Sánta Gábor
Nyári berek
Az ötvenes évek első felének többnyire butácska úttörőregényei után végre ígéretes kötettel jelentkezett az újjáalakult Móra Könyvkiadó. A Tüskevár 1957 késő őszén látott napvilágot. Ifjúsági műként reklámozták, annak ellenére, hogy Fekete István nem csupán a tizenéveseknek szánta e vakációs regényét.
Már évek óta tervezte; Sztálin halála után kezdett hozzá, gondosan kerülve a piros nyakkendőket, a mozgalmi életet és a modern világ kellékeit. Nem sokkal korábban ismerkedett meg a kis-balatoni berekkel, amely akkoriban lett természetvédelmi terület. Külön engedéllyel a Diás-szigeten figyelte a madarakat, de horgászhatott is, ha éppen ahhoz volt kedve. Újabb regényét akkor kezdte írni, amikor Rákosi Mátyás hatalma meggyengült, majd leváltották, és az országból is mennie kellett. A Tüskevár döntően 1956 napfényes nyarán, és az azt követő reményteli őszön született. Üzenete Fekete István formálódó meggyőződésével azonos: az élet – minden nehézsége ellenére – igenis szép. Tehát élhető és élvezhető, mivel a barátság, a szeretet, az idősek tisztelete és nem utolsósorban a tudás azzá teszi.
Regényének főhőse, a bizalmasan Tutajosnak is nevezett Ladó Gyula Lajos ezzel szembesül a hetedik utáni nyáron. Budapesti értelmiségi kamasz, lobbanékony és álmodozó, ugyanakkor értelmes, tanulékony és nyitott a környezete iránt. A természet rajongója, így örömmel várja, hogy a vakációt végre a vidéki rokonánál tölthesse. A Kis-Balatonnál – valószínűleg Zalavár környékén – aztán a reméltnél jóval többet kap. Mesterre talál a berek idős csőszében, Matulában, akinek segítségével fegyelmezett fiatalemberré komolyodik. Barátsága pedig elmélyül régi pajtásával, a nála lényegesen szerényebb körülmények között élő Bütyökkel. (Fekete István, ha tehette, szívesen hangoztatta: a származás lényegtelen, a morál alapján különbözőek az emberek.) Az író elsősorban a saját élményei szerint formálta meg fejlődésregénye főhősét, míg a többi szereplő mintái főleg a kaposvári diákélményekhez kapcsolódnak.
Eredetileg az volt a címe, hogy Matula iskolája. Ezt aztán áthúzta, és föléírta: Tüskevár. Egyik sem igazán jó, de mindkettő mellett szólnak érvek. Az „iskola” szó egy vakációs regény címében? És ki az a Matula? Fekete István persze erre a kérdésre azt válaszolta volna, hogy már számtalan elbeszélésének hőse. Csakhogy ezek a vadásznovellák már évekkel korábban megszüntetett folyóiratában, illetve egyéb korábbi kiadványokban jelentek meg. Vagyis Matula Gergely igazából a Tüskevárral (és a Téli berekkel) foglalta el helyét a magyar szépirodalmi panoptikumban.
Na, de a Tüskevár? Honnan a regény címe? Hiszen ez egy létező Balaton-felvidéki település. De valaha Kaposvár közelében is volt egy ilyen nevű temető melletti vasútállomás. Az író ezt is, azt is jól ismerte, azonban mindkettő távolabbi a zalai Kis-Balatonnál. Ráadásul a régészkaland ásatása mellékes a cselekményben. Csak fejezetnyi, és ez az epizód akár ki is hagyható lenne belőle. Akkor hát mi kezdhető a regény nulladik sorával, a címmel?
Szerzői utalások híján csupán feltételezésünk lehet. Induljunk ki abból, hogy Fekete István mezőgazdász, és nem bölcsész végzettségű volt. Egy levelében tréfásan megjegyzi, hogy mivel a helyesírást nem ismeri, ezért leginkább a fülével ír. Ez azt jelenthette, hogy a szavak hangzása és ritmusa számára lényegesen fontosabb, mint az egyébként cseppet sem mellékes szórend. (Csak zárójelben: fiatalkorában állítólag kiválóan hegedült és táncolt.) Ezért érdemes Fekete István szövegeit hangosan olvasni, vagy legalábbis mormolni. Muzikalitásuk vitathatatlan; mintha a nagy kedvenc, Krúdy írásainak gordonkahangját hallanánk.
Tehát a Tüskevár kifejezés kizárólag olvasva egyértelműen összetett szó, ha kimondjuk, akár egyszerű mondatnak is tűnhet. Mit állítunk? Azt állítjuk, hogy vár. Mi vár? Tüske. Tutajos azzal szembesül ezen a csodálatos nyáron, hogy akármerre néz, mindenfelé tüske várja. De a már emlegetett múlhatatlan értékek (a barátság, a szeretet, az idősek tisztelete és a tudás) felvértezik ellenük. Így van értelme a címnek, és az évek múltával e regény ezért jelent egyre többet. Vagyis eleve elhibázott, hogy 1962-ben éppen a kisiskolások számára tették kötelező olvasmánnyá. Hiszen a hőse és barátja tizenhárom esztendős. Egy éppen csak tízéves számára, emlékezzünk rá, szinte felfoghatatlanul „öregek”. Az egyébként emlékezetes játékfilm hibáiról már nem is beszélve: benne Matula inkább mogorva vénember, mintsem bölcs mester. Na, és a piros nyakkendő, a modern iskola meg a televízió???
Fekete István ez utóbbiakról nem tehetett, és előre arról sem tudhatott, hogy a Tüskevár megjelenésére gyökeresen megváltozik, ami a megírása idején még napfényesnek látszott. A nyomatékkal hangoztatott értékeket azonban ettől még fontosabbnak gondolta.
Ezért aztán kamaszhőseinek télen ismét a berekbe kellett menniük.
