Pacskovszky Zsolt
Titkos mozi
(részlet)
Két hete ismerték egymást, amikor Ninette rávette a fiút, hogy a szabadnapján kószáljanak egyet a közeli fenyőerdőben, ahol kétszáz éves fák is voltak, és a legmagasabbnak minden évben az erdő elnöke címét adományozták.
A faluból kiérve, miközben átvágtak egy szőlőföldön, hogy lerövidítsék a fenyveshez vezető utat, Ninette csodálattal szemlélgette a hegyeket, a végtelen égboltot. Daniel a földet bámulta a lába előtt.
– Nem bírom már ebben a posványban – mondta. – Anyám nem ért meg, napról napra rosszabb a helyzet. Csak te tartasz itt. Gyere el velem, Ninette!
Ninette zavartan pislogott rá. Elbizonytalanodva. Kissé talán ijedten is. Kétségkívül nem akart egész életében a Café de la Gare pultja mögött állni, történetekre vágyott, mégis, ebben a pillanatban nem tudott nem gondolni a szüleire. A kisebb testvéreire.
– Mi tart itt a családodon kívül? – állt meg Daniel, kitalálva a gondolatait. – Te könnyen kaphatnál állást egy dijoni vagy lyoni kávézóban, aztán én is keresnék valamit, és végre nem kéne folyton filmekről mesélnem neked, együtt nézhetnénk őket a mozik sötétjében. – Megfogta és megrázogatta a lány karját: – Ébredj fel, Ninette! Itt akarsz megvénülni?
– De még nem ismerlek túl jól – felelte a lány szemlesütve.
Lassan továbbindult, majd amikor észrevette, hogy a fiú nem követi, hátrafordult.
Daniel sértett arccal bámult rá.
Hogy enyhítsen a helyzeten, Ninette visszalépett hozzá, szelíden megfogta a kezét.
– Talán előre kellene menned. És ha találsz magadnak valami munkát Dijonban vagy Lyonban, akkor…
Daniel ingerülten rázta le magáról a kezét. Sértettségtől hamuszürke arcán rángatózni kezdett egy izom. Ninette nem ismerte még ezt az arcát.
Egyik pillanatról a másikra minden elromlott.
Némán vágtak át a szőlőtőkék között. Egy présház mellett haladtak el éppen, amelynek a falánál nagy, rozsdás esővízgyűjtő hordó áll, amikor a fiú megtorpant.
– Mit akartál felolvasni?
De nem engedte, hogy a lány megmutassa a passzust; kitépte a kezéből a könyvet, és az az egyik olyan oldalnál nyílt ki, amelyiknek Ninette behajtotta az alsó sarkát. Évek óta ezzel jelezte magának, ha valamelyik oldalt újra el akarta olvasni később; ha meg akart jegyezni egy mondatot, akkor a lap felső sarkát hajtotta be. A fiú hangosan olvasni kezdte az egyik bekezdést:
– Beaumont-nak hívnak. Nem ismerem magát. Csak úgy vaktában hívtam fel. Teljesen vaktában. Csak tárcsáztam egy számot a készüléken, és maga vette fel. Már nem is emlékszem, milyen számot hívtam, de ez nem is lényeges. Nem lényeges, mert egy pár pillanat, és mindennek vége. Hajlandó meghallgatni, lenne szíves egészen végighallgatni? – Daniel összehúzta a szemét, és Ninette-re pillantott: – Mi ez a baromság?
– Nekem tetszik – vallotta be a lány. – Egy férfiról szól, akinek rettenetesen fáj a foga éjszaka, és nem tudja telefonon elérni a barátnőjét. Ezért találomra számokat tárcsáz, vadidegeneknek mondja el, mit érez.
Daniel szemöldöke a homlokába húzódott.
– És ez neked tetszik. Te is ezt csinálnád, ha fájna a fogad, és nem érnél el engem? Vadidegeneket hívnál fel? Férfiakat?
Ninette megütközve meredt rá.
– Rosszulesik, hogy ezt gondold rólam.
Daniel visszament a hordóhoz, két ujja közé csippentette a könyvet, mintha minél kisebb felületen akarna érintkezni vele, majd a hordóba ejtette.
Ninette szája szétnyílt a döbbenettől.
Mivel alig esett az utolsó két hétben, csak pár ujjnyi víz poshadozott a hordó alján. A könyv azonban így is teljesen elázott. A lány megpróbálta kihalászni, de túl rövid volt a karja, nem érte el. Aztán érezte, hogy Daniel két kézzel a derekánál fogva megragadja, és a hordóba ülteti. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia a peremében, hogy ne csússzon teljesen bele. Hökkent arckifejezése láttán a fiú tettetett csodálkozással megkérdezte:
– Mi az?
Ninette-nek átfutott az agyán, hogy talán nem is tetteti a csodálkozást. Láthatólag eszében sem volt kiemelni őt. Magára utalva hosszas próbálkozás, komoly erőfeszítés árán sikerült csak annyira megemelnie, felfelé tolnia magát, hogy ide-oda tudja billegtetni a hordót. Amikor a hordó végre az oldalára dőlt, alaposan beütötte a derekát. A könyv lapjai addigra már egészen magában szívták a vizet, kétszer olyan nehéz lett, mint különben.
– Hazamegyek – szólalt meg elhaló hangon.
Daniel, karba font kézzel a távolba meredt, nem reagált.
Ninette nem ismételte meg a mondatot, csak megindult vissza, a falu irányába lehajtott fejjel. Az átázott könyvet, amiből még csöpögött a víz, a kezében vitte.
Éles volt a hallása, különös módon mégsem hallotta most meg a léptek zaját. Csak az ütést érezte teljesen váratlanul a hátában. Olyan erővel érte, hogy tüdejébe szorult a levegő, és előregörnyedt. Elszörnyedve bámult Danielre, majd amikor újra képes volt lélegezni, amikor az agya világosan felfogta, hogy mi történt, ösztönösen megpróbált elmenekülni. Az elejtett könyvről is lemondott, amire a fiú rátaposott a cipőjével. De Daniel elkapta hátulról a karját, és maga felé fordította. Farkasszemet néztek egymással. Ninette zihált.
– Ezt miért csináltad? – kérdezte könnybe lábadt szemmel.
– Maradj, Ninette.
– Hogy aztán újra megüss?
– Maradj.
A fiú elengedte a csuklóját. Ninette szó nélkül faképnél akarta hagyni, Daniel ökle azonban újra meglendült, mielőtt sarkon fordulhatott volna. Ezúttal gyomorszájon vágta.
– Kértem, hogy maradj!
A lány összegörnyedt, térdre rogyott.
Képtelen volt elhinni, hogy ez történik vele.
Nem volt ereje felállni, csak reszketett mozdulatlanul, amikor érezte, hogy a fiú lehajol hozzá, és megpróbálja átölelni.
– A fenébe… ne haragudj… Én… Kelj fel, Ninette. Egy kicsit elvesztettük az irányítást… de minden rendben köztünk, ugye? Mondd, hogy minden rendben…
Ninette szeméből csendben folytak a könnyek.
Nem mert ellenkezni, összerázkódott, de mereven, mint egy fa, hagyta, hogy a fiú magához ölelje, a nyakszirtjét simogassa.
– Szeretnék most hazamenni – suttogta percek múltán, vigyázva, hogy a hangjában ne legyen félelem.
– Ne, nem… – Daniel a száját kereste a szájával. Ninette félrefordította a fejét.
A fiú erre felállt, egy szőlőtőkéhez lépett, és rugdosni kezdte.
– Mondd, hogy nem igaz! Te csak hitegettél, hogy eljössz velem? Mondd, hogy nem igaz!
– Daniel, csak két hete ismerjük egymást… – Ninette esdeklő pillantást vetett rá.
A fiú azonban háttal állt neki. Aztán visszajött, térdre rogyott mellé, megragadta a kezét, és erőszakosan a mellkasára vonta.
– De hát te csinálod ezt velem! Érzed? – újra előjött a tikkelése. – Akarlak, Ninette. Még soha senkivel nem akartam így összekötni az életemet… A tiéd nem dobog erősen? – a lány melle felé nyúlt.
– Eressz el! Könyörgök!
Ninette-et elfogta a félelem. Átsuhant a fején a kérdés, hogy ha Daniel meg akarná erőszakolni, meghallaná-e bárki is a sikítását.
Szabadulni próbált a szorításából, mire a fiú durván megragadta mindkét karját.
– Ninette, ne tedd ezt velem…
A lány kétségbeesésében teljes erőből Daniel karjába harapott. A fiú felüvöltött, ő pedig felpattant, és hátra sem nézve, rohanva menekülni kezdett. A talajt figyelte a lába előtt, nehogy megbotoljon. Az elázott könyv a fűben maradt.
A szomszéd kutyája, amelyik máskor a farkát csóválta, ha megpillantotta őt, most vadul megugatta.
