Hírek
Fejléc



Ilia Mihály
Fölvillanásunk egy kis olasz tükörben

  

       Azt a szokásomat már diákkoromtól megtartottam, hogy ha nem magyar szerző regényét olvasom, a magyar utalásokat, neveket, eseményeket, helyszíneket kijegyzem a könyv hátsó lapjára, még akkor is ideírom, ha csak a tokaji bort említi a szerző. Az elmúlt években megszaporodtak ezek a följegyzések, sok olyan író műve jelent meg magyar fordításban, akinek valamilyen családi, származási kapcsolódása volt a magyarokhoz, 56-os emigrálók gyermekei, nagyon kicsi korukban kerültek más nyelv környezetébe és azon a nyelven írták meg műveiket. Pablo Urbanyitól (Argentína–Kanada) Catherine Hoffmanig (Ausztrália) ez a névsor nagyon gazdag, a magyar irodalomtudomány nem foglakozik velük, kuriozitásként föl-föltűnnek magyarra fordított műveikkel, de az irodalmi köztudatba nem kerülnek bele, a szakmai méltatásuk nem történik meg. Pedig valamiképpen a magyar irodalom részeinek kellene tekintenünk őket. Néha még az elfelejtett nyelv is fölbukkan az idegen szövegben, akárcsak egy szleng, keresztnév, vagy éppenséggel egy káromkodás erejéig. Az ilyen művekben a magyar utalások természetesek. De vannak szerzők, akiknek utazási vagy olvasmányélményük ad buzdítást az irántunk való érdeklődésre és kisebb nagyobb intenzitással írják bele regényeikbe a rólunk való véleményüket.

Dante MarianacciA napokban Pál József italianista professzortól kaptam meg ajándékba Dante Marianacci Tiszavirágzás című regényét (Lukácsi Margit fordította magyarra, a Noran kiadónál jelent meg). A mű hőse, Giorgio, depressziójából menekülni igyekezvén visszatér gyerekkora földjére, egy olasz vidéki faluba, és fölgöngyölíti emlékeit. Minthogy a főhős széles körű humán és természettudományos műveltségű valaki, a regény szerzője tobzódik ennek a tudásnak a bemutatásában, idézésében. Persze ez az műveltséganyag nem lóg ki a műből, az ábrázolás igen finom lélektani anyagává tudja tenni.

A magyar olvasó számára azonban számos más mozzanat is érdekessé teheti Marianacci regényét. A mű Petőfi A Tisza című versének szakaszával kezdődik („Mint az őrült, ki letépte láncát….”), mintegy mottóját adva műnek, ami elég nagy meglepetés egy olasz szerző regényétől. De azután a könyv olvasása közben ez a csodálkozásunk (és persze a magyar büszkélkedésünk is) jócskán hízik, hiszen több mozzanat is miránk utal. Liszt Ferenc nevének föltűnését természetesnek vesszük. Leopold Bloom (Virág úr) is előlép a Joyce regényéből, sőt a Joyce-kör nemzetközi nacionáléjának a fölsorolásában ott vannak a magyarok is, akikkel a főhős e tárgyban érintkezik. Még azt is közös élménynek vesszük, amikor D’Annunzio A tűz című regénye megemlítődik, ugyanis az 1900-ban Lyka Károly fordításában megjelent regény és a szerzője is teljesen belefonódott a 20. századi magyar irodalomba, ennek a szerzőnek hatása és botrányainak híre erősen foglalkozatta a Nyugat korai íróit.

Mintha közös élményről beszélne Marianacci. A szép, szinte költői leírás az anya mosakodásáról, a gyerektekintet finom lélektani ábrázolása ugyan megfogja az olvasót, de a magyar olvasó hirtelen arra gondol, hogy milyen ismerős az a jelenet, amikor az anya diólevelet tesz a hajmosó vizébe, hiszen a mi gyerekkorunkban is ezzel szépítették a magyar lányok a hajukat. Ez ugyan nem magyar utalás, de olyan párhuzamos élmény, ami Marianacci regényét szinte odahúzza a szívünkhöz. (A tekéző falusi emberek világa ezt csak erősíti.) Egy titokzatos szobrot, ősleletet capestranói szoborként emleget a szerző, mintegy gyerekkori leitmotív tér vissza írásában ez az emlék. De egyszer aztán egy másik capestranóit is megemlít, akit mi Kapisztrán Jánosként ismerünk, akit szentként is tisztelnek, és a magyar történelemben a törökellenes harcok egyik hőse volt. Mi ennek a capestranóinak a szobrát látjuk naponta a szögedi Pantheonban. (Vajon a szerző, aki járt Szegeden, látta-e ezt a szobrot?) Jellegzetes intellektuális szórakozást ír le az író, amikor a főhős a Pallazi-szótárt olvasgatja és rálel képzeletbeli utazása közben Székesfehérvárra, mely közel van Budapesthez és a Balatonhoz. (Túl a magyar helyrajzi utaláson, mi itt érezzük egy Krúdy-Szindbád mozzanat megbújását, amikor Krúdy hőse vasúti menetrend olvasása közben csinál képzeletbeli utazást. (A tizenhetedik és a tizennyolcadik fejezet ezeknek a szétszórt magyar utalásoknak a tömény megjelenítése.)

A tiszavirág előbb mint természettudományos, a világban már csak a Tiszán létező jelenség említődik, majd a főhős életének beteljesedő szerelmi jelenetébe fonódik bele. A szegedi leírás helyrajzilag pontos, szálloda, épületek vannak a leírásban, melyre nem csak a szegedi olvasó nyugtázhat a ráismeréssel. (Magam annak az épületnek a fölbukkanását fogadtam örömmel, melynek homlokzatán ott van az építési dátum római számokkal, hiszen ide jártam én nyolc évig gimnáziumba, ezt az épületet is látja a szerző a szállodából. Mellékes dolog, mondhatná bárki, mi köze van ennek a műhöz? Belátom, semmi. De az olvasói befogadást nagyon tudja inspirálni, ha ilyen tárgyi közös élmény van a szövegben.)

A tizennyolcadik fejezetben Giorgio a regény főhőse már a budapesti Olasz Kulturális Intézet Bródy Sándor (az egykori Sándor) utcai épületében van mint vezető, várja az olasz és a magyar köztársági elnök (Göncz Árpád) és felesége látogatását. A szerző tudja, hogy ez a palota valamikor a magyar parlamentnek adott helyet (mennyi Mikszáth-írásnak volt ez inspiráló helye, ezt is biztosan tudja az író!). Ennek az olasz intézetnek nem is olyan régen Giorgio Pressburger író volt az igazgatója; az olasz-magyar író regényeit már jól ismerheti a magyar olvasó is. Véletlen-e, hogy Marianacci regényében éppen Giorgio nevű a főhős, aki regényalakként ezt az intézetet vezeti? Az a gyanúm, hogy ez szándékos írói játék.

A regény egy idézettel ér véget, a főhős egy „híres drámai költemény” tizenegyedik színét olvassa, Ádám és Lucifer párbeszédét, néhány sort le is ír a műből. A regény Petőfi Sándorral kezdődött és Madách Imrével zárul.

Marianacci regényét meg lehet kedvelni erős intellektuális világáért is, jó lendülettel megírt sztorijáért, nagy műveltséganyagot görgető anyagáért is. De a magyar olvasó biztosan különös örömöt találhat benne a ránk való utalásaiért, azért, hogy egy olasz író tud rólunk, beszél rólunk, s tán azt is érezhetjük belőle, hogy szeret minket. Egy kis nép nem hanyagolhatja el azok figyelmét, akik szeretik. (Ez Ignotus 1908-ban írt híres írásának szabad idézése itt.)


Láb



Ilia Mihály írásai a Bárkaonline-on:

Hatvanéves a Tiszatáj
"Háromszéki anekdotika"
Akik elmentek

Főlap

2007. február 25.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Egy nyomasztóan hosszú év történeteiA mérnökök háborúba mentek
Domokos Márton: Mit csinál a polcCsikós Attila: 1990
Katics ága és virága – novemberi bálok és jóslásokBabonák és libák
Márton László: Veronai lovagok harca az óriásokkalTompa Gábor verseiPoós Zoltán: Felragyogó, eszelős fény – Battonya, 1981Tóth Krisztina humoros versei
Fekete Vince: Porlik minta…Kiss László: Édes EmmaBödőcs Tibor: …ha lenne tengerünkHáy János: Szerelmes vers
Márton László: Nibelungok – Negyedik felvonásMárton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanom
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA