

         A Tápé, öreg este című verse így kezdődik: „Szerencselepények füstölnek az úton” … Nem emlékszem rá, hogy magyar vers ilyen szokatlan szóval kezdődne (ha csak nem az a kuruc vers, amit jó emlékezetű Mészöly Gedeon professzorunk olvastatott föl egyszer velünk nyelvészeti órán, de azt itt idézni nem lenne ildomos). Péter László szerint a szó Radnóti találmánya. Megjegyzem, hogy nem lehet véletlen, Tápén is dívott a szólás, ha tehénürülékbe lépett valaki, akkor azt mondták neki: szerencséje lesz. Radnóti ismerhette a szólást éppen tápai élményei alapján. 

              A költő szegedi barátai között említettük Kun Miklóst (1908-2005), aki orvos volt, fia annak a Kun József (1873-1912) szegedi költőnek, aki Babits Mihály tanártársa és barátja volt, amikor Babits Szegeden tanított (1906-tól 1908-ig). Kun  Miklós Kedves Hilda címmel (Egy elmeorvos az elmebeteg huszadik században alcímmel) megírta visszaemlékezéseit, és ebben a könyvében egy fejezetet szentelt a Radnótival való barátságának. Itt olvasható: Radnóti „Nagyon kedves  volt a hétköznapi életben, gyakran átsétáltunk Tápéra, beültünk egy kis kocsmába, ahol egy vak lantos énekelt, bort ittunk, spiccesen énekeltünk, jól éreztük magunkat”. Radnóti tehát nem csak gyűjtő és fölvilágosító terepmunkára járt Tápéra, hanem  „kocsmázni” is. De ez a vak lantos szöget ütött a fejembe, különösen az, hogy vak, és az, hogy lanton játszott. Én tudom, hogy ki volt ez a kocsmai muzsikus: Palika Jóskának hívták (becsületes nevén Kószó József), amolyan falusi csínytevő volt, aki kocsmában, lakodalomban muzsikált, de nem lanton, hanem citerán. És nem volt vak, hanem ravasz volt, aki félig-meddig bóbiskolva, becsukott szemmel is tudott citerázni vagy hegedülni, sőt megtette, hogy dióhéjat rakott a szemére zsineggel, hogy ne lássák bóbiskolását. Nem volt állandó muzsikáló helye, ha vendéget látott a kocsmában, odasomfordált, és muzsikált neki. Sőt, haza is kísérte, és addig muzsikált az ablaka alatt, amíg nem fizettek neki, vagy el nem zavarták. Nagy lókötő volt, de istenáldotta muzsikás és nótás, hazudozásai és kisebb lopásai miatt nem volt nagy becsülete. De meséit, bár tudták a tápaiak, hogy nem igazak, hallgatták. Érdekes, hogy ebbe a családba tartozott Palika Örzse, Kószó Erzsébet, aki a szakrális néprajznak kiapadhatatlan forrása volt, Bálint Sándor  egyik  legjobb adatközlője, mélyen vallásos asszony. Ellentéte, de énekes tehetségében azonos  volt ezzel  a  Palika Jóskával. Radnóti tehát látta, hallgatta ezt a különös tápai figurát, akiről máig is történetek vannak a faluban. És tegyük még hozzá, hogy a Kun Miklós által emlegetett kocsma ugyanaz, ahol egykor Juhász Gyula, Babits Mihály, Babitsné társaságában 1923-ban üldögélt, és ahol Babitsné Juhászt lefényképezte a búbos kemence mellett. Így adta át a tápai kocsma a magyar költőnemzedék ifjabbjának az idősebbek emlékét.

            Amit még írni akarok, az már nem tápai emlék, de tápaival, velem történt meg, és Radnótira vonatkozik. Amikor a Tisztájnál  szerkesztgettem, 1969 májusában közöltem Ortutay Gyula írását  (Mátrai emlék), amelyben Ortutay halványan, de arra utal, hogy Radnóti nem akart menekülni, illetve a legközvetlenebb hozzátartozója nem keresett lehetőséget neki a megmenekülésre. Erre a közlésre kaptam én Radnóti Miklósné levelét, mely így szól: 

       Kedves Ilia Mihály, hálásan köszönöm szép, gazdag évfordulós számukat, csak az keserített el, hogy Ortutay Gyula cikkében az a tragikus történelmi tény, hogy Radnóti Miklóst  senki se próbálta elrejteni, megmenteni – úgy szerepel, mintha erre lett volna lehetőség, csak ő utasította vissza. Valójában nagyon várt a baráti, segítő kézre és valamilyen reális menedékre. Ezt a súlyos kifogásomat Ortutaynak is megmondtam, kérve, hogy találjon módot a helyesbítésre. Szükségesnek tartom, hogy a Tiszatáj szerkesztősége is a valódi tényeket ismerje. Baráti üdvözlettel: Radnóti Miklósné

         Ortutay Gyula nem talált vagy nem keresett módot ennek a nagyon fontos korrekciónak a közlésére.

          

 

Kapcsolódó:

Ilia Mihály rovata

Danilo Kis magyar író?
Jellemrajz III/III-as módra
Hirdessünk, mert van kinek
Irodalmi ünnep
Találkozás egy emlékkel
Milyen nyelven beszélnek a tápaiak?
Két könyvheti emlék
Sajtótörténet
Tápé a világ közepe
Itt a vége?
"társadalmi veszélyessége jelentős"
"A bejutáshoz valókulcsokkal rendelkezünk"
A vers az, amit mondani kell
Fölvillanásunk egy kis olasz tükörben
Hatvanéves a Tiszatáj
"Háromszéki anekdotika"
Akik elmentek

Főlap

2009. március 30.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png