20. A törzs varázslója

Tegnap meglátogatott a törzs varázslója,
Hallotta, beteg vagyok, felajánlotta segítségét.
Aprócska, kerekfejű, nagy fülű öregember volt.
Ráncos, aszalt kókuszdióra emlékeztető arca,
a többiek döbbenetére, akik sorra odagyűltek körénk,
mert még nem láttak élő sámánt,
vörös, bordó, kobaltkék színekkel volt kipingálva,
s ezért leginkább egy cirkuszi bohócra emlékeztetett.
Azért jött, hogy megtudja, honnan költözött belém a szellem,
az alsó vagy a felső világból-e?
A magával hozott bádogvödörbe vizet kért
és legnagyobb döbbenetünkre beledugta a fejét.
Több percig maradt ebben a szokatlan,
veszélyes helyzetben, már-már attól féltünk, hogy megfullad,
de nem történt semmi, óriási gyakorlata lehetett,
s amikor végre felemelkedett, észlelhettük, hogy a festék
legnagyobb meglepetésünkre nem olvadt le az arcáról,
valami ismeretlen eredetű anyagból készülhetett.
„Vagy ez is a varázslat része” – suttogta angolul Álvaro.
A sámán, aki, mint elárulta, tohunga,
nemcsak pap, hanem gyógyító is,
a kezében szorongatott növény szárát ünnepélyesen,
mint egy kitüntetést, helyezte a fejemre,
hogy meghatározhassa a szellem útját.
Ekkor őszintén elképedt. Addig csak valami sajnálkozásféle
látszott kiolvashatatlan arcán, és némi káröröm.
Íme, az orvos is megbetegedik, akinek
a többi fehér embert kellene gyógyítania. Hogy is van ez?
Hogyan gyógyíthat olyan sámán másokat,
aki maga is beteg, s magából sem tudja kiűzni az ártó szellemeket?
„Semmit sem látok – motyogta iszonyodva. –
Ennek – mutatott rémülten rám – nincsen családja,
nincs senkije…Mintha nem is lenne ember!”
„A doktor urat – magyarázta méltóságteljesen Pomare –
a hullámok sodorták a korallzátonyokon túlra,
belefeküdt a pirogámba, elaludt, és amire magához tért,
már künn hánykolódott lélekvesztője a nyílt óceánon.”
„Nincs mit tenni, nem tudom azonosítani a szellemet!” –
ismerte be szégyenlősen a kicsi öreg,
de azért, lesz, ami lesz, a magával hozott ágacskákból
villámgyorsan, alig követhető mozdulatokkal,
hajócskát készített s a kis asztalon álló,
feketén villódzó varázstükör mellé helyezte el,
arra kérve az ismeretlen szellemet,
hogy haladéktalanul szálljon hajóra és hagyja el a házat.







21. A Birkenhead elsüllyedése

És elnyel mindent a tenger homálya.
Az egyenruhák helyén néhány tétova
rézgomb csillog a csalárd napsütésben,

aztán eltűnnek a gombok is – ,
a veres mundérok egyetlen,
bíborló gömbbé állnak össze.

Magába olvasztja a gömböt is a nap.
Féloldalára dől most a hajó,
lassúdan süllyed, szól a skót duda.

És a vigyázzállásba merevedő
katonák, a lélegző tekebábuk,
egymás után a hullámokba vesznek.

Csak a duda! Csak a skót duda
vijjogása nem halkul, nem szűnik.
Elnyel mindent a haragvó tenger,

hajót, katonát, skót dudát, vihart.
Hullámra hullám. Örök háború.
Csak a duda, csak a skót duda

hallatszik azóta is. Minden orkán
mélyén ott kornyikál. Veres
egyenruhák villóznak a ragyogásban.

Rézgombokat perget a csalfa szél.
Nincs vereség, vagy ha van, ilyen!
Kérdőjel felhők a láthatáron.

És megállíthatatlanul szól a skót duda.

Bogdán László versciklusának további darabjai a Bárka 2007/6 számában