Grendel Lajos

 

Önéletrajzi töredékek*

(Részletek)

1.

 

1986 nyarán ismerkedtem meg Mándy Ivánnal. (Valahogy el kell kezdeni ezt az önvallomást... Majd meglátjuk, hogyan kanyarog tovább.) Ez azért fontos... Na, mindjárt rátérek, miért... Szóval, 1986 nyarán a hatéves fiammal, Gáborral, sétáltunk az Andrássy úton ([akkor] még Népköztársaság útja volt a sokféle nevet kipróbált utca), és betértünk a Művész cukrászdába, megpihenni, vagy mit tudom én. Egyébként sem vagyok biztos benne, hogy 1986-ban történt. Lehet, hogy 1987-ben. Nos, szép nyári idő volt, Temesi Feriéknél laktunk a fiammal. A feleségem dolgozott, csak néhány nap múlva jött utánam a lányommal. Temesi Feriék Rákoshegyen laktak, ami jó messze van Pest belvárosától. Mondhatni falusi környezetben, úgyhogy [jól] meggondoltam magam, hogy kiteszem-e a lábamat Rákoshegyről.

Nos, ezúttal kitettem. A Művészben pedig Mándy Iván ült, egymagában. Életem nagy találkozása volt ez a nap. Leültem egy pillanatra, majd mély lélegzetet vettem, és odamentem Mándyhoz, és bemutatkoztam. Mándy már hallott rólam, és odahívott az asztalához. Körülbelül egy fél órát beszélgettünk. (Vagy többet? Ki figyel az időre [ilyenkor]. Lehet, hogy több volt, lehet, hogy kevesebb.) Gábor illedelmesen viselkedett, sőt egy-két mondatot [is] mondott. Hármat biztos nem. Mándy megjegyezte, hogy rendkívül okos és illedelmes gyerek, lehet, hogy sokra viszi az életben. Nem tudom, hogy miről beszélgettünk. Két vagy három nap múlva, ismét a Művész cukrászdában találkoztunk [újra]. [Most] Domokos Mátyás is vele volt. Ekkor az irodalomról [is] ejtettünk néhány szót. Elmondtam, hogyan írok én. Hogy egyszerre három-öt oldalt. Mándy a fejét fogta. Csak akkor enyhült meg, [amikor] bevallottam, hogy a három-öt oldalból néha csak egy marad, mert utána kezdődik az átdolgozás. Persze tudtam jól, hogy ő cetlikre dolgozik, tehát egészen másképp, mint én. És persze én is másképpen dolgozom. De sem az előbbi, sem az utóbbi [alkalommal] nem árultam el, hogy ő segített íróvá lennem 1969-ben és 1970-ben.

És évekig nem szabadultam Mándy Ivántól. 1969-ben vettem meg válogatott novelláinak Egyérintő című kötetét, és azonnal rabul ejtett. Évekig a bibliám volt. Valószínűleg azért, mert homlokegyenest az ellenkezőjét írta, [mint] amit én szerettem volna. De ezt én [akkor] még nem tudtam. (1969? Még pelenkás író voltam, a világom még felfedezésre várt.) Valószínűleg úgy voltam vele, mint Mándy. Szerette és továbbfejlesztette Hemingwayt, de csodálta Faulknert, és persze irigyelte, mert úgy tudott írni, ahogy ő sohasem. Az embernek eleinte sokféle írói technikát ki kell próbálnia, és ez évekbe telik. Nekem például tíz-tizenöt évbe tellett, míg megtaláltam a hangomat. Ez még így is meglepően hosszú idő. Aztán a cetlik... Hogy én cetlikre írjak föl minden itt-ott elhangzott, és izgalmasnak ígérkező párbeszédet egy presszóban?... Na nem! Ez túlságosan macerás volt a számomra.

De visszamegyek három évet. 1966-ban leérettségiztem, és az egyetemi fölvételin nem vettek föl magyar–matematika szakra. Szeptemberben [aztán] megpróbálkoztam a matematika–fizika szakkal, és fölvettek. Ekkor kerültem első ízben Pozsonyba. Pozsony eleinte nagyon idegen volt a számomra: először is viszonylag nagyváros volt, másodszor abszolút szlovák, ami a magyar–szlovák vegyes lakosságú Lévától [igencsak] megkülönböztette. Azonkívül meglehetősen gyatrán beszéltem a szlovák nyelvet – volt [tehát] mit pótolnom. Pozsonyban Feketééknél laktam egy fél évig, egy cselédszobában. De olyan kicsiben, hogyha a nap besütött, én kénytelen voltam kimenni, olyan kicsi volt. Volt viszont egy rádióm. Apám 1958-ban eladta a rádiónkat, bosszúból, mert Amerika nem segítette a magyar forradalmat. Szóval, a Nagy Imre-per után. Az a gyanúm, hogy akkor végleg lemondott a „felszabadulásról”. 1966-ban végre lett egy rádióm, na nem az enyém volt, hanem a Fekete Árpi bácsiéké. És 1966-ban volt az 1956-os forradalom tizedik évfordulója, ami döntő hatással volt a matematika–fizika szakos jövőmre, illetve nem-jövőmre. Mert egyre kevesebbet tanultam, viszont egyre többször jártam az egyetemi könyvtárba, és az 1953–56-os Szabad Népet és az Irodalmi Újságokat lapozgattam, szintén 1953-tól egészen 1956 augusztus elejéig. [Előbbit] 1956 augusztus elejéig engedték kihozni a raktárból, a maradék cenzúra alatt volt, mert már túl veszélyes dolgok voltak benne (legalábbis a hatalom részére). De a Szabad Néppel nem volt ilyen baj. Az utolsó kezembe jutott szám az 1956. október 23-i volt. Szóval, 1966 őszén tanultam meg Déry Tibor nevét, majd nemsokára kezembe került utópisztikus regénye, a G. A. úr X-ben. Talán ekkor fordult meg először a fejembe, hogy író leszek?

[De] Nem olvastam el Déry regényét [teljesen], csak kb. kétharmadáig. Húsz évvel később olvastam el az egészet, és nagyszerűen szórakoztam [rajta]. De 1967-ben még nem volt az iróniának annyira szerepe [abban, hogy mit olvasok]. Én végül is matematikusnak készültem, és a matematika tudományában nincs az iróniának semmi szerepe. A másik mű, amely megragadott, Németh László Iszonya volt. Ezt végigolvastam, mondhatni olyan erősen, hogy szinte a magamévá tettem. Pedig nem volt köze 56-hoz, még előtte íródott. Nos, összevissza olvastam, Szabó Dezső publicisztikájától kezdve Szabó Magda novelláskötetéig, az Alvók futásáig. Ami jött, és persze ami a kedvemre való volt. Például Gulácsy Irén történelmi regényei untattak (hát persze hogy untattak Jókai és Mikszáth után).

1967-ben megismerkedtem Bíróczy Sándorral, a fiatal lévai káplánnal, aki, hogy mai kifejezéssel éljek, progresszív volt, beatmiséket szervezett Léván és minden hónapban kölcsönadta a Vigiliát. Itt Rónay György könyvkritikáit olvastam el azonnal: egyrészt mert fantasztikusan írtm, és jó könyvekről írt. Tulajdonképpen Mándy Ivánnal és Mészöly Miklóssal is itt találkoztam először, mert fogalmam sem volt, hogy léteznek. Szóval 1967 és 68! Ez alatt a két év alatt alakult ki az ízlésem, amelyre titokban ma is büszke vagyok. 1970-ben megjelent az első novellám A teniszlabda. Miközben Mándy Ivánba beleszerelmesedtem, A teniszlabda az első igazi írásom volt, amelyet vállaltam és vállalok most is. De semmi köze Mándyhoz. Egyetemi tanárom, Garaj Lajos, úgy ítélte meg, hogy ez afféle Ottlik–Mészöly[-féle] próza. Igazat adtam neki. Mészöly Miklóstól a Balkon és jegenyék nagy hatással volt rám, főleg a rejtett misztikája és a távolságtartása. [A teniszlabdát] elég nehéz volt megjelentetni, de Tőzsér Árpád és Koncsol László, az Irodalmi Szemle szerkesztői keresztülvitték. Szóval, megjelent az első szépirodalmi írásom. Igaz, messze Mándytól, akit továbbra is csodáltam. Évekbe telt, amíg rájöttem: Mándyt továbbra is csodálom, de az én írói utam egészen máshová visz. Sokkal szenvtelenebb és „objektívebb”, vagyis éppen ellenkezője a Mándy Ivánénak. Talán ezért csodáltam, mert nem tudtam utánozni?

A matematika–fizikát a második szemeszter után otthagytam. Már a vizsgákra sem mentem el. 1967 júliusától 1968 szeptemberéig otthon, azaz Léván töltöttem az időm nagy részét, afféle munkanélküliként. Elkezdem angolt tanulni. Mindennap egy órát. Aztán bejöttek a csapatok, 1968. augusztus 21-én. A magyar csapatok, mert Lévára a magyar csapatokat küldték. Kimentem az egyik barátommal (Varga Gyulával) megnézni a „színpompás” felvonulás[uka]t. Az egyik magyar katona azt mondta: ááááá, semmi, csupán hadgyakorlat. Mindennap járkáltunk a városban. Este kijárási tilalom volt. De Pozsonnyal, Kassával és persze Prágával ellentétben, Léván semmi nem történt. Igazi szkizofrén helyzet volt. Magyar katonák egy félig magyar városban... Megszállók? Nem megszállók?

 [...]

 

4.

…rossz helyre születtem? Mind a négy nagyszülőm „felvidéki” volt, még a Mándoky dédapám is. Az egyik ág Csehszlovákia megalakulása után, ideiglenesen, áttelepült Magyarországra (tehát a Krizsányiak), a másik ág (a Grendelek) inkább fölvették a csehszlovák állampolgárságot, és itt maradtak. A Krizsányiak harmincnyolcban visszajöttek (az emigrációból?), azt remélve, hogy örökre. Negyvenötben ötvenkilós csomaggal ismét „emigrációba” kényszerültek. Tulajdonképpen mindenüket itt hagyták, úgy kerültek Magyarországra, mint a földönfutók. El lehet ezt felejteni? Az apám itthon maradt, de azt majd a későbbiekben mondom el, hogy miért. Ha véletlenül Sopronban születek, vagy Tatán, vagy Egerben, egészen másképp alakult volna a sorsom. […] Az sem biztos, hogy író lettem volna. Lehet, hogy adóellenőr, vagy éppen vasúti kalauz, vagy éppen űrhajós, vagy éppen bűnöző. Ki tudja? Nos, jó helyre születtem, vagy éppen rossz helyre? Nem tudom. Ha fatalista lennék, nem is tennék fel ilyen kérdéseket. Egy azonban biztos: szlovákiai magyarként másfajta magyarságot éltem meg, mint az anyaországi[ak], holott ugyanolyan magyar vagyok, mint a többiek. Csak éppen a magyarságom mindennap az eszembe jut, mert az eszembe juttatják.

1963-ban jártam először Budapesten, és ez az emlék örökké megmarad az emlékezetemben. (Pláne most, hogy szinte a második szülővárosom, és minden hónapban legalább egyszer Pestre, helyesebben, Budára megyek.) De akkor az más volt. Este érkeztünk. Az Irányi utcában lakott egy távoli rokonunk, másfél szobás lakásban. Nyár volt, talán július vége vagy augusztus legeleje. A csodás paloták lenyűgöztek. Tulajdonképpen először voltam nagyvárosban. Az érkezésünk után másnap reggel a házvezetőnő (vagy kicsoda) csodálkozott, hogy milyen szépen beszélünk magyarul. Ez pedig hideg zuhany volt [a számomra]. Hogy két évtized alatt – talán az agymosás következtében – már el is felejtették az emberek (a pestiek), hogy mi is épp olyan magyarok vagyunk, mint ők. Egyszerűen túlléptek rajtunk, legalábbis ez volt az első benyomásom. És, sajnos, nem is az utolsó. Hogy a szlovákok magyarnak tartanak (nagyon helyesen), és a magyarok szlováknak (nagyon helytelenül). 1963-ban szembesültem először a „magyar valósággal”. Hát mit mondjak: gyászos nap volt ez, pedig a házvezetőnő kedves akart lenni.

 

5.

Az ötvenes évek második felében a „második” utca már a „miénk” volt, és ez tarthatott úgy a hatvanas évek közepéig, miután az ötvenes évek második felében elköltözött [Léváról] S. Öcsi, aki idősebb volt nálunk néhány esztendővel, és a második utcai brancs vezére. Nagy futballrajongó volt, a magyar aranycsapat a fénykorát élte, engem például Kocsisnak hívott, a fene se tudja, hogy miért. A.-val egy iskolába jártunk (a magyar iskolába), sőt egy osztályba is. De délután is gyakran találkoztunk A.-val, V.-vel és a többiekkel. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején szinte megállt az idő felettünk. A.-val sokat bicikliztünk, előbb a városban, majd idővel a városon kívülre is elmerészkedtünk: Vámosladányba, Hontfüzesgyarmatra, Fegyvernekre. Kisóvárra, Nagyodra, Alsó- és Felsőszecsére. Akkoriban jött az első szerelmem, J. A lány Nagykálnán lakott, meglátogattam őt kétszer-háromszor Nagykálnán, de olyan bamba voltam, [hogy] még megszólítani is alig mertem.

A harangozás, az órák, a madarak és az emlősök mellé most a futballőrület csatlakozott, méghozzá 1957 őszén, amikor is a Bp.-i Honvéd megverte az MTK-t három nullára. Hogy miért lettem Honvéd-drukker és miért maradtam az, annak egyszerű a magyarázata. 1957-ben kölcsön adta az egyik szomszédom a Képes Sport 1954-es és 1955-ös számait, és ebből egyértelműen kiderült, hogy kedvenceim, Puskás és Kocsis a Honvéd játékosai, és a Honvéd a legjobb csapat volt akkoriban. Igen, idestova hatvan éve vagyok Honvéd-szurkoló, megértem már sok mindent: bajnokságokat és kiesést is.

Mielőtt rátérnék íróvá válásom történetére (mely eleinte izgalmas volt és kudarcokkal kísért), még három eseményt kell okvetlenül megemlítenem. Mind a három esemény közvetve elősegítette, hogy az írói pályát választottam a matematika–fizika szak helyett, jobban mondva, az irodalom és a történelem, hogy úgy mondjam, nehéz küzdelem árán, de legyőzte [bennem] a matematikát. Pedig az apám mindenáron matematikust akart belőlem nevelni, tisztán pragmatikus okokból. „Rossz káder” voltam, egyetemre vagy főiskolára csupán, ha nehezen is, de csak ideológiailag „semleges” tárgyból lehetett bejutni, és a matematika–fizika szak ideológiailag semleges szaknak számított. Valószínűleg apám döntését befolyásolta az a körülmény is, hogy jogász végzettsége ellenére 1945 után minden lehetett, csak jogász nem. De elkanyarodtam a lényegtől, jobban mondva nem kanyarodtam el, csupán annyit jegyeznék fel, hogy az 1956-os forradalom szovjet leverése megerősítette apámnak azt az igyekezetét, hogy, úgymond, „semleges” szakot válasszak, mert a matematikusnak nem számít a rezsim, a matematikusra minden rezsimnek szüksége van. Nagy Imre 1958-as kivégzése [pedig] végleg pontot tett az ügy végére. Két rádiónk volt, mind a kettőt eladta, a Szabad Európára, Londonra és Washingtonra pedig csöndben átkot szórt.

1956-ra, egyes jelenetekre a rádióból, emlékszem, bár még csak nyolc éves voltam. Emlékszem apám megjegyzésére Gerő beszéde után. Azt mondta: no, ez sem fog soká maradni. Aztán másnap reggel a kivirult arcára, hogy Nagy Imre a miniszterelnök. Aztán valami Kádár-nyilatkozatra, mely úgy szólt, hogy mindenben egyetért Nagy Imrével. […] Aztán az iskolában, az osztályunkban, egy magyarországi tanulót fogadtunk. (Valószínűleg ávós csemetét? De akkor ezt nem tudtuk, és jóba is lettünk vele a két hónapos itt-tartózkodása alatt.) Aztán a szovjet invázió. Ella és Nati nénivel együtt hallgattuk a híreket. És persze a híreszteléseket, hogy Maléter páncélosaival Pestre indul segíteni a forradalmárokon…

Nos, a Nagy Imre-pert követően apám eladta a rádiónkat, mind a kettőt, mivel nagyanyám halálát követően az ő rádiója is a miénk lett. Viszont a televíziót, melyet 1957 decemberében vettünk meg, nem adta el. Még a híradókat is megnézte az apám, úgyhogy nem egészen értettem a logikáját a viselkedésének. Ráadásul ez egy csapás is volt rám nézve, hiszen [így?] a vasárnapi futballmeccs-közvetítéseket [kényszerűségből] mindig a szomszédomnál hallgattam meg. Nagy Imre viszont, az ő szerencsétlen sorsa, továbbra is izgatott. 1966 őszén és 1967 tavaszán, Pozsonyban, az egyetemi könyvtárban átlapoztam az Irodalmi Újság és a Szabad Nép számait. A matematika másodrendűvé vált számomra. Nagy Imre és a reformkommunisták sokkal jobban érdekeltek. „Nagy Imre nemzeti kommunista volt” – magyarázta apám, és [nekem] a nemzeti és a kommunista nem nagyon passzolt egymáshoz. Mindenesetre a konzervatív gyökereimet először érintette meg a baloldali gondolkodás egy áramlata: magyarán, nem minden baloldali kommunista. Mondjuk a kommunista és a szocialista nem föltétlenül azonosak egymással. 1968 ezt bőven bebizonyította.

1968-hoz érkeztünk. Ahhoz az évhez, ami döntően befolyásolta a nézeteimet arról, hogy mi is a szocializmus. Nos, ez a hatás annyira döntőnek bizonyult, hogy a kisvárosi konzervatív szellemből, mely gyerekkorom óta rám ragadt és mély meggyőződésből vallottam magam konzervatívnak, egyszeriben a baloldalra lökött. No, szerényebben fogalmazva, baloldali szimpatizáns lettem, és ezentúl nem tekintettem magam kizárólag konzervatívnak. De ez túl bonyolult volt, illetve túl egyszerű, illetve túl bonyolult is és túl egyszerű is, de mindenképpen hozzájárult a jóval nagyobb „irodalmi” nyitottságomhoz. Mert 1968-ban már tényleg író akartam lenni, de persze fogalmam sem volt róla, hogy hogyan kell ütős regényt írni vagy ütős novellát. Ráadásul ebben az időben reménytelenül romantikus voltam, Nagy Imre és Alexander Dubček híve. Mert Nagy Imre is és Alexander Dubček is romantikusok voltak – ellentétben Leninnel, Sztálinnal, Rákosival és az egész pereputtyukkal. (Ma úgy mondanám, hogy kommunistának álcázott demokraták voltak, és ez volt a végzetük, főleg Nagy Imrének.)

1968-ban már író akartam lenni, magyar–angol szakra jelentkeztem, mivel – nagyon helyesen – úgy véltem, az irodalomhoz úgy férek hozzá a legkönnyebben, ha irodalmat is tanulok. Én viszonylag olvasott srác voltam, öt-hat éves koromtól könyvek között forgolódtam. Először a Grimm-mesék, utána Benedek Elek meséi, majd Illyés Gyula hetvenhét magyar népmeséje és több mesekönyv, amelyeknek már a címére sem emlékszem. Nyolc-kilenc éves koromban aztán, apám tanácsára és ösztönzésére Verne-könyvekkel folytattam, magyarán, megnyílt a fantáziám, mert a Verne-könyvekkel jót lehetett fantaziálni – egyikük-másikuk a sci-fi elődje is lehetett volna. Apám tudatosan választotta [ki nekem] a könyveket (ő is szorgalmasan olvasott), nehogy műveletlen legyek. (Fogalma sem volt róla, hogy író leszek, pedig [akaratán kívül] részben ő vett rá. Azt hiszem, kitagadott volna, vagy pedig kiugrott volna az ablakon, ha eszébe jut, hogy [valaha] író leszek.)

Úgy tizenegy vagy tizenkét éves koromban, apám nagy erőfeszítései árán, Jókait kezdtem el olvasni. Mi tagadás, nem volt kedvem olyan „felnőtt” könyvet olvasni, mint amilyennek én láttam Jókait. A kőszívű ember fiai került először a kezembe, ráadásul a háromrészes műből az első hiányzott. Meglehetősen nehezen indult az olvasás – [hisz] mégsem Verne volt. De aztán alig tudtam letenni, úgy megfogott. Tizenkét éves korában az ember még gyerek, úgyhogy A kőszívű ember fiai, éppen mert félig-meddig „hősies mese”, éppen nekem való volt a kétdimenziós figuráival: az abszolút pozitívval és az abszolút negatívval. Mintha Vernét olvastam volna, csakhogy ezek magyar hősök voltak és az 1848–49-es szabadságharc volt a középpontban. Szóval, kedvet kaptam Jókaihoz. Következett a Politikai divatok, a Névtelen vár, a Kárpáthy Zoltán és előzménye, az Egy magyar nábob. Tizenhárom, tizennégy, tizenöt éves koromban Jókai-bolond lettem. Ella és Nati néni könyvtárában megvolt a Jókai-művek egy[ik] sorozata, és én valamennyi Jókai-könyvet elolvastam, majd beiratkoztam a lévai könyvtárba, melynek a fele (ez jó sok könyvet jelentett) magyar könyv volt. Ami Jókai nem volt meg E. és N. néninek, azt már a könyvtárból kölcsönöztem ki. Két évig rendszeres látogatója voltam a lévai könyvtárnak.

A Jókai-láz tulajdonképpen még évekig eltartott. Tizenéves korban a romantikus irodalom megnyitja az ember fantáziáját. (Már aki képes fantaziálni, csodákban hinni, repülő csészealjakról álmodozni stb. Én képes voltam. Sőt, különösképpen képes.) Nem szeretem azt a divatot, amely, mostanában, lenézi Jókait. Jókai a tizenéveseknek való, elsősorban azoknak, de felnőttkorban is olvasható. Hirtelen Petri György jut az eszembe. Ő halálos betegen Jókait és Mikszáthot olvasott. Itt a különbség Verne és Jókai között. Vernét olvasni felnőtt korban már unalmas. Jókai viszont tele van nagyszerű, igaz, mellékszereplőkkel, de a mellékszereplők megmentik Jókait a XX. sőt, talán a XXI. századnak is. Jókai regényeinek, a romantikus főhősein (Baradlayak, Berend Iván stb.) kívül, realista mellékszereplői is vannak, méghozzá számosan. (Ellentétben Walter Scott-tal, Viktor Hugóval stb.) Jókai is romantikus – méghozzá a javából –, mégis tipikusan közép-európai. (A realizmus, ha tetszik, ha nem, átüt a szövegein, még ha sokszor csak anekdotaformában is.)

 

6.

No, mondhatni, a foci mellett, tulajdonképpen az olvasás kitöltötte az egész kamaszkoromat, mivel a lányokhoz [általában] igen bárgyú voltam, majd húszéves koromig. A foci is csak vasárnap érdekelt, s mivel Honvéd-szurkoló voltam, igen sokáig kellett várnom az első bajnoki címre, vagyis 1980-ig. Persze örökre emlékezetes marad a 7:2-es Fradi elleni győzelem 1963 novemberében. Egyszerűen porig alázta a Fradit a Honvéd, pedig [előtte] a Fradi egy teljes évig veretlen volt.

No de vissza a könyvekhez. Eleinte 19. századi mestereket olvastam, méghozzá világirodalmat is: W. Scottot, Stendhalt, Balzacot, és főleg Zolát, mert az a kamaszkorban úgy beszélt a nemi aktusról, mint a mai, már-már pornográf írók. Ezt rendkívül kedveltem. Hárman-négyen az osztálytársaim közül is rendszeresen olvastak. Egy alkalommal nagyon jót cseverésztünk N. K.-val, egy különösen tehetséges lánnyal, Zoláról és a pornográf irodalomról, amelyet persze nem neveztünk pornográfnak, csak merésznek. Ha apám és anyám hallotta volna, bizonyára sűrűn keresztet vetettek volna. Tulajdonképpen a nemi aktus lefolyását Zola könyvéből tanultam meg. Az én szüleim régi vágásúak voltak, a nemi aktus tabu volt a számukra.

Ma tudom [csak] felismerni, hogy az olvasás számomra mit jelentett, akkor, a hatvanas évek első felében. Számomra az volt a szórakozás, hiszen az olvasás szórakozás, [a] szabad idő fölhasználása egy fiktív világban, amelyet a könyv nyújt. Kinyitom a könyvet – mondjuk, Jókait vagy Mikszáthot –, és egy másik világba lépek be, egy képzelt világba, mondjuk, a 17., a 18. vagy a 19. századba, és kitárul előttem egy sosem-volt világ, amely mégis létezett, mert az irodalomban az a csodálatos, hogy a fiktív egy ponton túl már valóságosnak látszik. A fiktív és a valóság egybeolvad. Mármint a legnagyobb íróknál. Fabrizio del Dongo vagy Timár Mihály egy ponton túl valósággá válik, holott csupán fikció. A legnagyobb íróknál egy ponton túl megelevenednek a figurák. Az olvasó, ha tetszik neki, ha nem, részt vesz a cselekményben. Elítéli a szereplőket, vagy fölmenti, vagy – ez a 20. és 21. század jellemzője – egyszerre elítéli és fölmenti, mert nem marad más megoldás számára.

Nos hát mi ez a pont? Ez a pont irracionális, szóval, nem tudja az író. De pontosan [kiemelés tőlem – T. L.] sejti. A 19. század nagy írói tudták ezt. De már az ókor nagy írói is tudták. Kamaszkoromban elolvastam mindent, ami érdekelt a 19. századból. Eötvös nem nagyon ment, de Kemény Zsigmond vagy Mikszáth Kálmán annál inkább. Apám halála után (ez 1964 szeptemberében volt) beiratkoztam a lévai könyvtárba, ami óriási volt, és a könyvek fele magyar nyelvű. Egyszer egy idős néni megkérdezte tőlem, hogy szeretem-e és értem-e Kemény Zsigmondot. Igenlő válaszomra csak megcsóválta a fejét. Persze, ő is szerette Kemény Zsigmondot. A gimnázium három évfolyamában (akkoriban hároméves volt a gimnázium) rendszeres olvasója voltam a könyvtárból kikölcsönzött könyveknek. Egyebek mellett Mikszáthnak is. És Karinthynak. De ez az otthoni könyvtáramban [is meg]volt, jobban mondva az apám kapta ajándékba, már nem tudom, hogy kitől.

Tulajdonképpen Mikszáthnak és Karinthynak köszönhetem azt a komikus-groteszk nyelvet, ami Jókaitól elvezetett egy másik irányba. Az igazság az, hogy Jókainak is az anekdotikus-humoros oldalát kedveltem nagyon. Jókai (a romantikus), Kemény Zsigmond (a predesztináció elve, a fatalizmusé), Mikszáth (a romantikus és [a] realista kereszteződése), Karinthy (a groteszk irodalom magyarországi megalapítója) – nos, mindegyik a maga módján pluszt adott a számomra. Jókait és Kemény Zsigmondot, Mikszáthot és Karinthyt egybegyúrni, valami újat létrehozni, szerintem csaknem lehetetlen. És mégis, időről időre megkísért a gondolat, hogy lehetséges – de nem egyetlen regényben, hanem többféle regényben vagy novellában. (Lásd a Nálunk, New Hontban és az azt követő regényekben és egyik-másik novellában történteket.) Persze nem csak náluk van az inspiráció [erre]. Faulkner és Bulgakov, vagy újabban Nabokov és Musil és a 20. századi magyar irodalom egy része: Kosztolányi, Krúdy, Ottlik, Mészöly vagy Márai naplója és Cholnoky Viktor, Hunyady, Gelléri, Mándy, Örkény novellái.

Mit jelent az, hogy 70 éves korom körül Mikszáth vagy Karinthy, mondhatni, nem rozsdásodnak? A humoruk [teszi], mely a cinizmussal határos? Vagy majdnem a cinizmussal? […] Eszembe jut egy 7. osztályos esetem. Már nem tudom, mi történt, de a tanárnőm cinikusnak nevezett. Én nem tudtam, mi az, hogy cinikusnak lenni, így hát megkérdeztem apámat. Apám megmagyarázta. De ettől sem lettem okosabb. De Mikszáthról és Karinthyról jut eszembe, vajon a humoros és [a] groteszk irodalom valamiképpen nem cinikus-e (vagy csak a cinizmus határán ironikus-e)? Ha Mikszáthot nézem és eszembe jut Kopereczky beszéde a megyegyűlésen, vajon az, hogy röhögőgörcsöt kap az olvasó, tulajdonképpen a rejtett cinizmusának is köszönhető? Minden humor és groteszk mögött ott van ilyen vagy amolyan formájában a cinizmus (vagy a cinizmus határán mozgó irónia)? Hát nem tudok erre egyértelműen válaszolni. Nagyanyám (Mándoky) buzgó katolikus volt, de a papokat [csak] mérsékelten szerette, Mikszáthot [pedig] élvezte, amikor a katolikus papokat bírálta. Tehát cinikus volt? Semmi esetre sem. És mégis: tulajdonképpen a humor és a groteszk legalján van valami ironikus vagy cinikus, csak másképpen nevezzük. Mondjuk: igazságosztásnak. De az igazságosztás mégsem egyenlő a cinizmussal. Hát akkor mi a cinizmus? A legősibb, legellentmondásosabb emberi magatartás?... No, szép dologra jutunk [így]! Úgyhogy az én 7. osztályos magatartásom tulajdonképpen a legősibb, legellentmondásosabb emberi magatartás volt. Csak azt nem tudom, hogy miért kaptam ezt a címet.

De valószínűleg Mikszáthot és Karinthyt is elsőre megszerettem, míg a nagyanyám csak Mikszáthot, anyám pedig egyiket sem. Nos, ebben is az apámhoz hasonlítottam. De az apám nem volt cinikus, ezt határozottam állítom. Nos, nem minden humor és groteszk cinikus, de minden cinizmussal vádolt illetőnek van humora és a groteszk sem idegen tőle. Így most már jó? Jó ez? Nem tudom. A 19. századi magyar irodalomban – leszámítva Keményt és Eötvöst – igenis helye van a humornak, na persze, a megfelelő helyen. Gondoljunk csak Csokonaira, Petőfire, Aranyra, Jókaira és Mikszáthra. Azzal a Németh László-i gondolattal, hogy a magyar irodalomban nincs helye a humornak, abszolút nem értek egyet – dacára annak, hogy a Gyászt és az Iszonyt a 20. századi magyar irodalom csúcsteljesítményeinek tartom.

Engem a humor, és még inkább az irónia, felszabadított. Mándy és Örkény nem engem találtak meg, hanem én találtam meg őket. (Cholnoky Viktor és Mészöly Miklós más kategória, róluk majd később.) De előbb egy fontos dolgot szeretnék tisztázni. Illetve annak fontos, aki író akar lenni. Az írás szakma az egyik oldalon. Meg kell tanulni. „Rájöttem, hogy először a nyelvet kellene definiálnom, matematikus módjára olyan filozófiai meghatározásokat kellene kidolgoznom, amelyek használhatók” – mondja, illetve írja Ottlik Géza. És másutt, ugyanebben az írásban, Hornyik Mikósnak adott hosszú interjújában ezt mondja: „Az írás szerkezetét, a külső vázat, a mesét, a nem tudom, micsodát, a látható mondanivalót előre el lehet dönteni, de hogy mi lesz a lényeges, azt csak ebből a lendületből megírt, nem kiadandó változatból lehet megtudni. S akkor szépen újra meg kell írni az egészet. Ezt különben a nyugati nagy írók mind tudják, csak mi nem tudjuk.” Hát… nem nagyon változott a helyzet manapság sem. Ha az íróban egy kis tehetség van, mondjuk, prózában, akkor el kell olvasnia a 19. és a 20. századi alapműveket Stendhaltól Flaubert-ig, Dosztojevszkijtől Dickensig, Henry Jamestől Faulknerig, Prousttól Kafkáig, Musiltól Bulgakovig és Nabokovig, Jókaitól Kemény Zsigmondig, Krúdytól Kosztolányiig, Ottliktól Mészölyig. El kell olvasnia azokat a műveket is, amelyek idegenek tőle. Nincs őstehetség! Az írás a tehetségen kívül szakma, szakma, szakma... Meg kell tanulni írni, hogy, Ottlikkal szólva, a sínek oda vigyenek, ahová én akarom. Ezt pedig csak a szakma útján lehetséges... De hiába hangoztatom, ez többnyire süket fülekre talál.

Tulajdonképpen ez az, ami, végül is, újra meg újra kudarcokhoz vezet a szlovákiai magyar prózában is. A legtehetségesebb emberek két-három kötet után föladják. Holott számtalan módon lehet írni, de ehhez mélyebb műveltség kell. Nemcsak irodalmi, hanem filozófiai, lélektani és, teszem azt, még szociológiai is, hogy az ember ne ideológiák szerint írjon (az ideológia mindig a szabadság ilyen-amolyan korlátozása), hanem a szabadság nevében. Persze jól tudom, hogy a szabadság elvont fogalom az irodalomban. De másképpen mondom: szabadság az, amikor a leírt szöveg meggyőzi az olvasót. Még a Sátán is van, ha az olyan tehetséges író, mint Bulgakov, megírja. És transzcendencia is. És még sok minden más. A szerkezeten múlik a mű igazságtartalma? Hajlok rá, hogy igen. A szerkesztést pedig meg kell tanulni. Ha tehetséges az író, meg kell tanulni szerkesztenie is, de nem egyféle módon. A szerkesztés kinyitja a világot. Másként szerkeszt Kafka, és másként Musil. Másként szerkeszt Kosztolányi és másként szerkeszt Krúdy. Ez matematika. Bizonyos értelemben elvont dolog. De az elvont dolgot stílussá, figurákká, helyzetekké, konfliktusokká kell változtatnunk, hogy irodalom legyen belőlük. Aztán már, úgymond, könnyű. De ezt csak viccből mondtam.

 

Közreadja és a szöveget gondozta: Tóth László