Hírek
Fejléc



Ilia Mihály
Hatvanéves a Tiszatáj 

A Tiszatájnak legendája van. Már maga az is jó legendaképző, hogy a leghosszabb életű folyóirat, ami magyar nyelven megjelent. Igaz, a Korunk éppen most volt 80 éves, de neki voltak hosszú évei, amikor nem jelent meg, csak az alapítására mondhatja ki ezt a jeles évszámot. A Tiszatáj első száma 1947 márciusában jelent meg, attól kezdve folyamatosan jelen van a magyar irodalmi életben, voltak persze kihagyásai, hol a történelem szólt közbe, hol meg a politikai hatalom cenzúrázó kedve önkényeskedett vele, és néhány hónap kiesett a történetében. A lap címe Juhász Gyula Bartók című versének egy sora („Tisza tájak sírnak”), ami persze Juhász kéziratában hibás, hiszen a nyomtatásban megjelent vers sora így szól: „Tiszai tájak sírnak”. De Péter László (aki szerkesztője és szorgos szerzője volt a folyóiratnak), jó szemmel vette észre, hogy ha a hibás sor első két szavát összevonja, jó firmája lehet egy folyóiratnak. Az is lett. Utóbb látható, hogy a cím már nem egészen felel meg a folyóirat történetében lezajlott változásoknak, az általa képviselt irodalmi irányzatoknak, de megőrződött benne máig a regionalitás értékeiben való hit, a szegedi nagytáj hagyományaira való figyelés, ennek ébrentartása, az irodalom mellett művelődéstörténet, néprajz, az univerzitási tudományosság bizonyos részeinek befogadása. A folyóirat történetének vannak a félreértelmezett regionalitásból származó nem túl sikeres korszakai is. Az ún. „helyi szerző” előnye vagy félreértelmezett elsőbbségi igénye bizony az ötvenes években, majd a hatvanas évek elején erősen vidékiessé tették a lapot, és a Tiszatáj sem kerülte el a sematizmus korszakának durva, irodalom alatti jelenségeit; ha ennek a korszaknak írásait a mai olvasó nézegeti, vagy derül, vagy bosszankodik. De ebből a sivár, túlpolitizált és túlontúl a helyi hatalom igényeire is pillogó, attól elismerést váró szerkesztési gyakorlatból a hatvanas évek végén a lap kritikai rovata és lassan az irodalmi anyaga is kilépett. Kovács Sándor Iván, a szegedi egyetem fiatal, régimagyaros asszisztense élénk kritikai rovatot kezdett szerkeszteni; nyilván még a folyóirat vezetése sem tudta, hogy milyen mozgékony szellemet szabadított rá erre a rovatra. KSI a kortárs magyar irodalom új jelenségeire irányította a kritikai rovat figyelmét, nem bevett szerzőkkel működött, hanem tanítványait nevelte kritikusnak, s mint régimagyaros, jó filoszként lelkesen foglalkozott a kéziratokkal. Ez a buzgalom meglátszott a lapon is, a Tiszatáj lassan kezdett olvashatóvá válni. A nagy nekilendülés ennek az évtizednek a végén azzal következett be, hogy a vidékiséget nem tekintette érdemnek a szerkesztőség néhány ifjabb tagja, és elkezdtek kilincselni a magyar irodalom jó szerzőinél. Ezzel a helyi szerző primátusa megszűnt, színvonalát a magyar irodaloméhoz kellett igazítani, vagy nem jelent meg a folyóiratban. A nevekben is megmutatkozó változást Gyuris György egyetemi disszertációja, A Tiszatáj története jól illusztrálja. (Egyszer talán Lengyel András, aki szerkesztője és szerzője is volt a folyóiratnak, csinál egy irodalomszociológiai fölmérést a Tiszatáj szerzőinek változásairól.) A szerkesztés egy másik „találmánya” az volt, hogy rovatokat nyitott a szomszédos országok irodalmára, a kapcsolatok történetének és jelenének vizsgálatára (Most–Punte–Híd, Kelet-európai Néző), és buzgó szervezéssel kezdte beszerezni és közölni az ún. külföldi magyar irodalom szerzőit. Ma ez az utóbbi már általános a magyar folyóirat-irodalomban, de 35 évvel ezelőtt ez nemcsak újdonság volt, hanem szerkesztési kockázat is. A hatalom részéről ez lett a lap egyik legtöbbet bírált vonala, beszámoltatások, fegyelmik, megszüntetések, leváltások, a politika a legmagasabb szinten foglalkozott a Tiszatáj „hibáival”, és ahogy ilyenkor lenni szokott, a poltikahű sajtó szerzői is ráharaptak erre a csontra, országosan és a helyi sajtóban is. A Tiszatáj szerkesztése mindig szeretett bíbelődni szerzőinek írásaival, s bár a személyesség és figyelem nem nyilvánulhatott meg a mindennapi találkozásokban, kávéházi beszélgetésekben, a levelezést olyan szinten űzte a szerkesztőség, hogy a magyar irodalmi életet behálózta vele, naprakészen tudott a szerzőkről, munkájukról, megkönnyítette a maga számára a kéziratkérést.
(Ó, boldog együgyűség! A politika és a „szervek” ennek a levelezésnek révén tudtak mindent a szerkesztőség belső életéről, terveikről, sőt a leadott kéziratokról is; cenzúra már nem volt, de a kéziratokat jó előre elolvasták még a megjelenés előtt. Olvasgatjuk a III/III-as jelentéseket, bennük a szerkesztőségi megbeszélések lehallgatott anyagait találjuk, ugyanis a szerkesztőségi szobában is ott volt a „fül”. Ha majd a folyóirat történetét tovább írja valaki, ilyen forrásanyagokat is fölhasználhat.)
A Tiszatáj nem ment bele a hetvenes évek elején fölújulni látszó népi-urbánus ellentétbe, bár szerzői között sokan voltak, akik egyik vagy másik irányzathoz húztak. Vas István és Illyés és Németh László neve között sok név található a lapban, Pilinszky és Weöres Sándor neve mellett megfért jó irodalmi békességben Szentjóbi Tamásé vagy Ladányi Mihályé is. A mű szólt a szerkesztőhöz, nem a szerző politikai vagy közéleti szereplésének milyensége.
Abban, hogy a Tiszatáj szerkesztőségében kialakult ez az irodalmi „bölcsesség”, nem kis szerepe volt annak a kritikai, tanulmányírói gárdának, amelyik lassan meghatározta a lap irányát, hangját is. Több kritikus, irodalomtörténész nevét kellene itt fölsorolnom, akiknek erre a szerkesztési koncepcióra nagy hatása volt más-más intenzitással, s természetesen a szerkesztők nevét is föl kell emlegetnem (pl. Annus Józsefét, Vörös Lászlóét, Olasz Sándorét). De egy nevet azoké közül, akik részben írásaikkal, tanácsaikkal, magatartásuk példájával nagyon is hatottak a lap szerkesztési irányára: ez Vekerdi László tudománytörténész, irodalomtörténész neve. Tapasztalásom szerint soha nem szólt bele a Tiszatáj szerkesztésébe, de akár írást adott, akár csak baráti szót mondott valamiről, az mindig hatásos tanács volt, amin a szerkesztőnek el kell gondolkodnia. Ha nem itt és most, de írni kell arról, hogy ennek a nagy intellektusnak a kisugárzása hogyan hatott gondolkodásunkra, emberi példája hogyan nyesegette a mi irodalmi szereplésünknek túlzásait, naiv elképzeléseit.
A Tiszatáj ma a nagy és túlburjánzó folyóirat-irodalomban is megáll a maga helyén, örökségét folytatja, egyetemes magyar irodalmi lap, nem a legendáiból él, hanem a szerkesztés igényes törekvésével igyekszik jó írásokat közölni, az egész magyar irodalmat belátni, inspirálni és olvasót verbuválni a szép szónak. Nincs könnyű helyzetben, a versenytársaival csak meglenne, jól fut velük és jó helyezéssel. De a társadalmi környezete neki sem jobb, mint általában a művészeti, humán szféráé; a kitalálásnak nehéz idejét éli, hagyományaiban és szerkesztői leleményében bízhat. Olasz Sándor most a folyóirat főszerkesztője, ő a régi szerkesztői gárdának is részese volt már. A prózaíró Hász Róbert a szerkesztő, akinek irodalmi sikerei éppen a Tiszatájnál kezdett munkálkodásával egyidejűek. Annus Gábor, Hajós Józsefné, Dományházi Edit neve olvasható még a lapon, ők a szerkesztés segítői. Illő lenne a hatvanéves folyóiratnak és szerkesztőinek jókívánságokat mondani az évfordulón. Gaál Gábor, a Korunk jeles szerkesztője így köszönt be a redakcióba: „Jó napot! Jó lapot!” Én is jó lapot kívánok a Tiszatáj szerkesztőinek.
 Aki ezt írta, maga is munkatársa, majd szerkesztője volt a Tiszatájnak. Munkálkodásának megítélése nem föladata, másokra tartozik. Ezért ebben a kis jegyzetben ezt mellőzi.


Kapcsolódó:

Ilia Mihály: "Háromszéki anekdota"

Ilia Mihály: Akik elmentek


2007. február 18.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Új szerelmes regényt mutatott be Temesi Ferenc BudapestenÁtadták az idei Déry Tibor-díjakatÚj kültéri kiállítás nyílt a Magyar Írószövetség székházánálA Szépírók Társasága XIV. Fesztiválja
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Bertók László versei Csobánka Zsuzsa verseEgressy Zoltán verseiGrecsó Krisztián: Józan ima
Prózák
Sándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálvaRhédey Gábor novelláiMagyariné szeretője
Kritikák
Történetek háború után - Horváth László Imre könyvéről Képzelt futás belső tájbanA pénz hatalma - Száraz Miklós György: OsztozkodókA megőrzés makacs igyekezete
Esszék, tanulmányok
Objektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA