Szenteleky Kornél

Ilia Mihály
Találkozás egy emlékkel

Az emlék: 1944. október elején egy visszavonuló magyar katonai egység megszállt Tápén a nagyapám udvarában lovakat etetni, magukat pihentetni. Kocsijaikról lepakoltak néhány láda könyvet, amit nem cipeltek tovább, mert amikor elindultak, ügyet sem vetettek rá. Én tízéves voltam, iskolába azokban a napokban nem kellett menni, beültem a könyvhalmazok közé és nézegettem a képeket, címeket. A könyvek közt újságok is voltak, például A Hét némely évfolyama, leginkább az 1896-os évszámú tetszett, mert az a millenniumról is közölt képeket. Néhány nevet megjegyeztem, például egyetemi hallgató koromban valami pimasz indíttatásból megkérdeztem a szemináriumon a tanársegédet, hogy ki volt Szabóné Nógáll Janka, akitől A Hétben egykor novellát olvastam? (A tanársegéd nem tudta, én igen.) A legnagyobb élmény egy Híd című képes újság volt, háborús képek, az újra Magyarországhoz tartozó területek életéről gazdag tudósítások, itt láttam Móricz Zsigmond arcképét is, akiről tudtam, hogy meghalt, hiszen Csóti tanító bácsi beszélt róla. Megdöbbentett egy kép, amit többször megnéztem, Szenteleky Kornél halotti maszkja volt. Nem tudtam, hogy mi a halotti maszk, csak a halottit értettem, írás is volt mellette, sőt egy másik kép is, amelyik egy zenekart mutatott, s ott a nagydobnál dobverővel a kezében az a Szenteleky Kornél ült, akinek a halotti maszkját borzadva nézegettem. A két kép nagyon megzavart, olyan erősen emlékeztem rá, hogy amikor oktató lettem a szegedi egyetemen, könyvtárunkban végiglapoztam a Zilahy Lajos szerkesztette Híd évfolyamait (1940-1944) és az 1942. január 20-i számban megtaláltam ezeket a képeket, melyek egy a Szenteleky Kornél feleségével készült beszélgetés szövegében voltak illusztrációk. Amire 10 éves koromban nem figyeltem, nem figyelhettem, a második kép, a zenekaré sokkal érdekesebb, mint a halotti maszk, és bizony a feleséggel készült interjú is irodalomtörténeti fontosságú. Amikor Bori Imre írta a Szentelekyről szóló könyvét, illetve kiadta Szenteleky több művét Újvidéken, A Hét évfolyamaiban kikeresgettem BI professzor kérésére a Szenteleky-írásokat, fölelevenítettem a régi emléket. Szenteleky Kornél, aki Pécsett született Sztankovics néven 1893-ban, és 1933-ban már meg is halt Szivácon mint a falu orvosa, mindig érdekelt, mint szerkesztőt, irodalomszervezőt és irodalomtörténészt is. Számomra mindig legendás alak volt, aki Kosztolányival egyenrangú munkatársként dolgozik A Hétben, Kiss József lapjában, ugyanakkor orvosi tanulmányokat folytat, regényt és verseket ír, esszét igen jól, európai útjairól szóló írásai vetekszenek a legjobb magyar kortársaiéval. 1921-ben elmegy Szivácra községi orvosnak egy olyan faluba, amelynek lakossága szerb többségű, és innen indítja meg, szervezi meg a jugoszláviai magyar irodalmat, levelez, szerkeszt, fordít, buzdít, fölfedez tehetségeket, vitázik, és teóriát csinál a kisebbségi magyar irodalom számára. A Zilahy Lajos lapjában megjelent egyik fényképen annak a zenekarnak a dobosa, amelyet ő szervezett meg, az egyik szimfonikus zenekar volt, a másik dzsesszzenekar. A kisebbségi élet példaembere volt ez a Szenteleky Kornél, nem csak ezzel a kisugárzó, szervező munkájával, hanem azzal is, hogy fölmérte a tér lehetőségeit és föladatait, például a szerb irodalommal való kapcsolatot, és a Bazsalikom című antológiával elindítja a szerb irodalom megismerését a kortársai számára. Az az interjú, amely a Hídban megjelent Szenteleky feleségével, egy nagyon érdekes életrajzi mozzanatot idéz föl. 1921-ben Szivácon ő orvos, nem író. Meglepetéssel látja, hogy a Bácsmegyei Naplóban, mely Szabadkán jelent meg, A Hétből átvették valamelyik írását, amit bosszankodva fogad, és fölkeresi a Napló szerkesztőjét, Dettre Jánost (aki különben szegedi volt, Juhász Gyula baráti körébe tartozott, és emigránsként élt ekkor Jugoszláviában), hogy felelősségre vonja. Dettre elmagyarázza neki, itt föladatok vannak az irodalomban, rábírja, hogy újra írjon, közöljön, vegyen részt a jugoszláviai magyar irodalmi életben, ami éppen ekkor indul csak meg. Szentelekyt Dettre János hozta vissza az irodalomba, és aligha lehet Dettrének ezt a tettét túlbecsülni. Szenteleky lett ennek az irodalomnak a legnagyobb inspirátora és jelentős alkotója is. (Juhász Erzsébet Műkedvelők című regényében regényalakként szerepel Dettre, ő nevezi Szentelekyt a jugoszláviai magyar irodalom „nagyapjának”.)
A találkozás: 2007. október 13-án Szivácon rendezte meg a Szenteleky Napok ünnepségét a Szenteleky Napok Irodalmi Tanácsa, megkoszorúzták SZK egykori lakóházát, sírját, és egy művelődési házban egy kis kiállítást rendeztek az író hagyatékából (könyvei, orvosi táskája, írógépe, festménygyűjteményéből néhány nagyon becses darab), egy teljes falon a jugoszláviai magyar irodalom minden képviselőjének fényképe néz erre a gyűjteményre. A találkozás a jelenlegi vajdasági magyar irodalom ünnepe, a kiállításon a rendező, Ózer Ágnes szavai kalauzoltak, Faragó Kornélia méltatta az alkalom jelentőségét, fiatal vajdasági író olvasta föl írását (Bencsik Orsolya), Jairo Dorado Cadilla (Spanyolországból) pedig a vajdasági magyar irodalom galíciai egybevetésének élményéről beszélt. A veprődi és kulai magyar énekkarok megható szépen énekeltek. És egy nagy színházi élményt jelentő kis színpadi jelenet volt a sziváci művelődési házban: Táborosi Margaréta szabadkai színésznő Kosztolányi Pacsirta című regényének színpadi monológjából adott elő, döbbenetes erővel idézte föl a regényhősnő vergődését. A művelődési ház falain négy újvidéki fiatal képzőművész képei voltak (Antal László, Gabik Korina, Jelacsity Szilvia, Bakos Anita munkái). Ezen az ünnepségen adta át a Szenteleky Napok Irodalmi Tanácsa a Szenteleky Irodalmi Díjat és a Bazsalikom fordítói díjat, a díjazottakat a zsűri elnöke, Harkai Vass Éva, az újvidéki egyetem magyar tanszékének tanára laudálta. A Bazsalikom Díjat Viczkó Árpád műfordító kapta (már másodszorra), aki a magyar irodalom szerb megismertetésében és a szerb irodalom magyar fordításában is alázatos szorgalommal kitűnő munkát végez. Az irodalmi díjat e sorok írója kapta, akit a találkozás annak az egykori halotti maszknak eleven hagyományával nagyon meghatott.
A vendégsereget (melyben nem csak vajdasági magyarok voltak, hanem a belgrádi egyetem magyar tanszékének szerb oktatói is!) a sziváciak vendégelték meg kenyérrel, pálinkával, borral, teával és délben pörkölttel. A kínálgatók kedves gesztusai és szavai közben el-hangzott szerb szó is, amiből a messziről jött vendég megtudhatta, hogy sziváci szerb lányok és asszonyok vannak köztük. Ez a vendég úgy érezte, hogy Szivácon október 13-án a nagypolitika ki volt kapcsolva, a barátkozó jóság vette át hatalmát.