Géczi János
1955.
Mint ki a parkban ül, és hű szolgaként
a porba háromszögeket rajzol, holott istentagadó.
A teremtés sokadik napja, s nem lőn
hosszan világosság.
1957.
Elhagyja mind, ami szárny,
egyes-egyedül a törzse marad,
körbeállják a drótok,
a dróton túli dolgok és falak.
Éjjelre már nem madár,
behúzódnak a nézelődő népek,
a kottába, mint a himnusz,
képzetébe a képzelődő.
Éjjelre hasábnyit
emel ki s visz magával
a törzsét körbefogó térből oda,
ahová a szárnya szárnyal.
1979.
Ne felejtsd el, én ott leszek,
képeslapként, amit Várnából küldenek,
s amelyre nem várnak feleletet.
A félrekapcsolt telefonhívásban.
A cipőben, amit az ajtó előtt
húz le a gyerek, zajt ne csapjon,
nehogy a férjeddel megébredjetek.
Így élünk Közép-Európában,
felemásan. Hol ruhátlan s lázban,
hol csörgő üvegkabátban,
de mindig átvilágítva és kádban.
Mint röntgensugár alatt egy bálna.
Minden idődben ott és veled
az éveidben is benne leszek,
pillanatok, napok, hetek, hónapok,
amelyek olykor feleslegesek,
olykor hiányok, de teljesen
ott benned, legbelül,
és szüntelenül megnevezetlenül.
Így éljük az életed,
gyorsított filmként pergek le veled,
és igen, akkor is ott leszek,
ha rögök borítják testedet
s engem hantolnak el veled.
És nem énekel soha a bálna!
1987.
Kéznél volt a könyv,
amelyet, ha naponta kinyitottam,
mindvégig mást olvastam belőle.
Azt, hogy a nyarat,
miként a fügét, megelőzi
az érés illata;
a porcelán tányér belsejében
körbefutó vonal önmagát örökké ismételi;
azt, bármi történt, a fontos nem az,
hanem ahogyan arra emlékezel.
Van egy nap, amikor mindez megváltozik.
A halhatatlanságot elcserélem
néhány halandóra,
mert szeretni őket ez az áruk.
A sors nem ágál,
lázad ellenem, aki elherdálta,
holott tudja, velem együtt pusztul el.
Hogy mi lesz hamarosan
attól éppen úgy iszonyodva és elrettenve,
mint attól, hogy vele összevessem,
milyen volt egykor,
bár enyhén görbe a hát
és a lábon is akadt mit észre nem venni.
Meghal bennem az idő,
leszek szellem- és lélektelenül
telítve csupa testtel.
A ráncok, májfoltok, csontgörbületek
s a fogpótlások között nem én leszek majd az agg,
aki áruló. De az sem teljesen én,
aki úgy múlt el, hogy nyomtalan lehetett belőle ez,
ez a másik.
Talán ifjan és erősen,
a néma szöveg szóközeként a szavak között.
1995.
Ha gondolok rád, akkor nem a tálca
suta, festett karimája, nem a pogácsa,
nem az egreskert havas ládája
jelenik meg előttem.
Ha gondolok rád, a bőrpíromra
rányíló szemedre, s amely nézi
a tavalyról maradt lombú, a tavasz
előtt megduzzadó rügyű nyírt,
a fára. Tövén gránitszikla hever,
beszőve tőzegáfonyával és mohával.
Nem kapom el a tekintetem. Guggolsz,
előre hajolsz pucéron, megnyíló farpofával.
A képbe befú a finn szél, szívem!
Sokszor elképzelem, hogyan csúszok
beléd, felhőbe a repülőgépem,
amely repít haza. Van, mikor hiszem,
te is elképzeled, a folytatása
mi annak, amint megpillantod
ágként előmeredő tagomat.
Ne hasadj le, emeled alá a markod.
Nem esik többé a csípőd kézre.
Elsötétednek a tócsák az évek
alatt és az ökörvérszín pajták.
Ennyi szó marad, hogy becézze,
betűvonás, hogy a nyírt,
hűséges árnyék alatta, körbeérje.
Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.
