Hírek
Tápé



Ilia Mihály
Tápé a világ közepe

Mindenkinek a szülőföldje a világ közepe, így nekem Tápé. De Tápén ezt hitelesítették is, a kocsmára ez volt fölírva: Itt a világ közepi, Ki nem hiszi, lépje ki! Más változatban meg így emlékeznek a kocsmai fal írására: Itt a világ közepe, Ha nem hiszed, gyere be! Ma már hiába keresné akárki is ezt a kocsmát, a föliratát, de még Tápét is az arra járó, Szeged elnyelte a falut, nagyon nagy akart lenni a város, a második legnagyobb az országban, olyan településeket béklyózott magához, mint Kiskundorozsma, Tápé, Szőreg, Szentmihálytelek, Algyő. A jobbára Árpád-kori települések szép nevei, hagyományai eltűntek Szeged kerületeiként.
Igaz, Algyő megmakacsolta magát, és amint lehetett, kiszavazta magát a város kebeléből, és olyan falut csinált magának a 20. század végén, hogy az a 21. században is példás lehet. Még színháza is van!
Tápé belenyugvással vette a várossal való kényszerű házasságát, mint annyi más istencsapást (tatárt és törököt), nagy bölcsen csak annyit mondanak a turkok (ahogy a szögedi írók nevezgetik a tápaikat): Kicsillötte magát a város, és idecsatlakozott hozzánk.
Tápénak irodalma van, hiába tűnik el a térképről a neve, az irodalomban, festészetben megörökítődött, s ha olvassák ma Mikszáth Kálmánt, Tömörkény Istvánt, Juhász Gyulát, Móra Ferencet, Móricz Zsigmondot, Balázs Bélát, Féja Gézát, Ady Endrét, Radnóti Miklóst, Szepesi Attilát, Veress Miklóst, ha Munkácsy Mihály, Nyilasy Sándor, Heller Ödön, Kopasz Márta, Vinkler László, Dorogi Imre, Dinnyés Imre, Vlasits Károly képeit nézegetik, mindegyre ennek a falunak az embereit, különös színeit olvashatják, láthatják.
Tápé nem volt valami jó viszonyban nyolcszáz évig a várossal, mindig valami reménytelen versengésben volt Szegeddel. Ki akart bújni a jobbágyfalu helyzetéből, még pecsétet is hamisítottak ezzel a fölirattal: Tápé Nemes Falu Peczeti, és a közepére egy vízimadarat metszettek, amit ők gencs madárnak neveztek, gondolván, hogy a latin gens (nemzetség) ilyesfajta jelzésével nemességüket bizonyíthatják. Féja Géza 1937-ben a Viharsarok c. művében ezt írja:
Az utolsó szegedi és az első tápéi ház egymást támogatják. E támogatás semmi esetre sem jelképes dolog. A közvetlen kapcsolat csupán külsőség, a belső kapcsolatok ugyanis teljességgel hiányoznak a két közösség életéből… Tápénak Szeged külvárosává kellett volna alakulni, hiszen jóval messzebb falvak lakosságát is felszívja, vagy legalább is részben magához kapcsolja a szegedi nagyipar. Tápé azonban konokul falu marad s az iparosodó város tövében csaknem dacosan háziipart csinál. Tápé ugyancsak ítélet a modern Szeged magatartása felett. Szeged nem civilizálta s nem emelte magához a falut, hanem ellenállásra kényszerítette… Tápé ma is a mesék és hiedelmek, babonák s legendák, ősi házépítésmód és népviselet világa. A mai Magyarország tragikus társadalmi kettészakadását itt szemlélhetjük legmeggyőzőbben és letagadhatatlanul.” Féja nem csak a személyes tapasztalatát összegezte a Viharsarok Tápéról szóló soraiban (én beszéltem vele, hiszen a Tiszatájban közölhettem írásait, emlékezett a tápai útjára), hanem már ismerte a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának munkálkodását, falujárását és falukutatásának eredményeit, többükkel jó kapcsolatban is volt. Ez a Buday György által inspirált kis szegedi egyetemi közösség a maga szakmai, irodalmi, művészeti munkálkodásával ugyanolyan magasra emelte ennek a falunak a hírét, mint az előttük járók (Tömörkény, Móra, Juhász és mások). Ortutay Gyula, Radnóti Miklós, Baróti Dezső, Tomory Viola, Buday, Tolnai Gábor, Erdei Ferenc, később Kiss Sándor, Katona Imre mind valami módon kapcsolódott Tápéhoz. És részben ezzel a körrel párhuzamosan működött egy szegedi egyetemi hallgató, fiatal tanár is a harmincas években már, Bálint Sándor, a magyar néprajz későbbi klasszikusa,  akinek műveiben szinte állandó utalás van a tápai gyűjtésére, Szögedi szótárának alig van szócikke, amelyikben ne utalna tápai adatra.
Megható és példás jelenség, hogy a város hivatalossága mindig egy kicsit lenézte Tápét, ha csak lehetett, adóval sanyargatta vagy a tiszai komp díját emelte, vámokat vetett ki a városba piacra jövőkre (lásd Móra híres írását: Balázs a bürgével). Szeged legjobb értelmisége vagy 150 éven át megértéssel, szolidaritással hajolt e sajátos nyelvjárású, viseletű, magatartású kis közösséghez, és műveikben megörökítették mindennapjaikat, de úgy, hogy ezek a művek a magyar irodalom emblematikus darabjai lettek. Juhász Gyula köztük vette észre a magyar paraszt mély, naiv vallásosságát, és ez a zárkózott, szomorú ember még táncolt is egy tápai lakodalomban. (1920-ban Tápai lagzi címmel cikket írt erről az élményéről, nem a híres Tápai lagzi című verséről van szó!)
Sokszor idézik és közlik Móra kedves, játékos novelláját, melynek ez a címe: Tápéi diplomaták. (Persze, Móra volt annyira ravaszdi, hogy Algyőnek is kedvezni akart, és ezt az írását Algyői diplomaták címmel is közölte!) De van Mórának egy regénye, a Négy apának egy leánya, amely A festő halála címmel is megjelent, és amelyben az egykori tápai festőművész barátja, Heller Ödön halála körüli dolgokat nyomozza. Bár az író tagadja, hogy Tápéról szólna a regénye, de hát minden tápai olvasója fölismeri az egykori falusi orvost, Boga doktort, a falusi plébánost (Bogoss volt az eredeti neve), a gyilkossággal megvádolt parasztházaspárt, a falu rajzában magát a valóságos Tápét. Magam különös érdeklődéssel olvastam mindig ezt a regényt, ez a falusi plébános keresztelt, ez az orvos gyógyított, és a gyilkossággal megvádolt parasztházaspár a rokonom volt.
A regényben szereplő Pengáló Mári tápai parasztasszony volt, ő festette ki a Móra által igazgatott szegedi múzeum parasztszobáját. Furcsa dolog belépni egy regénybe a személyes élmények segítségével.
Féja ismerhette Móra Tápéról szóló véleményét, amit itt részletében idézek:
Mert itt van példul Tápé. Hamarább itt volt mint Szeged, és azt hiszem már Attila háznépinek is tápéiak árulták a gyékényszatyrot, már akkor is azért adták drágáért, mert drága a csizma. (Mérget vennék rá, hogy van is olyan tápéi, aki még most is abban a csizmában jár, amit akkor szabtak.) Egészen bizonyos, hogy ha Szeged ide nem ül a nyakára, akkor ma Tápé volna a metropolis, és Szeged volna a gyékényfonó. Így azonban Szeged elvett tőle mindent, s olyan nagyra dagadt, hogy Tápénak nem volt hova nőni. Kénytelen volt megmaradni a világ közepének. Mondják, hogy a régi nagykocsmára, amit hetvenkilencben elvitt a víz, még az volt kiírva: itt a világ közepi, ki nem hiszi, lépje ki. És be kell neki érni azzal a dicsőséggel, hogy Szeged csak azért híres város, mert Tápéval határos. A töténettudomány nem vesz tudomást Tápéról, és ezt Tápé azzal fizeti vissza, hogy nem olvassa az Akadémia történettudományi szakosztályának az értekezéseit. Én azonban ezzel nem látom elintézettnek a dolgot, azért szeretek körülnézegetni Tápé múltjában. Amikor 1970-ben az akkor még önálló Tápén Bodó István tanácselnök elhatárzta, hogy megíratja Tápé monográfiáját, és Juhász Antal barátommal elindítottuk ezt a munkát (amelynek egy vaskos kötet lett az eredménye 1971-ben, sok szerző munkája eredményeképpen), számomra a magyar irodalom tápai visszhangjából a legkedvesebb Ady Endréé volt, aki 1907. szept. 17-én a Budapesti Naplóban országos hírt adott Tápénak abból az alkalomból, hogy a falu nem küldött delegációt Pusztaszerre Árpád halálnak ezredik évfordulójára. Adytól idézem: Legendás turk ősünk, vezérünk, Árpád, Pusztaszer helyett, ahol megidézni próbálták, Tápén, itt a szomszédban jelent meg. Eljött azokhoz Árpád, akik Szvatopluktól, Zalántól, s a többi nem hiteles személyektől elvették ezt az országot. S Tápén a kupaktanácsban, egyszerű magyarok száján az országfoglaló magyarság, tehát Árpád keserű igazsága szólalt meg: Nem megyünk Pusztaszerre, az urak ünnepére, nem megyünk. Ha Árpád apánk tudta volna, sohasem hozott volna ide bennünket. Ünnepeljenek a római pápa magyar püspökei, akiké lett a Pannoniáért fizetett aranyos nyergen és féken kívül a föld, a víz, a fű… Így beszéltek, de mindenesetre így gondolkoztak Tápé magyar és bölcs parasztjai, akiknek Árpád Tápén s mindenütt, ahol még nem Amerikában lakik, a magyar paraszt megőrzött valamit az Árpád-hagyományokból. Ezt az országot ma még talán meg lehet váltani. Árpád és Tuhutum országát meg lehetne talán még csinálni. De csak akkor, ha a tápéi esküdtnek több szava lesz, mint az újságfrázisokkal táplálkozó, úriszolga tápéi jegyzőnek. Ha püspökbe és grófba belegázol Árpád és Tuhutum méltó utóda: a büszke magyar polgár és a még büszkébb magyar munkás.”
Nehogy azt higgyük, hogy Adyval elszaladt a képzelete, és újságírói túlzással idézte meg a tápai történetet. A Szegedi Híradó 1907. szept.15-i számában riport jelent meg ezzel a címmel: Árpád és tápéi magyarok. Ady is innét értesülhetett a tápai vétóról. A riport szerint Bonyhai Sándor tápai jegyző az esküdtek és elöjárók elé terjesztette a pusztaszeri ünnepségen való részvételt:
A jegyző előterjesztése után pedig egymás után emelkedtek fel a szónokok: Durmi Ferenc, Geczi János, Simó Sándor, Lukács István és azt fejtegették, hogy a közpénz nem arra való, hogy az uraknak sorfalat álljon. Áprádnak már szobrot emeltek, hát elégedjen meg vele, mit akar még. Aztán meg azért sem ünneplik Árpádot, mert az urak nem az ő jelöltjüket segítették győzelemre. Az egyik magyarból kitört a keserűség: Minek hozott bennünket ide Árpád. Hátha ott, ahun eleink vótak, jobb dógunk lött vóna. Nem fizettünk vóna annyi adót… Nem hurcolták vóna a gyerökeinket a kaszárnyákba, hogy csúnya osztrák tisztök komandírozzák űket… Amikor a jegyző a szégyent emlegette, azt válaszolták neki: Nohát vállaljuk a szégyönt, felelték a tápéi magyarok és egy öreg szittya pedig odahujántotta: Mönjön ki-ki a saját abrakostarisznyájával, de a község pénzéből nem uraskodjék…”
Amikor Pusztaszeren egy történetileg nem igazolható legenda alapján létrehozták közpénzen az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékparknak keresztelt valamit, biztosan nem ismerték a tápai kupaktanács véleményét, de még Adyét sem.
Tápé nem létezik mint falu, de létezik a magyar művészetben mint jelkép. Az egykori Tápé Heller Ödönről (a tápai festőművészről) elnevezett művelődési házában (mint Varga Llosa indiánjai) összegyűlnek időnkint a régi és új tápaiak Molnár Mária könyvtáros, helytörténész vezetésével, és a régi Tápé történetéről, alakjairól beszélgetnek, a régi foglalkozásokat fölelevenítik, gyékényt szőnek Móráné Révész Rozika tanítgatásával, s közülük már művész is került ki, a gyékényszobrász Török Gizella, akinek művei már nem csak a szögedi piacon láthatók, mint az egykori gyékényszövőké, hanem a világ kiállítótermeiben is. Ha a művelődési házból tánc dübögése, citeraszó és dalolás hangzik, akkor tudható, hogy a híres tápai néptáncosok vigadnak Török Józsefné irányításával. Heller és Nyilasy után van művész most is Tápén, Simon Miklós festőművész és felesége, akik tűzzománc készítésére oktatják a tápai gyerekeket, és ha remek varrottakat láthat az ember néha a szegedi vagy a tápai kiállításon, akkor tudhatja, hogy Molnár Imréné tanítónő buzgó kis varró csapatának munkáit szemléli, és emlékezik Molnár Imre tanító úrra, akinek gyűjteménye a művelődési házban látható, mint egy kis múzeum, fényképek, tárgyak, a régi Tápé maradványai a Márta Pista kemencéje mellett. Tápé meghalt, de úgy látszik, hogy élni akar.
Amikor ezt írom, a számítógép mindegyre aláhúzza pirossal ezt a szót, hogy tápai. Pedig ez a helyes, ugyanis Tápé neve eredetileg mélyhangrendű volt, körülbelül így hangzott: Tapag, ezt őrizte meg a tápaik nyelve, olyan, mint a Makó, makai, Rábé, rábai. Ezt egyszer elmondtam Weöres Sándornak, aki remek szójátékot csinált rá. De ezt majd máskor írom meg.




Gyékényfigurák Tápéról


Kapcsolódó:

Ilia Mihály rovata

Itt a vége?
"társadalmi veszélyessége jelentős"
"A bejutáshoz valókulcsokkal rendelkezünk"
A vers az, amit mondani kell
Fölvillanásunk egy kis olasz tükörben
Hatvanéves a Tiszatáj
"Háromszéki anekdotika"
Akik elmentek

Főlap

2007. május 27.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Csontos János verseiZalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjei
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
„Szemétdomb az egész világ”Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bálAz apokalipszis táncosai
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA