Csobánka Zsuzsa

Egész éjjel simogattam a kezét, mondta, és közben hosszú szüneteket tartott. Nem sírta el magát, nem várt vigasztalást, egyszerűen csak beszélt. És aztán átjött a Sári, az Estókné, a halállal mégsem hármasban maradtak, mégsem ketten. Mert talán Mariskát már nem illett beleszámolnia. És akkor csak simogattam az arcát, a kezét, a karját, és amikor elfáradtam, az Estókné folytatta. Edit visszakérdezett volna, mégis mit keresett ott az Estókné, mitől lesz ennyire otthonos Sári a mondatban, miért érintheti meg ő is ugyanolyan joggal Mariska néni karját. Dühös lett. Azzal nyugtatta magát, Estókné az archoz nem nyúlt, azt csak a férj illethette. Vagy falun ez is másképp van. Többen kellenek ahhoz, hogy kimasszírozzák a testből a lelket, egy férfi és egy nő, a férj és talán a legjobb barátnő. Muszáj, hogy így legyen, hogy Mariska néni teste megkönnyebbülhessen, és a lelke most itt gomolyoghasson, mint az a reggeli köd a szalóki házak között.

Végig az ujjak mentén, kitapogatva a csontokat, verőereket, a májfoltos mintát a kézháton. Aztán tovább a csuklónál, ahol a belső csontívnél jobban kidudorodott egy ér. Utoljára megérinteni azt is, elengedni, hadd menjen. Ezek az utak nem feledhetőek, nem kísérhető rajta senki. A bocsátáson van a hangsúly, a férj közben arra gondol, Mennyi megbocsátanivalód lehetett, édes kincsem, és nekem is mennyi sok van, tehát nincsen semmi, amit meg kellene bocsátani. Csak az elengedésre legyen elég erőm, mormogja, de úgy, a nő meg ne hallja, bár hogy is tenné, ez már majdnem más világ. Valahol a kettő között lebeg, még látja a férfit, akit egész életében szeretett, akitől megtanulta, szeretni mégsem viharzás és mégsem szenvedély, szeretni mégis erős és egyenes döntés, ítélet és ígéret, hogy majd kisimogatom belőled a halált. Ezt látja abban a hártyás éjjeli ködben, ahogy kinéz az ablakon, Edit előtt ugyanazok a fák, felhők.

Nem hörgött, nem kapkodott, egyszerűen csak egyre lassabban szedte a levegőt. Sokáig nem szóltunk. Szerintem már nem lélegzik, mondtam, mire Estókné bólintott, Épp mondani akartam. Sárika, telefonáljon át a gyereknek. Átszaladok én, kiáltotta, ezt kicsit hangosabban, mint ahogy a falak elviselték volna, mert beleremegtek. A férfi elfelejtett bólintani. És Estókné a nyakába kapta a kardigánját, El innen, mondogatta belül, mert a halál mégiscsak itt jár-jel fel s alá a házban, mert mégis a csönd a leghangosabb, aki választ vár, és én nem találom a szavakat. A verandán megállt, Mariskának már úgyis mindegy, a gyerek biztos alszik, ő meg hadd maradjon még vele egyedül. Edit itt szerette meg Estóknét. Ahogy ott hagyta a férfit a testtel, aki most újra az arc felé indult lassan, látta az orrlyukon kúszó nőt, Mint a ködök, gondolta, és elmosolyodott, hogy szerette a felesége ezt minden téli reggel, ahogy megborzongott a kardigán alatt. Vagy mint a gőzben, visszájára fordult most minden, mint 30 évvel ezelőtt a kiutalt nyaraláskor a Szovjetunióban, ahol a síelések után forró gőzfürdőt vettek, és Mariska alig kapott levegőt. Megfulladok, te Sanyi, nevetett fel, és közben hörgött, köhögött, prüszkölt, majd gondolt egyet, és maga mögött hagyta a lassú mozgást, Nem vagyok én őszi légy, és nekiesett a férfinek. Finoman verdeste, közben lepkék szárnyaira gondolt, majd magára a nyírfára, ahogy vonatablakból látta az ezüstös levéltáncot, Mint a halpikkelyek, kiáltott fel mellette a gyerek, ő meg bólintott, ennél szebbet sose talált volna rá. A sínek mellett a megannyi apró pikkely, az egyhelyben vergődő halak, miközben a vonat hangos robogással távolodik, és újra hátraint a fáknak, de azok ennél jobban nem lehetnek egyedül, mint ahogy utánuk int a vonat és benne az a sok ember. Gyerekkorában nagy vödröket rakott tele a szétmorzsolt terméssel, az is apró kis levelekből állt, meg kellett várni a nyár végét, hogy könnyen széteshessenek az ujjak között. Alig ért hozzá, alig tekergette ellentétesen az ujjaival, a hosszúkás termés ezernyi darabjaira hullott. Megtöltötte a vödröt, aztán várt. Mint később Sanyi abban a szobában, most ő volt egyedül azzal a vödörnyi halott szirommal, amit végre útnak kellett engednie. A fa alá állt, ne legyen mégse távol a búcsú. Visszainthessen a fa, ahogy utánanéz. Megemelte a vödröt, aztán levitte a szívig újra, és egy lendülettel nagyot lökött rajta fölfelé. Innentől nem emlékezett. Azt tudja, hogy a szirmoknak fölfelé kellett szállnia, aztán egyszer csak leestek. Azt is tudja, akkor egyszerre volt benne öröm és szomorúság, de inkább mégis az első. Szóval jó lenne emlékezni erre is, hogy mi lett végül a szirmokkal, hogyan intett utánuk a fa, és mit szólt mindehhez Mariska anyja, ha látta a verandáról mindezt. Mert azt is a sírba vitte magával.

A férfi erre gondolt, míg simogatta, hogy talán ki kellene menni, talán szórni kellene valamit szerteszét abban a reggeli ködben, gőzben, hogy Mariskának segítsen kicsit. De elszégyellte magát, mert Mariskának már könnyű, sőt, most a legkönnyebb, nincs mit szórni az ég felé. Nézte a nőt, a szeme lecsukva, a szája zárva. Nincs benne semmi feszület, talán mégsem a halál járt erre, hanem a jóisten. És mire a gyerek átér, lesznek szavak is, és akkora már az Estókné is kint marad, és elüldögélhetnek kicsit a mamával, míg végre megvillan a kékes ér a belső íveken, ahogy utánuk int onnan messziről. Gondolomformán.