Vörös István versei
Beleéneklés
Lányom a márciusi hidegben rendületlenül
éneklő madarakat a Titanic zenészeihez
hasonlította, akik, szerinte, utolsó
pillanatig játszottak, hogy a halál
fekete jéghegyéhez veszélyesen közeledő
utasokat megnyugtassák. És persze
magukat is, nyilván. Van-e szebb, mint
hangszerrel a kézben átlépni a halálba?
Fordított Orpheuszok, akik zenével vezetnek
be a túlvilágra. Most március vége
van. Az utcán friss hó színlelt tele
düledez. A madarak boldogan jelentenek
virágzást, napsütést, tizenöt fok meleget.
Beleéneklik magukat egy képzelt világba,
hogy ne kelljen észrevenni, az ének alatt
semmi sincs. Nem az a baj, hogy a
tavasz késik, nem az a baj, hogy nem volt
tél, hanem hogy ezt mi akarjuk.
A madár képzeletébe takaródzik, amíg
meg nem fagy. Nem az a baj, hogy mi nem
fázunk, csak az, hogy a fűtés miatt.
A közelítő nász
Sárga falakkal és üvegfelületekkel
rakottan dől a tóba a városi táj.
A parton kivágott fák törzse hever.
Két szárcsa egy harmadikat próbál
elüldözni a vízről, és a hattyú
belecsíp a partról nyájasan felé
szaglászó tacskóba. A közelítő nász-
tól még a víz is veszít józanságából,
fölforr, mint a must, kigőzölgései
felpuffasztják a benne úszó nejlonzacskót.
A fűzfák vízig lógó gallya zöld,
de piros a madárnép harci éneke,
hosszú, reggeli árnyék nyúlik be
a tó közepébe, mint a móló.
Egy kacsapárnak is menekülni kell
a hattyú elől. Honnan veszem én
majd a zöld partot, hogy kiugorjak,
ha a gyönyörű fehér szörny elűz közeléből?
Lesz-e ott fény, tóról és ablakról
visszacsapódó, amit éppúgy bevág a huzat?
A fölforrósodott falak halkan repedeznek.
Tavaszi délelőtt
A fridzsiderben két avokádó,
egy tálon körte, ringló, gyömbér.
Ezt hoztam a tavasz nevében
föl a sarki közértből, ahová
hűtőkocsin érkeztek más tájak
kiszakított, édes darabjai. Átlátszó
zacskóban fekete szőlő, papír-
dobozban ananász. A tűzhelyen
főtt rizs hattyúfehére terpeszkedik
a mindent eldöntő párában.
A frissen elmosott poharak józansága
és a leengedett mosogatóvíz
részegsége. A papírszemét tudóskodó
bölcsessége és a szerves szemét
penészes, burjánzó szag-indái.
A mindenség illata, párzó csillagok
bűze. A túl nagy meleg emléke a
jövőből idevetülve. Idedobva,
mint egy vetkőző nő bugyija a székre.
A csempe hidegen csillan, a huzatban
földre hull egy papírzsebkendő.
A szakadás szelleme
Én vagyok a szakadás szelleme,
aki most kinyújtja a kezét a
lepel alól, mondja a lányom
játék közben és elszakít egy
papírt. Ettől kezdve minden
elszakadó papír fölött látni
fogom ezt a szellemet: ezt a kezet
és azt a lepelt. De kié a kéz?
Ki van a lepel alatt? Mi lenne,
ha egyszer maga a lepel szakadna?
Kiderülne, hogy a szellem nem
szellem, hanem ember? Ki adja ki
magát szellemnek? Melyik testrészünk
játssza a lelket? Az agy? A szív?
A tüdő? A szakadás szelleme
saját megszakadó lélegzetét hallgatja
aggódva. A lányom papírbabát
öltöztet papírkabátba, mintha
az ember teremtését játszaná.
A világ már készen van, csak üres.
Egy meteor csóvája elfér a lepel alatt.
Kapcsolódó:
A Szépirodalmi rovat legfrissebb írásai:
Lackfi János prózája
András Sándor verse
Tóth Krisztina verse
Banner Zoltán verse
Nagy Katalin versei
Poós Zoltán verse
Nagy Gergely prózája
