Prózák



Grecsó Krisztián
Hajnali találkozás



     Lajos bácsi vasárnap hajnalban akadt össze az ufóval. Pontosabban ufókkal, mert többen is voltak. Először csak hármat látott a kerti budi előtt, és egyet a füstölő kamránál, de kisvártatva még átsétált kettő Manyikáék felől a bedőlt kerítésen. Az űrlények szkafandert viseltek, vagyis afféle műanyag, habos ruhát, a lábukon kályhaezüstös gumicsizma, a fejükön meg sötétüveges bukósisak. Lajos bácsi tétova adjonistennel köszöntötte a hozzá legközelebb lévő ufót, aki a borsófejtős hokedlin üldögélt, és közben arra gondolt, hogy vége.
     Finító.
     Ezek szerint üzent érte a Kaszás, manapság a Kaszásnál is munkaerő-kölcsönzés járja, ufók jönnek, nem ördögök. Lajos bácsi elszontyolodott. Hogy ennyi, befejezte viszontagságos földi pályafutását. Nem így képzelte: reggel, csipásan, egy szakadt, szarcsíkos klottgatyában a budi előtt. Ijedtében beugrott a régi kedves nótája. „Ne ily halált adj, istenem, ne ily halált adj énnekem.” Fütyülte egy kicsit a dallamát, hátha eltűnnek a Marslakók. Nem. Sajnos nem illantak el. Lajos bácsi ritkán mélázott az elmúláson, de ha eszébe jutott, mindig nagyszabású, romantikus halált képzelt magának. Világ életében kívánós férfi volt, a legyet is röptében, a krumplit is, ha el nem gurult, ezért úgy hitte, malackodás közben éri majd a halál, mikor a legmelegebb, akkor. Ez így, csörte nélkül olyan méltatlan.
     Azon is meditált keveset, hogy talán elment az esze.
     Nem kellene több pálinkát kotyvasztania a padláson. Ha mégsem eszik olyan forrón a kását, és túléli ezt a marslakós kalandot, kidobja a megbuherált kuktát.
     Ünnepélyes fogadalmat tett. Ha az űrlények hajlandók a szomszéd kertjében korzózni inkább, és nem itten nála flangálnak, ő többet nem iszik.
     Ezen kicsit megnyugodott, de aztán újra rátört a lelkiismeret. Merthogy Lajos bácsi Húsvétkor rákapott a drogra is, ez igaz. Mikor odalépett az egyik ufóhoz, és megtudakolta tőle, mi járatban itten, és úgy általában segíthet-e, erre gondolt. Hogy őneki a vadkender, amit valamiért marijuának kell hívni manapság, nyilván elvette az eszét. Lehet, hogy a víziójával diskurál. Ide képzeli a szkafanderes ufókat a budiba, a télikertbe, meg a borsófejtős hokedlire, és még beszél is hozzájuk. Megfordult a fejében, hogy úgy tesz, mintha ott sem lennének, nehogy a neje kilessen a nyári konyhából, és meglássa, hogy a budiajtóval diskurál. De az egyik ufó a télikertből fogadta a köszönést. Megnézte magának Lajos bácsi délceg filodentronját, aztán biccentett. Ennek fele se tréfa, gondolta Lajos bácsi.
     Soha többet nem néz kereskedelmi tévét.
     Ő korábban sohasem hallott róla, hogy a vadkendert el lehet szívni, ott mutatták meg apróra, egy kábítószer elleni műsorban, hogyan kell csinálni. És azt is elárulták, hogy nem mutatja ki a szonda. Igazán nem ő a hibás, hogy vénségére rákapott. Sokkal inkább az új körzeti megbízott, a Kancsal Mari fia, a Sasszem, az a túlbuzgó mitugrász, aki szerint traktort sem lehet ittasan vezetni.
     Húsz évig lehetett, idéntől meg nem lehet. 
     A disznók egyre türelmetlenebbül sivalkodtak. Lajos bácsi beszólt a télikertbe, a barátságos ufónak, csak úgy odavetette, mint aki otthon van, és reggeli etetéskor leggyakrabban ufókkal szokott kokettálni, hogy a sertések éhesek, így mondta, hogy sertések, bármilyen laza is volt az öreg, szeretett volna jó színben feltűnni az Idegenek előtt. A hokedlis ufó, aki éppen a moslékkeverő pálcával piszkálta a kályhaezüst csizmája orrát, mutatta, hogy tessék, csinálja csak. Ezen Lajos bácsi megütközött. Az űrlény érti mit magyaráz? Hiába, a magyar világnyelv, a Drótos Imi is megmondta a Molnár presszóban, pedig ő szaktekintély, nem egy fing, majdnem egy egész félévet végzett el a vendéglátóipari főiskolán.
     Lajos bácsi arra az elhatározásra jutott, felveszi a kapcsolatot az ufókkal. Egye fene, meghívja őket egy zaccos törökkávéra, ha szeretik a jó alföldi vegyespálinkát, és űrhajót szabad ittasan vezetni, akkor azt is megkóstolhatják. A neje összeüt egy bravúros rántottát, hagymával, paprikával, és füstölt szalonnával, a mélyen tisztelt ufó urak, vagy mik, tíz ujjukat, vagy amennyi van, megnyalják utána. De elébb a jószág!
     Lajos bácsi elindult, hogy etet, és akkor meglátta. Hogy amíg ezek a tétova ufók elterelték a figyelmét, a sunnyogós hátulja már lopja a csirkét. Hónaljba hordják kifelé a kövér, magos baromfit. Lajos bácsi elképedve figyelte a komiszságot, a kedvenc, kopasznyakú kakasa éppen kidugta a fejét az egyik űrlény hónalja alól, és kukorékolni kezdett. Lajos bácsit elöntötte a víz. Egy másik, kicsikét köpcösebb ufó nyakánál húzta kifelé a ház egyetlen libáját.
     – Így kell úri embereknek viselkedni?! – kurjantotta el magát Lajos bácsi.
     Rövid ideig vacillált, aztán, akárha hármasugrásra gyorsulna, szökellt párat, és megküldte a vödröt. A moslék kondenzcsíkot húzott, át az udvaron, röpült a vödör, mintha isten reptetné, akár egy bazi nagy falusi dongó, mint a malomkő, ami ki tudja, hol áll meg, akár egy lemezelt Dugonics Titusz, egy istállós rakéta, egy alföldi ufó-írtószer. Nem egészen fejbe találta az ufót, inkább tarkón. Már ha van az ufóknak olyanja. Hogy tarkó. A várhatónál sokkal nagyobbat csattant a bukósisakon a vödör, az űrlény orra bukott. Elhasalt, aztán csönd, nem moccant. A többi Idegen rohangálni kezdett, mint levizelt hangyabolyban a hangyák, menekültek át Manyikáékhoz a ledőlt kerítésen át.
     – Tessék csak húzni el a csíkot, tolvaj Marslakó banda – üvöltözte Lajos bácsi, és arra gondolt, milyen pocsékolás lett volna ezekbe a pálinkája.
     A disznók elégedetten majszolták a moslékot, mikor az ufók visszatértek. Rendőrökkel. Városiakkal, és a helyi mitugrásszal karban.
     – H5N1 – vakkantotta a városi rendőr.
     A helyi mitugrász meg:
     – Maga süket paraszt, ezek a tyúkok meg vannak fázva, és ez hivatalos személy elleni erőszak!
     Lajos bácsi körbenézett, hogy kit nevez itten a bandzsi körzeti megbízott süket parasztnak, de senki sem állt mögötte. Akkor őt, kizárásos alapon. Nem baj. És az sem, ha elment az esze. Nem szokik le semmiről. És hiába a hoppáré, az ő tyúkjai nem náthásak. És tudja már ő, hogy mire megy ki a játék, átlát a szitán. Senki se kap se marijuánát, se pálinkát.

Megjelent: Bárka 2007/5


Kapcsolódó:

A szépirodalom rovat legfrissebb írásai:

Esterházy Péter prózája
Csontos János versei
Végh Attila versei
Tőzsér Árpád versei 
Bíró-Balogh Tamás prózája
Vörös István versei 
Lackfi János prózája 
András Sándor verse
Tóth Krisztina verse
Banner Zoltán verse
Nagy Katalin Erzsébet versei
Poós Zoltán verse
Nagy Gergely prózája

Főlap

2007. október 14.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Lövétei Lázár László: SzervraktárMarkó Béla verseiFinta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatok
Ecsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás ember
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png