Molnár Krisztina Rita
Séta az idővel
A ballagás az a lassú, lógó fejű séta,
amire ritkán jut idő, mondhatni csak néha,
hogy bámészkodjon, elidőzzön báván az ember,
amikor épp nem rohan rémültre tágult szemmel,
mert tudja, hogy nem ér be a nulladik órára,
és ennek bizony meglesz az elég súlyos ára,
és nem az, amikor az utolsó faktnak vége,
és elhúzza a csíkot, hogy hazaérjen végre,
de nem is olyan, mint a lődörgés egy délután
a többiekkel, csak úgy lenni, örülni bután,
hogy másnap nem lesz dolgozat, mi meg mégis vagyunk,
beszélgetünk semmiről, mintha nem lenne agyunk,
csak lötyögünk, mint a parkban a padok és a fák
közt a galambok és rigók, és nem gyanítanánk,
hogy egyszer csak véget ér ez rigóstul, padostul.
És hiába is várnánk, hogy mégis visszafordul
az idő, mint jó tanár az előző anyaghoz,
mert nem értette senki, hogy mi az a hullámhossz,
de nem fordul vissza. Búsan együtt ballag velünk.
Lóg az orra, nézi virágokkal teli kezünk,
és most annyira egy hullámon rezgünk egymással
és vele, lassan lépkedve, de egymásnak háttal,
hogy biztosan tudja, nincs múlt idő – bár elmegyünk –,
mi elég jó eséllyel fordulhatna ellenünk.
Titkos kályha
Amikor az anyák napja közeledni kezd,
az osztályban eltervezzük, hogy majd mi, hogy lesz,
hogy ültetünk virágokat, és ki hegedül,
hogy díszítsük föl a termet, és hogy egyedül
mondjon verset mindenki az anyukájának,
és Kati néni felkiált: „A nagymamákat
valahogy el ne felejtsük, ők is anyukák!”
Meg hogy nem kell ünneplő, de vegyünk szép ruhát.
És ahogy készülődünk, mindig észreveszem,
hogy nekem egész máshol kóborol az eszem,
mert bennem, itt legbelül sütni kezd valami,
és nem tudom pontosan mi az, de hallani
lehet, ahogy lüktet, mert kicsike és forró,
amilyen az a kis parázs, a csillagszóró
hegye, amikor egyáltalán nem szór semmit,
de nem alszik el, a koromsötétben izzik.
Jó nézni. És amikor olyan nagyon süt már
ki sem lehet bírni, s hogy eszembe ne jutnál,
még nem volt olyan, anya. Mert te vagy az ott benn,
néha csak kicsit érzem, máskor meg egészen,
forrón, hogy itt vagy, mint egy titkos, apró kályha.
Ezért nem fagyok meg teljesen,
ha bántanak, ha valami fájna.
Március 15.
Megint itt ez a nap. Ez a régi ünnep.
Ilyenkorra a föld virágokat ültet
az utak szélére, krókuszok, árvácskák
nyílnak a kertekben. Az ágyást fölássák
a kertészek végre, és nem emlékeztet
már semmi a télre. Március a kezdet,
mikor a sötétet, mikor a kabátot
és a tél nehezét a sarokba vágod,
és beleharaphatsz az új levegőbe,
és a teljes tüdőd szabadabb lesz tőle.
Tágul a lélegzet, tágul a szemhatár,
úgy tűnik az ember nem is ember, madár –
hát én nem csodálom, hogy épp márciusban
nyíltak ki a lelkek, mint hogyha felrobbant
volna bennük egy szó. Éppen az, hogy elég –
mert a szabadság az nem pusztán büszkeség –
egyszerűen élet. És az élet szabad.
Ahogy kövek közül egyszer csak kiszakad,
fejét felemeli a fűszál, a cserje,
az ember se bírja, hogy fejét ne emelje
magasba, mert láthatatlan koronája
ragyog, mint mellén a kitűzött kokárda,
akkor is, ha ütés, akkor is, ha eső
zuhog, zuhog, zuhog – viharmosta mező,
napfényes nárciszok, tiszta márciusok
voltak, vannak, lesznek –
az ég adjon méltóságot
ma is az ünnepnek.
